Főkép

A Sziget második napját a régi idők nagy zenekarai előtt való tisztelgés jellemezte, legalábbis a meglátogatott koncertek szempontjából. Legelőször a Blues színpadhoz vettem az irányt, elszántságomat semmi sem jelzi jobban, hogy még a szakadó eső sem tartott vissza, így mire odaértem, úgy festhettem, mint akit lelocsoltak.

Mivel kicsit később is értem oda a tervezettnél, azt hittem, lecsúsztam a Lead Zeppelin bulijáról. Kevés vagyok ahhoz, hogy ismerjem a zenekar teljes repertoárját, így eleinte értetlenül álltam, ám amikor szinte berobbant a „Black Dog”, már tudtam, hogy jó helyen vagyok. Korábban még nem volt szerencsém hallani ezt a formációt, de amit itt műveltek, az zseniális. Ha behunytam a szemem, még azt is hihettem volna, hogy valami csoda folytán időutazásban volt részem.

A mindenféle korcsoportú közönség is vevő volt a műsorra, többen magukból kikelve énekeltek és táncoltak, és a zenekar is nagyon élvezte a showt. Az örök klasszikusok közül csaknem minden elhangzott, amit hallani szerettem volna, ezek közül is leginkább a „Whole Lotta Love” volt a csúcs. Volt, amit hiányoltam, de biztos vagyok benne, hogy ezek is elhangzottak érkezésem előtt, vagy pedig a késő esti második blokkban, amit sajnos már nem tudtam megnézni.

Meg kell dicsérnem a zenekart, mert minden teljesen tökéletes volt, a hangszeresek hangról hangra prezentálták a zenét és az énekesek is kitettek magukért. Minden tiszteletem az övék, mert Robert Plant hangját és előadását nem lehet könnyű utolérni, de nekik abszolút sikerült. A tehetség ugye…

Később a Doors Emlékzenekar bulija vonzott, és itt sem kellett csalódnom. A nem akármilyen tagokból álló banda itt is meggyőzően reprodukálta a kultikus együttes zenéjét és műsorát, szóval volt pszichedelia és ájulás. Már a koncert elején hipnotikus volt a hangulat és megint sikerült visszatérni lélekben a múltba. A legjobb az volt, ha felnéztem a színpadra és ott még a látvány is teljesen Jim Morrisont és bandáját idézte.

Arról nem is beszélve, hogy a show alatt nem egy alkalommal egy hölgy is feltűnt a zenekar mellett, aki táncával teljesen elvarázsolta és megvadította a közönséget. Öröm volt az összes klasszikust ilyen hitelesen előadva meghallgatni és nézni.
Talán közhelynek számítana dalcímekkel dobálózni, hiszen mindenki sejti, aki szereti a Doorst, hogy mire számíthat egy ilyen estén. Ehhez elég annyit hozzátennem, hogy talán csak a „Riders of The Storm” maradt ki számomra, ami ugyan el is hangozhatott távollétemben. Ezen kívül minden volt, amit szerettem volna hallani és látni ott a „Light my Fire”-től a „Spanish Caravan”-ig.

Azt olvastam, hogy a zenekar célja megismertetni az emberekkel a Doors zenéjét és világát. Erről annyit tudnék mondani, hogy ha valaki, akkor ők aztán tudják, hogy miről is szól ez, és hogy hogyan kell mindezt hitelesen bemutatni. Aki pedig szereti, vagy megismerni készül a Doors együttest, annak ez a legjobb választás. Engem meggyőztek.