FőképIsmét egy útikönyv a világvándor Michael Palintól (1943. május 5.). Nem árt, ha kezdésként, miként a múltkori kapcsán is tettem (Michael Palin: Szahara), ismét tisztázzuk, miért is van jogosultsága a Himalájának ebben a sorozatban.

Az alapul szolgáló filmsorozatot 2004 és 2005 között forgatták, olyan „veszélyes” helyszíneken, mint Pakisztán, Kasmír, Nepál, vagyis nyugatiak számára veszélyesnek mondott területeken. A szerencse végig velük utazott, így nem történt semmi bajuk (bár terroristákkal összefutottak a hegyekben).
A fizikai kihívásokat a nyolcezres csúcsok megközelítése – igaz, csak az alaptáborig – jelentette. Elvégre ötezer méter felett, egy hatvanéves, hegymászáshoz nem szokott férfi nagy eséllyel hegyi betegséget kap, ami abban a magasságban igazán veszélyes lehet.

Michael Palin és stábja szerencsével járt, mivel nagyobb megpróbáltatások nélkül járták végig a régi selyemút Himaláját érintő szakaszát, nyugatról kelet felé haladva.
A megannyi érdekes „kaland” mellett számomra az volt a legmegdöbbentőbb felfedezés, hogy az itt élők számára mennyire fontos a vallás.
Legyen muzulmán, buddhista, hindu, animista, szikh – a mindennapi élet szerves része a hit, ünnepekkel, zarándoklatokkal, szerzetesekkel, papokkal.

Legyen a szent ember mégoly különös, mint az isteni őrültként emlegetett Drupka Kunley, aki a buddhizmus sajátos válfajaként a nemi aktust állította a hit középpontjába. Tanítása a mai napi fennmaradt Bhutánban, így a vidéki házak falain kézzel festett büszkén meredező hogyisírjam diplomatikusan testrészeket láthat az utazó.

Bár számos meseszép épületben járt, Palint mégis legjobban a természeti szépségek bírják szótlanságra.
Erre gyakran van módja, mivel a Himalája nem szűkölködik látnivalókban, nem csak hóborította hegycsúcsok (a hegység neve azt jelenti szanszkrit nyelven, hogy „ahol a hó lakik”), hanem a különféle nagyságú vízfolyások vájta szurdokok vagy tágas folyóvölgyek kápráztatják el az erre járót.
A helybéliek istenként tisztelik a kirívóan különös helyeket (ilyen például a Csomolungma), a többi csupán hétköznapi keret életük mindennapjaihoz.

Mindazonáltal innen nézve riasztó, hogy a haladás (vagy a globalizáció, ha úgy jobban tetszik) egyre fentebb küzdi magát a völgyekben, bevásárlóközpontokkal, irodaházakkal és modern bérházakkal – nem csak a régi épületeket, hanem a régi életmódot is elpusztítva. Egyedül Bhután az, ahol „a hivatalos politika nagyobb súlyt helyez a bruttó nemzeti boldogságra, mint a bruttó nemzeti termékre”.

Palin humora azonban elejét veszi bármiféle tartós szomorkodásnak. Hajdani humoristaként kellő időben és érzékkel veszi észre környezetének mulatságos oldalát, ami úgymond emberközelivé hozza a nyolcezres csúcsok árnyékában, vagy a gleccserek olvadékvize mellett élőket, s mire kettőt pislantanánk, már nyájként terelgetett turista helyett befogadott utazóként ülünk az alkalmi (időnként jelképes) tábortüzek mellett, hallgatva az egyéni sorsok idegen meséjét.