Főkép

Ismét eltelt egy év, ismét itt vagyok, ismét kisimultak a rácok, ismét normális lett a vérnyomásom, amint bent voltam. Bár sokan hülyének néznek, mert még mindig ide járok évről évre, de ezen a „szokásomon” nem fogok változtatni. Csakazértsenem. Mert itt otthon érzem magam. Mással is van ez így; vagyunk vagy 40-50 ezren minimum. Mondjuk nekem annyi szerencsém van, hogy immáron tizenötödik alkalommal vagyok itt, vagyis mindig itt voltam. Őslakos, bennszülött, ahogy egyesek mondják.

Na, azt mindjárt le kell szögeznem, így a csütörtök délutáni viharok után, hogy borzalmas méretű por van idekint. Mindenféle légúti balhéknak optimális táptalaj és a kezed is mindig mocskos tőle. Meg persze a sátor. Azt azért nagyon durvának tartom, hogy hétfőn – hehe, én bár hétfőn is itt voltam – az LGT főpróbára menet bokáig érő szutyok várt minket a kollegámmal. Röhej. Na, mindegy, az is csak egy tényező, amelyet meg lehet szokni.

Szóval az első nap. Mivel anno, mikor a Depeche Mode berobbant a köztudatba, kajoltam rendesen a Nitzer Ebb-et is meg a többit, evidens volt, hogy megmutatom magam a Nagyszínpadnak. Persze Z úrral tolom most is az ipart idekint, így kéz a kézben jelentünk meg a rendezvényen. Azon a rendezvényen, ami szerintem ismét egy tök jó Sziget-kezdés volt.

Habár koránt sem állt a deszkák előtt harmincötezer ember, mint pár éve a Ska-P-on, de azért tisztes nézőszámot produkált ez a banda is. A produkció meg fergeteges volt, legalábbis minden szám elején csupa libabőr voltam. A kor sokkal jobban meglátszott rajtunk, mint a bandán, mert csak a szánk volt nagy, amikor azt mondtuk, hogy előre megyünk rendet rakni. Persze maradtunk nyugodtan a seggünkön és csak nosztalgiáztunk tovább, meg kedélyesen idéztük fel elmúlt időt. A Nitzer Ebb meg csak tolta egyik „slágerszámot” a másik után. Köszi srácok, gyertek legközelebb is!

A Nagyszínpadról, immáron A úrral és brigádjával felszerelkezve indultam a Pesti Est felé, némi Marlboro Man-t hallgatni. Respect Faszinak és Líviusznak, akik innen vágtattak vissza a Nagyra, hogy a Quimby buliját is letolják. Szóval, Marlboro. Hát, változni nem nagyon változtak semmit, az őrültségük megmaradt és volt a slágerszám is, a „Közeledik 2000”. Persze ekkor már bőven nem voltam szomjas, mert A úrék itattak, mint a szomjas tevét szokás. Így rettentően vidám állapotban folytatódott a nap a Quimby-vel.

Ha az ember elhagyja a többieket, nem veszi elő a mobilt és nincs lebeszélve fix találkozási pont, meg persze már nagyon nem szomjas, nagyjából esélye nincs megtalálni őket. Ez persze nagyon nem igaz. Így meg se lepődtem, mikor Z úr megkocogtatta a vállam a koncert előtt.

Maga a produkció remek volt, Kiss Tibiék apait-anyait beleadtak. Ez le is jött a közönségnek, aki úgy fogadta a zenét, mint az égből jövő mannát. Természetesen az új album nótái mellett felcsendültek az örökérvényűek, így téve tökéletessé az estét.

Quimby után becéloztam a Hammert, ahol a Within Temptation-t terveztem megsasolni, plusz szerkesztőkollegámmal összefutni. Sajnos ebből csak a koncert valósult meg, az se teljes mértékben, köszönhetően az elfogyasztott nedűknek. A hangosítás enyhén szólva is csapnivaló volt, ami még a töménytelen sörön és boron keresztül is átjött. Ettől függetlenül az a 30-40 perc, amit sikerült meghallgatnom belőle, meggyőzött arról, hogy a Within Temptation kategóriájának egyik legjobb zenekara.

A félresikerült metálkirándulás után az Úzgin Üver határozottan felemelő élmény volt a Bahián. Hihetetlen módon itt sikerült normális hangot produkálnia a személyzetnek és még a doromb is jól hallható volt. Aki vevő erre a népi/alteros kevercsre, az tuti jól érezte magát. Úzgin után gondoltam kinyúlok, de persze ebből nem lett semmi, mert összefutottam B úrral és rokonságával, aminek hajnal 4-5-ig tartó Táncdalfesztivál sátrazás lett a vége.
De ez már egy másik történet…