Főkép

1

Szeptember eleje volt, így a halottkeltés szezonja – bár messze még Halloween – ezerrel dübörgött. Évrol évre korábban beindul, pár év, és már csak a januárom lesz szabad. Nálunk, a Halottkeltő Rt.-nél is be volt táblázva minden halottkeltő, levegőhöz se jutottunk. Én sem, pedig nagy a munkabírásom. Aludni, sajna, néha nekem is kell.
Mr. Leo Harlan igazán nagyon hálás lehetett volna, hogy egyáltalán fogadtam. Nem tűnt hálásnak. Az igazat megvallva, semmilyennek sem tűnt. Legföljebb átlagosnak. Átlagosan magasnak, átlagosan barna hajúnak, átlagosan sem-nem-sápadt-sem-nem-pirospozsgásnak. Szeme barna, a legátlagosabb árnyalatból. Mr. Harlanben, azt hiszem, az volt a legfigyelemreméltóbb, hogy nem volt benne az ég világon semmi figyelemreméltó. Még az öltönye is átlagos – sötét, konzervatív, ami egyszerre avítos és modern már vagy húsz éve és még a következő húszban is biztosan az marad. Inge fehér, nyakkendőjén pont a megfelelő méretű csomó; átlagos férfikezei ápoltak, de nem túlkényeztetettek.
A külcsín jelen esetben oly’ keveset árult el a belbecsről, hogy az már önmagában is érdekes, és pont ezért halványan zavarba ejtő volt.
Meghúztam a bögrémet, amin a frappáns „Koffein = méreg, mi éltet; Koffeinmentes = szunnyadó halál” felirat figyelmeztet mindenkit a kávé értelmére. Akkor tettem rá szert, amikor Bert, a főnök suttyomban koffeinmentes kávéval töltötte fel a közös kávégépet, és egy hétig mindenki szédelgett, mint az őszi légy. Gondolta, a kutyának se fog feltűnni, de aztán valaki, aki még nem butult be teljesen, leleplezte a galádságot.
Mary, mindenki titkárnője Mr. Harlannek is hozott kávét, ott állt érintetlenül az asztalom szélén. Azon a bögrén cégünk lógója díszelgett. Nem teljesen fedi a valóságot, hogy érintetlenül, mert amikor megkapta, egy aprót rögtön kortyolt belőle. Feketén kérte, minden nélkül, és mégis úgy itta, mintha ízetlen lötty lenne, mint akit nem is érdekel az íz. Csak az illem kedvéért fogadta el, és passz.
Az enyémből bezzeg szinte kipúposodott a cukor, és fehér volt a tejszíntől. De valahogy kompenzálnom kellett a több hetes kialvatlanságomat. Nekem már a koffein és a cukor marad örökre a nagy táplálkozási piramis alapja.
– Támassza fel az ősömet, Ms. Blake – közölte tökéletesen átlagos dialektusban. A hangja is olyan volt, mint a külseje: átlagosságában átlagon felüli.
– Ezt már mondta.
– Mintha húzódozna, Ms. Blake.
– Csak szkeptikus vagyok.
– Gondolja, bejelentkezem, idejövök, és hazudok magának?
– Nem maga lenne az első – vontam vállat.
– Elhiheti, Ms. Blake, csakis azt mondom, amit szeretnék. Hogy visszahozza az ősömet. Ez az igazság.
Ezzel mindössze annyi bökkenő volt, hogy nem tudtam elhinni. Lehet, hogy ez már a paranoia, de a bal karomat ocsmányabbnál ocsmányabb hegek csúfítják: egy vámpír halandó szolgája támadta meg, s az "égő" keresztet nyomta az alkarjára, egy alakváltott boszi karmának tépésnyoma és persze az elmaradhatatlan vágások, amik a másik kettő mellett alig látható kis karcolásoknak tűnnek csupán. A jobb kezem csak jelenthet a balnak az egyetlen, árva pengenyommal. Viszont a testemen, a kék szoknya és a selyem blúz alatt hegek garmadája lapul. Ez a jó a selyemben, demokratikus; nem hőzöng, ha nem makulátlan bőrre, hanem érdes, égett, ráncos hegekre simul. Egy szó mint száz, jogom van a paranoiámhoz.
– Milyen ősét akarja felébreszteni és minek? – kérdeztem mosolyogva, persze pontosan tudtam, hogy a szemeim nem mosolyognak. Ezen még dolgoznom kell, hogy ha mosolygok, akkor minden gesztusomban benne legyen az a mosoly.
Visszamosolygott, ugyanolyan mosolytalan szemekkel, mint az enyém. Csakis azért, mert úgy illet, hogy viszonozza. Amúgy ő sem volt éppen vigyorgós kedvében. Most azonban előrehajolt, hogy elvegye az asztalról a kávésbögrét. És kiszúrtam. Az öltönye bal belső zsebében egy tárcánál valami nagyobb és súlyosabb dolog lapult. Jó, lehetett volna ezer más dolog is, csakhogy nekem rögtön a hatlövetű opció ugrott be. És az első ráérzések nekem valahogy működni szoktak. Az már nem számít paranoiának, ha az emberre konkrétan vadászengedély lett kiadva.
Rajtam, Harlannel ellentétben, korrekt vállszíj volt, benne a stukker. Így azért nem éreztem magam olyan esetlennek, mondhattam, hogy egálban vagyunk, de ki akar lőteret csinálni a saját irodájából?! Mindegy, pisztolya van, az fix. Vagyis, valószínű. Elképzelhető. Oké, lehetett akár egy túlméretezett szivartárca is… de ide a rozsdást, ha nem fegyver. Két lehetőségem maradt: vagy dagasztom a seggem, és igyekszem meggyőzni magam, hogy á, nem pisztoly az a dudor; vagy tényként kezelem, és ennek megfelelően járok el. Ha tévedek, ráérek később ekszkuzálni magam; ha igazam van, megúszom ép bőrrel. Inkább legyek tapló Anita Blake, mint udvarias hulla.
Valahol a családfája közepénél tartott, amikor félbeszakítottam. Amúgy is lecsúsztam a fa elejéről, szóval mindegy. Totálisan ráfixálódtam arra a dudorra a zakó bal zsebében. Amíg nem járok a végére, felőlem aztán csücsülhet az angol királynő is a fa csúcsán. Igyekeztem egész lényemmel rámosolyogni.
– Elárulná, Mr. Harlan, mi a foglalkozása? – kérdeztem.
Most először véltem rajta felfedezni a feszültség legapróbb jelét: mélyebb levegőt vett, és hátradőlt. Az első emberi gesztus. Az emberek általában ficeregnek, Harlan eddig tökéletesen mozdulatlanul ült.
Az emberek isten tudja, miért, de utálnak halottkeltők társaságában lenni. Valami miatt képtelenek lazán kinyögni, mit akarnak, miután beléptek ide. Idegesen tördelik a kezüket, ilyesmi. Harlan viszont egy cseppet sem volt ideges, csak ült velem szemközt, és üres tekintetével kedélyesen szemlélte a világot. Elég hátborzongató. Mibe, hogy hazudott, és nincs semmiféle ős, akit fel kellene támasztani. Mibe, hogy pisztoly sunyít a zakója zsebében. Így mégis csak kevésbé feltűnő, mintha vállszíjat húzott volna.
Egyre kevésbé tetszett nekem ez a Leo Harlan.
Óvatosan a mappámra raktam a bögrét. Első lépés: szabadítsd fel a kezeidet, Anita. Második lépés: elő a mordállyal! Azért még reméltem, hogy a második lépést nem kell meglépnem.
– Azt szeretném, ha feltámasztaná az egyik ősömet, Ms. Blake. Nem nagyon látom az összefüggést a munkám és a kérésem közt.
– Legyen olyan jó, és avasson be – mondtam, a mosoly pedig lassan elszivárgott a szemeimből.
– Már miért tenném?
– Hát ne tegye. Akkor viszont nem vállalom megbízást.
– A főnöke, Mr. Vaughn már átvette az előleget. Elfogadta a felkérést a maga nevében is.
– A helyzet az, hogy Bert már csak a pénzügyes főnök a cégnél – mosolyogtam megint, de kivételesen szívből. – A legtöbben teljes jogú partnerek vagyunk, mint egy ügyvédi irodánál; az igaz, hogy a pénzügy az ő kezében van, de már nem ő a főnök.
Az arca erre ha lehet még jegesebbre dermedt, teljességgel bezárult. Olyan lett, mint egy élettelen, vacak festmény, amin minden korrektül meg van festve, csak az a leheletnyi izé hiányzik belőle. Az élet. Eddigi tapasztalaim szerint azok, akik így magukra csukják a saját arcukat, kivétel nélkül félelmetes lények. Pláne, ha emberek.
– Ez a változás elkerülte a figyelmemet, Ms. Blake – a hangja ugyanolyan kifejezéstelen maradt, mint eddig, csak egy árnyalattal mélyebbre váltott.
Vészcsengők és vészharangok zúgtak a fejemben, nem volt olyan madzag, amit ne rángatott volna meg; a vállam megfeszült, már csak a kezemre koncentráltam, amivel majd előkapom a fegyverem. Ösztönösen ment minden, már csak akkor eszméltem, amikor az ő keze is feljebb araszolt a szék karfáján. Mind a ketten igyekeztünk jobban pozícionálni magunkat, ha tűzharcra kerülne sor…
A feszültség szinte szikrázott a szobában, és ott volt előttem a bizonyosság. A szemeiből és a halvány mosolyából sütött felém. Ez már igazi mosoly volt. Tizedmásodpercek választottak el bennünket attól, amit egy ember a lehető legvégzetesebben megtehet egy másikkal. Tizedmásodpercek választottak el bennünket attól, hogy megöljük egymást. Vagy legalábbis megkíséreljük. Már nem is a szemét, hanem a testét figyeltem, lestem azt az árulkodó mozdulatot. A bizonyosság mind a kettőnk előtt nyilvánvaló volt.
– Bérgyilkos vagyok, de nem a maga fejéért jöttem, Anita Blake – zuhant bele a feszült csendbe kútba hulló kőként a hangja. Már erre a hangra kis híjján fegyvert rántottam.
– Hanem? – kérdeztem nála jóval halkabban, de még mindig a mozdulatait figyeltem. A feszültség nem enyhült.
– Nem azért jöttem St. Louisba, hogy bárkit is megöljek. Tényleg az egyik felmenőmet szeretnem felkelteni hamvaiból.
– Miért? – nem hagyhattam annyiban. És a szememet sem vehettem le róla. Még mindig éreztem a feszültséget.
– Még egy bérgyilkosnak is lehet hobbija, Ms. Blake – a hangja higgadt volt. De a teste feszes, mint az íj. Hirtelen kapcsoltam, nyilván épp azon volt, hogy ne álljon tőle égnek minden egyes hajszálam.
Végre leszakadtam hát a mozdulatairól, és az arcát vettem szemügyre. Még mindig riasztóan kifejezéstelenül nézett, de a szeme mélyén már megcsillant valami… talán jókedv.
– Mi olyan vicces?
– Legvadabb álmaimban sem hittem volna, hogy ilyen mértékben a sorsomat kísértem, amikor idejövök.
– Ezt meg hogy érti? – kérdeztem, és minden erőmmel kapaszkodtam az előbbi jeges feszültségbe. Hirtelen olyan végtelenül hétköznapian hangzott minden szava, hogy kezdtem magam hibbantnak érezni. Pisztolyt rántanék fényes nappal, és szétlőném a saját irodámat? Idiótán hangzik… ugyanakkor azokat a döglött szemeket még mindig nem melegítette át teljesen a jókedv. Így viszont máris nem olyan idióta a gondolat.
– Jócskán akadnak a föld minden szegletében olyanok, akik szívesen látnának holtan, Ms. Blake. Sokan közülük súlyos összegeket is kiadtak már ezért, de eddig még soha senki olyan közel nem jutott hozzá, mint most maga.
– Ez túlzás – csóváltam a fejem.
– Normális esetben tényleg az lenne. Csakhogy ma, mivel hallottam már egy-s-mást magáról, nem a szokásos vállszíjamat vettem fel, így a fegyvert máshová kellett tennem. Akkor szúrta ki, amikor az előbb előre hajoltam, ugye?
Bólintottam.
– Ha elő is rántottuk volna, maga pár másodperccel megelőzött volna. Ez az idióta zakózseb-tok egy nagy szar.
– Akkor minek erőlteti?
– Nem akartam azzal idegesíteni, hogy fegyvert viselek. Fegyver nélkül viszont soha nem megyek sehová, nálam ez alapelv. Ezért próbáltam trükközni. Reméltem, hogy nem szúrja ki.
– Nem sok híja volt – biccentettem elismerőn.
– Kösz a biztatást. Ez persze nem változtat azon, hogy kiszúrta. És hogy majdnem rajta vesztettem.
Ebben viszont én nem voltam olyan biztos, de minek akadékoskodjam, ha épp nekem áll a zászló?!
– Elárulná végre, mit akar tőlem, Mr. Harlan? Már ha tényleg így hívják.
– Ahogy mondtam, szeretném, ha előszólítaná a sírból az egyik ősömet. Ez az igazság – egy pillanatra mintha elgondolkozott volna. – Minden szavam igaz volt. Különös – fűzte hozzá kissé meghökkenten. – Rég nem mondhattam már ilyet.
– Részvétem.
– Mármint miért? – ráncolta a homlokát értetlenül.
– Húzós lehet, ha az ember soha nem mondhatja el az igazat. Engem halálba fárasztana.
Ezen megint elmosolyodott, azzal a félmosolyával, ami az igazinak tűnt. Épp csak leheletnyit görbült felfelé a szája sarka.
– Nem nagyon gondolkoztam rajta – vonta meg a vállát. – Az ember megszokja egy idő után.
– Az is lehet – vontam meg én is az enyémet. – És ki ez az ős, akit elő kellene szólítanom? És miért?
– Mit miért?
– Miért pont erre az ősére kíváncsi?
– Fontos ez? – kérdezte.
– Nem kérdezném, ha nem lenne az.
– Mert?
– Mert aalapelvem, hogy nem szabad a holtakat jó ok nélkül zaklatni.
– Tele a város halottkeltőkkel, akik minden este zombikat rángatnak elő a sírjukból csak a vicc kedvéért.
– Persze – bólintottam. – Miért is nem megy akkor hozzájuk? Kérdés nélkül megtesznek magának bármit. Csak pénze legyen.
– Kétszáz éves tetemet is képesek előszólítani?
– Azt már nem – csóváltam a fejem.
– Azt hallottam, hogy egy halottkeltő bárkit és bármit képes előhívni a sírból, már ha hajlandó emberáldozatot tenni – mondta nagyon halkan.
– Ne dőljön be a pletykának, Mr. Harlan. Akadnak olyan halottkeltők, akik emberi áldozat segítségével tényleg képesek előhívni pár száz éves halottakat is, ez azonban illegális. A gyilkosság miatt, ugye.
– A pletyka szerint a maga praxisában már erre is volt példa.
– A pletyka szerint lehet; viszont én még soha nem mutattam be emberáldozatot.
– Ezek szerint az én felmenőmet sem tudja előhívni – jelentette ki tényszerűen.
– Nem ezt mondtam.
Szemei elkerekedtek. Azt hiszem, meglepődött. Szerény mimikájából ítélve.
– Emberáldozat nélkül képes előszólítani egy majdnem kétszáz éves hullát?
Bólintottam. Naná.
– Ilyen pletykát is hallottam, de nem hittem el.
– Azt elhitte, hogy emberáldozatot mutatok be, de azt nem, hogy szabad kézzel, védőháló nélkül is képes lennék előhívni egy kétszáz éve meghalt ember maradványait?
– Azt megszoktam, hogy az emberek halomra ölik egymást – vonta fel a szemöldökét. – Olyat viszont még soha nem láttam, hogy valaki életre hív egy hullát.
– Maga egy mázlista.
– Akkor mégis csak előszólítja az ősömet? – ismételte meg a kérdést. Hogy nem un rá.
– Amint mond egy jó okot.
– Magát aztán nehéz kizökkenteni, igaz, Ms. Blake?
– Pitbull természetem átka, Mr. Harlan – mondtam széles mosollyal.
Lehet, hogy túlságosan is sokat forgolódom rossz emberek közt, mármint velejükig rosszak közt, de nem tehetek róla, most, hogy már tudtam, hogy Leo Harlan nem engem szándékozik levadászni, és még csak nem is valamelyik haverért jött St. Louisba, kezdtem megkedvelni. Hogy ezt miért hittem el neki? Azért, amiért először nem. Úgy hívják, ösztön.
– Az első bevándorlóig felgöngyölítettem már a felmenőimet, Ms. Blake. Az az ősapám viszont, aki áthajózott az öreg kontinensről, semmilyen nyilvántartásban nem szerepel. Nyilván nem a saját nevét adta meg. Csakhogy, amíg azt nem tudom, nem tudok tovább nyomozni. Pedig a családfámról még hiányzik az európai vonal. Meg kell tudnom az igazi nevét.
– Előszólítom, maga megkérdi a nevét, meg hogy mi nem volt okés az óvilágban, és megy is vissza a sírba? – konkretizáltam a kérdést.
– Ahogy mondja – bólintott Harlan.
– Ez elfogadható oknak tűnik.
– Akkor megteszi – mondta.
– De nem lesz olcsó. Azt hiszem, szerénység nélkül állíthatom, hogy én vagyok az egyetlen halottkeltő az országban, aki egy ilyen matuzsálemi hullát is képes előszólítani emberáldozat nélkül. Mondhatjuk, nincs konkurencia. Ugye érti?
– A szakmámban magam is hasonlóan kiemelkedő reputációval bírok, Ms. Blake – próbált szerénynek tűnni. Nem jött össze, csak úgy ragyogott büszkeség azokban az ijesztően hétköznapi szemeiben. – Meg tudom fizetni, ne aggódjon.
Gorombán sokjegyű összeget mondtam. Meg se rezdült, csak a belső zsebe felé indult a keze.
– Meg se próbálja – intettem.
– Csak a hitelkártyámat akartam, Ms. Blake – de nem erőltette, visszahúzta a kezét, és kitárta a tenyerét, hogy jól lássam, nincs benne semmi.
– Jobbat mondok. Mindent megbeszéltünk. A papírmunkát és a pénzügyeket intézze el kint a kollégákkal. Mások is várnak még rám.
– Legyen úgy – biccentett somolyogva.
Felállt, felálltam. Egyikünk sem tervezett kezet fogni. De az ajtónál megtorpant. Kicsit távolabb álltam tőle, általában rendesen kikísérem az ügyfelet. De most nem ártott a hely. Ha akcióra kerülne a sor.
– És mikor? – kérdezte.
– A héten már el vagyok havazva. Mit szólna a jövő szerdához vagy csütörtökhöz?
– És a hétfő meg a kedd? Azzal mi történt?
– Zsufi – vontam vállat.
– Az előbb azt mondta, „a héten már el vagyok havazva”. Szó szerint idéztem. Utána meg már szerdáról beszél.
Még egyszer megvontam a vállam. Régebben pocsékul hazudtam; hát a helyzet nem sokat javult, csak okaim változtak.
– Úgy értettem, hogy a következő két hetem szinte teljesen tele van már – javítottam ki magam rezzenéstelen arccal.
Hosszasan és mélyen a szemembe nézett, egész komolyan elkapott a pislogási vágy, de leküzdöttem. Álltam a tekintetét.
– Jövő kedden telihold – jegyezte meg csendesen.
Hoppá. Ez gyomorszájon ért, szóval igyekeztem nem mutatni. Szerintem az arcomról sikerült is leradírozni a meglepődést, csak a testem buktatott le. Vállaim megfeszültek, kezem ökölbe szorult. Az emberek általában csak az arcodat veszik, de Harlan nem tartozott általában az emberek közé. A picsába.
– Ú, telihold. A mindenit. És akkor meg mi van? – próbáltam a lehető legtermészetesebben hangozni.
– Maga nem az a ravasz típus, mi? – húzta félmosolyra a száját.
– Valóban nem, mivel azonban éppen nem ravaszkodom, ez nem is gond.
– Ms. Blake, kérem – énekelte szinte feddőn. – Ne sértsen meg. Ne nézzen ennyire kezdőnek.
Nagy volt a kísértés, hogy ne vágjam a képébe, hogy ha egyszer az. Dehát először is, ez semmiképpen sem volt igaz; másodszor, kissé idegesített, vajon mire akar kilyukadni. Mindenesetre én ugyan nem avatom be az életembe. Persze, minél kevesebbet árulsz el magadról, annál jobban felhúzol másokat.
– Nem néztem kezdőnek.
Összeszaladt a szemöldöke, ami szerintem a mosolyhoz hasonlóan az igazi Harlan gesztusa volt. Kikandikált néha a maszk alól.
– A madarak azt csicsergik, hogy hónapok óta kihagyja telihold éjszakáját – mondta hirtelen nagyon komolyan. Nem volt benne semmi fenyegető, inkább mintha valami illetlenséget vétettem volna, mondjuk a villával piszkáltam a fekete bélést ki a körmöm alól, vagy hasonló, és úgy érzi, nem árt figyelmeztetni a modortalanságomra.
– Nem lehet, hogy esetleg wicca vagyok? Mert a wiccáknak a telihold éjjele ünnepnap. Vagy ünnepéj.
– Esetleg wicca, Ms. Blake?
Nem vagyok a szócsaták nagymestere.
– Nem, Mr. Harlan, nem vagyok wicca.
– Akkor miért nem dolgozik teliholdkor? – kérdezte, és olyan igyekezettel vizslatta az arcomat, mintha a kérdésnél sokkal, de sokkal több múlna a válaszon.
Tudtam, mit akar hallani. A vallomást, hogy valamiféle alakváltó lennék. A gond csak az, hogy nem vallhatok be ilyesmit, mert nem vagyok az. Az első és egyetlen emberi Nimir-Ra, azaz leopárd királynő vagyok, a megöröklött leopárdfalkámnak a királynője. Akkor sikerült őket megörökölnöm, amikor kicsináltam a vezetőjüket. Nem volt más választásom, ha én őt nem, ő engem. Sőt, a helyi farkasok Bölverkje is vagyok, ami testőrnél több, hóhérnál kevesebb. A Bölverk az, aki megteszi mindazt a sok rondaságot, amihez az Ulfricnak nem fűlik a foga. Vagy egyszerűen csak nem teheti meg, és kész. Az Ulfric egyébként Richard Zeeman, akivel jó pár éve már hol járunk, hol nem, amolyan se veled, se nélküled kapcsolatban. Most épp a se veled fázisnál tartunk, a nagyon is se velednél. „Nem akarok olyan szerelmet, aki még nálam is otthonosabban érzi magát a szörnyetegekkel.“ Ez volt az elbocsátó szép üzenet. Mit lehet erre mondani? Vesszek meg, ha tudom. Azt mondják, a szerelem mindent legyőz. Akik ezt mondják, hazudnak.
Nimir-Raként és Bölverkként is sokakért voltam felelős. Azért vettem ki mindig a telihold éjszakáját, hogy kéznél legyek, ha kellek. Ilyen egyszerű. De nem kötöm Leo Harlan orrára.
– Megesik, hogy pihizek, Mr. Harlan. Ha a pihenőnapom történetesen teliholdra esik, hát az csakis a véletlen műve.
– Rossznyelvek szerint pár hónapja összeakadt egy alakváltóval, aki csúnyán megsebezte, és azóta maga is… – ugyanazon a monoton, megingathatatlan hangon kérte számon, mint eddig, de most kivételesen nem zökkentem ki. Erre fel voltam készülve, ráadásul még csak hazudnom sem kellett, mert nem volt igaz.
– Nem vagyok alakváltó, Mr. Harlan.
– Csakhogy én nem hiszek magának, Ms. Blake – húzta össze a szemét.
– Nem igazán izgat, hogy hiszi-e vagy sem – sóhajtottam. – A likantrópiának semmi köze a halottkeltéshez.
– Pletykálják még azt is, hogy abban maga a legjobb. De maga folyton azt mondja, hogy ne higgyek a pletykának. Tényleg olyan nagyon jó?
– Még jobb is.
– Azt mondják, egész temetőket is előszólított már. Egyszerre.
– Ez amolyan csajozós duma – vontam vállat.
– De igaz?
– Számít ez? Elmondom még egyszer: elő tudom szólítani az ősét, Mr. Harlan. És azon kevesek közé tartozom, akiknek ehhez nincs szüksége emberáldozatra. Ha nem én vagyok az egyetlen – szakmai mosolyomat villantottam rá, azt amelyik olyan fényes és üres, mint egy villanykörte. – Jövő szerda vagy csütörtök megfelel?
– Kint megadom a mobilszámomat, bármikor elérhet. Éjjel is – bólintott.
– Egyébként sürgős a dolog?
– Fogalmazzunk úgy, hogy sosem tudhatom, mikor fut be egy csábító ajánlat. Amire nehezen tudnék nemet mondani.
– De nem a pénz miatt.
– Nem, valóban nem a pénz miatt, Ms. Blake – kezdtem unni a mosolyait. – Pénzem még több is mint kell. A kihívás, az számít. Meg az újdonság. Az mindig rabul ejt.
– Azért csak vigyázzon. Bármikor szembe találhatja magát egy igazán ronda döggel. Ami még magánál is elvetemültebb.
– Olyannal még nem találkoztam.
– Akkor maga vagy veszedelmesebb, mint amilyennek látszik – bazsalyogtam rá –, vagy nem a megfelelő emberekkel tartja a kapcsolatot.
Megint egy hosszú farkasszem következett. Egy idő után már én sem mosolyogtam, az én szemem is ugyanolyan döglött lett, mint az övé. Agyamat végtelen csendesség öntötte el, az a bizonyos fehér zaj, a végtelen béke és mozdulatlanság mezője, ahol ölni tudok. Ahol nem fáj semmi, ahol nem is érzek semmit. Elnézve az üres tekintetét, felébredt bennem a kíváncsiság, vajon az ő agyában is ugyanez a fehér zaj és üresség árad el, amikor gyilkol, és már majdnem meg is kérdeztem. Aztán mégsem, mert átfutott az agyamon, hogy mi van, ha mégis hazudott, megvezetett, és most mégis le akar lőni. Akkor mindjárt előkapja a belső zsebéből a pisztolyt. És akkor már érteném, miért izgatta annyira, hogy tényleg alakváltó lettem-e. Pár súlyos szívdobbanás erejéig azt hittem, meg kell ölnöm Mr. Leo Harlant. Már nem féltem, nem aggodalmaskodtam; készen álltam. Az ő döntése. A nagy választások örökké tartó másodperce pergett, amin életek múlnak.
Aztán megrázta magát, mint egy kacsa, amikor kimászik a partra, és helyrerázza a tollait.
– Épp eszébe akartam idézni, hogy nagyon is veszedelmes vagyok, de aztán beláttam, hogy nem lenne annyira jó ötlet. Az ember ne böködjön egy csörgőkígyót, még ha hosszú is a botja – mondta.
– Remélem, nem hazudott nekem, Mr. Harlan – feleltem halkan és lassan, agyam még mindig nem tért vissza arról a fehéren zizgő, xanaxos helyről. És a nyugtalanító mosolya nem sokat lendített.
– Én is ugyanezt remélem önrol, bizony, Ms. Blake.
És ezzel a bizarr végszóval kitárta az ajtót, majd a tekintetét egy pillanatra se véve le rólam, kilépett, és gyors, határozott mozdulattal becsukta maga mögött. Én meg álltam ott az adrenalin-pocsolyámban.
Nem a félelemtől remegett a kezem, hanem az adrenalinsokktól. Nem elég, hogy halottkeltő vagyok és hivatalos vámpírhóhér? Ennyi nem elég? Muszáj még a legrázósabb ügyfeleket is nekem passzolnia a sorsnak?
Tudom, nem kellett volna májerkednem Harlannel, de ha egyszer ez volt az igazság. Tényleg vigyázzba tudom vágni a zombiját, ahogy senki más az egész országban, emberáldozat nélkül. És az is ziherfix, hogy ha én nem vállalom, elmegy valaki máshoz, aki morálisan és professzionálisan is gyengébb nálam. Néha az ember nem azért áll le az ördöggel, mert olyan fene nagy kedve van hozzá, hanem mert tudja, hogy ha ő nem, megteszi majd más.


2

A Lindel Temető modern hely, ahol a kis fejkövek alig térdig magasodnak ki a gyepből, és a könnyebb fűnyírás miatt virágot sem szabad ültetni. Oké, nyilván praktikus, de éjjel olyan üres, hogy az már önmagában is hátborzongató: a sötét semmibe elnyúló kietlen tér apró, hosszúkás árnyak sorával. A holdon lehet ilyen elhagyatott a táj; és kábé ennyire szívmelengető. Én a magam részéről a klasszikus temetőkre bukom, nagy síremlékekkel, családi kriptákkal, szomorúan a sírra boruló kőangyalokkal és szemüket ájtatosan a mennyek felé fordító, imára kulcsolt kezű Máriákkal. Egy temető igenis emlékeztesse az éloket, hogy valahol vár ránk a mennyország. A halál nem csak egy lyuk a földben.
Azért voltam itt, hogy előszólítsam a sírjából Gordon Benningtont, aki a lezárt rendőrségi nyomozás szerint baleseti halált szenvedett, csakhogy a Fidelis Biztosítás ragaszkodott az öngyilkossághoz. Leginkább azért, mert így nem kellene több millió dolláros biztosítási kártérítést tejelni az özvegynek. Így inkább vállalták az én szinte csillagászati megbízási díjamat, hátha. Még mindig jobban járnak. Nem mondom, hogy olcsójános vagyok, sőt; de azért a biztosítási összeghez képest az én munkadíjam filléres apróság.
Három külön kupacban parkoltak az autók. A két szélső kupac közt bő tíz méter távolság volt, ráadásul még közéjük beparkolt egy matricás meg egy civilnek látszó rendőrautó. Ne is kérdezze senki, mitől vagyok benne olyan biztos, hogy azzal is zsaruk jöttek, tudom, és kész. Azért volt a nagy távolság, mert Mrs. Bennington és a Fidelis vezető ügyvédje ellen is kölcsönös távoltartó végzést adott ki a bíróság.
A magam részéről én is megtartottam a távolságot mind a három csoporttal szemben, és a temető legszélén álltam le a Grand Cherokee dzsipemmel. Új szerzemény volt, részben abból a biztosítási pénzből, amit a nemrég jobblétre szenderült Country Squire-ömért csengetett ki az én biztosítóm, bár ők sem szívesen tették. Egy ideig igen szkeptikusan fogadták a tényt, hogy vérhiénák szedték darabokra, rám szabadítottak fél tucat szakértőt, akik még a vérnyomokat is leméricskélték. Végül aztán csak fizettek, de a biztosításomat felmondták. Most egy másik társaságnak rovom le havonta a díjat, de csak akkor lesz teljes körű a biztosításom, ha két éven keresztül sikerül megúsznom minden balesetet. Nagy rá az esély, mondhatom. Csoda, hogy teljes mellszélességgel Mrs. Bennington mellett álltam? Nem mintha számított volna. És persze ki a pöcs szimpatizálna egy biztosítóval, aki egy özvegyet a három árvájával igyekszik kiforgatni jogos járandóságából?!
Mint kiderült, a Fidelis autói közelében sikerült leállnom. Arthur Conroy, az ügyvéd már sasszézott is felém széttárt karokkal. Középmagas, kopaszodó, szőkés pali volt, aki a kopasz foltjára cselesen ráfésülte a maradék haját. Nem mintha leplezte volna a hajhiányt… legjobb része még a szeme lehetett volna az ezüstkeretes szemüveg mögött, már ha lett volna színe a szemöldökének meg a pilláinak, így viszont csak a nagy szürke szemek villogtak, csupaszon. Mint egy béka, futott át az agyamon. Persze, lehet, hogy csak a sok rossz biztosítós tapasztalat tett kíméletlenné. Lehet.
Conroy mögött falnyi embertömeg közeledett sötét öltönyben. Kezet ráztam vele, aztán megpislogtam a két egynyolcvan feletti alakot.
– Hozott testőröket? – kérdeztem.
– Hogy jött rá? – nézett nagy meglepetten.
– Ordít róluk, Mr. Conroy.
A másik két Fidelises csókával is kezet fogtam, de a testőrökkel nem. Nem szokás. A legtöbbjük még akkor sem fog kezet, ha az ember nyújtja nekik. Talán lerombolná a kemény csávó vagyok imidzsüket. Vagy egyszerűen csak szabadon akarják tudni mindkét kezüket. Foglalkozási ártalom. Nem tudom. Mindenesetre, meg sem kíséreltem a parolát. Az egyik, a szélesebb és sötétebb viszont rám mosolygott.
– Szóval maga Anita Blake.
– Hát maga?
– Rex vagyok. Rex Canducci.
– A Rex igazából is a keresztneve? – kerekedett el a szemem.
– Nem – fakadt nagy hahotára, ami csak a férfiak torkából szakad fel néha, általában olyankor, ha egy nőt kell kinevetni.
Nem is próbáltam rákérdezni, hogy akkor mi az igazi, nyilván valami kínos, mint a Florence vagy a Tyler. A másik testőr meg se rezzent. Szőke fejéből némán vizsgálgatott a fakó szemeivel. Nem jött be.
– És maga kicsoda? – fordultam hozzá.
Úgy pislogott, mint akit kizökkent a kérdés. Az emberek általában nem vesződnek a testőrökkel, vagy azért, mert gőzük sincs, hogy kell velük viselkedni, mert még soha nem láttak testközelből ilyet; vagy azért, mert már volt nekik, és szükséges bútordarabnak tekintik őket, akik csak a bajban érdekesek.
– Balfour – nyögte ki némi habozás után.
Vártam kicsit, hátha befejezi, de semmi.
– Csak így, egyszerűen? Balfour, mint Madonna vagy Cher? – kérdeztem türelmesen.
Szemei összeszukültek, a válla megfeszült, hirtelen a robbanás előtt álló fenyegető tömeggé változott. Ezt aztán nem ügy kihozni a sodrából. Izomzata félelmetes, aláírom, de gyanús, hogy itt meg is áll a tudomány.
– Nem hittem volna, hogy ilyen alacsony – próbálta Rex gyors tréfával oldani a feszkót.
Balfourból erre ki is szállt a fáradt gőz. Már jó ideje dolgozhatnak együtt, ha Rex ilyen pontosan érzi, mire érzékeny a kolléga. Rex rendben volt, de Balfour fix, hogy mindent túlreagál, ha vész van. Rex nem.
Ekkor hangosabb szavak ütötték meg a fülemet, egy nő pattogása. Bakker. Pedig megmondtam Mrs. Bennington ügyvédjeinek, hogy ne hozzák ide. Vagy beleszartak abba, amit mondtam, vagy rajtuk is átgyalogolt a hölgy.
Az egyik civil ruhás rendőrrel vitázott, aki igyekezett rávenni, hogy tartsa a végzésben kiszabott tíz métert. Pár hete lecsavart egy maflást a bíróságon Conroynak, aki csuklóból visszaadta. Mire a heves özvegy úgy állcsúcson kapta, hogy az ügyvéd úr seggen landolt a bíró pulpitusa előtt. Ezen a ponton léptek közbe a törvényszolgák.
Saját szememmel láttam, én is amolyan szakértőféleségként léptem fel a tárgyaláson. De ma este minden eldől. Ha Gordon Bennington kikel a sírból, és azt mondja, hogy baleset volt, akkor a biztosító tejel. Ha azt mondja, öngyilkosság, akkor nem tejel. Ennyi. Mrs. Bennington elbúcsúzhat a nagy zsetontól. Kénytelen voltam Mrs. Benningtonozni, a Ms.-t nem viselte el. A feleség és háziasszony típus volt, aki csak úgy érzi magát embernek és nőnek, ha valakinek az asszonya. Ha neki így jó, felőlem aztán lehet Mrs. Bennington bármeddig.
Mély levegőt vettem, és feléjük indultam. Közben elballagtam a rendőrkocsi és a rátámaszkodó egyenruhás fakabát mellett, aki a Fidelist tartotta szemmel. Lehet, hogy így osztották le, az ő sara, ha Conroy szegi meg a végzést. Köszöntem neki, ő viszonozta.
Lehet, hogy csak a testőrök nem jöttek be neki egyébként, azért stírölte annyira a másik csoportot. Mondjuk meg is tudom érteni, ketten együtt vagy fél mázsát rávertek volna. Elég kis nyeszlett rendőr volt, ártatlan képpel, mint aki még nem tört bele a munka rutinjába. Mint aki még azt sem igazán döntötte el, hogy akarja-e egyáltalán ezt a melót.
Mrs. Bennington időközben már ordibálni kezdett a civil ruhás tiszttel, aki pedig olyan megértően dörmögve igyekezett őt visszafogni.
– Azok a szemetek fizetik a nőt! Nyilván ráveszi majd Gordont, hogy azt mondja, amit ők akarnak! – visította.
Jaj, istenem! Ha nem magyaráztam volna már el vagy ezerszer, hogy a hullák nem hazudnak! Persze, csak a bíró meg a zsaruk hitték el, a Fidelis nyilván úgy volt vele, hogy ők fizetnek, ez az ő malmukra hajtja majd a vizet. A nő dettó.
Ebben a pillanatban észre is vett. Magas sarkain ellátot a rendőr feje felett, aki nyilván nem volt egy égimeszelo. Mrs. Bennington viszont jól megnőtt.
Megpróbált elnyomulni mellette, de a zsaru oldalra lépett, és útját állta. Nem kapta el a karját meg semmi, de a vállán fennakadt a csaj. Ezen meg is hökkent rendesen, még a szava is elállt egy pillanatra.
– El az utamból – rendelkezett végül.
– Ms. Blake a bíróság utasítására van itt, asszonyom – jött a mély, mormogó hangon a válasz. – Csak a munkáját végzi.
Szimpi emberke volt, őszes haja a feje tetején kicsit lenőtt. Nem hinném, hogy divatozott, egyszerűen csak nem jutott el fodrászhoz.
A nő megint nekifutott, megpróbálta félretolni az útból, de ebbe azért beletört a bicskája. A férfi magas nem volt ugyan, de stabilan ált a földön, masszívan, mint egy izomtömb. Ezt ugyan nem tolja odébb. Erre ő is rájött, indult is, hogy kikerülje, és kedvére megtéphessen végre.
A rendőr nem tehetett mást, mint hogy elkapja a karját, még mielőtt tényleg nekem esik. Mrs. Bennington pedig már emelte is a kezét, hogy megmutassa, nem tréfál, amikor a mély, duruzsoló hang megállította. Különös hang volt, bár nem emelte meg, mégis tisztán csengett a hűvös őszi éjszakában.
– Ha megüt, megbilincselem, és a kocsim hátsó ülésén várja végig az egész hercehurcát.
Az özvegy hezitálgatott kicsit, keze a levegőben, de végül nem ragadtatta el magát. Lehetett valami a rendőr arcán, ami súlyt adott a szavainak.
Nekem már a hangja is elég lett volna. A csaj helyében nem sokat vacillálok.
– Visszavonatom a jelvényét, ha csak egy ujjal is hozzám ér – hepciáskodott még a mihez tartás végett.
– Ha megüt egy rendőrt, áthágja a törvényt, Mrs. Bennington – közölte válaszul a rendőr.
Még a holdfényben is egyértelműen kivehető volt a mértéktelen döbbenet a nő arcán. Mintha csak most jönne rá, hogy a törvények rá is vonatkoznak. Ez alaposan megcsapolta az energiáit. Vissza is ment az ügyvédeihez, akik a kocsijához kísérték, el a szimpi rendőrtől.
Azt hiszem, már csak én maradtam hallótávolságban, és csak én hallottam a halk kommentárt.
– Ha az én feleségem volnál, én is golyót nyeltem volna.
Ezen muszáj volt nevetni. Mérgesen fordult felém, de az arcom megszelídítette. Ő is elmosolyodott.
– Maga hozzám képest oltári mázlista. Én már többször is kénytelen voltam találkozni Mrs. Benningtonnal – próbáltam vigasztalni.
Kezet fogtunk, kemény, határozott szorítása volt. Még egy jó benyomás.
– Nicols hadnagy. És részvétem, hogy találkoznia kellett ezzel a… – bizonytalanul elharapta a mondat végét.
– Hibbant tyúkkal – fejeztem be helyette. – Gondolom, ezt a kifejezést kereste.
– Határozottan. Alapvetően együttérzek az özveggyel, aki csak azt kéri, ami neki jár. De Mrs. Benningtonnal személyesen valahogy nem könnyű együttérezni.
– Nekem is feltűnt – mosolyogtam még szélesebben.
Felkacagott, és egy csomag cigit halászott elő a zsebéből.
– Nem zavarja?
– Szabadtéren nem különösebben. És most megérdemli. A mi csodás Mrs. Benningtonunk személye már épp elég ok.
– Ha Gordon Bennington ne adj isten azt találná mondani, hogy önkezuleg végzett magával – itt megcsóválta a fejét, és gyakorlott mozdulattal kiütött egy cigit a csomagból. – Hát ez a nő ámokfutásba kezd. Arra nem terjed ki az engedélyem, hogy lepuffantsam, pedig más eszközöm nem nagyon lesz, hogy megállítsam.
– Esetleg majd ráülnek az ügyvédei. Ahhoz elegen vannak, hogy visszafogják. Talán.
– Kib… kiborít, mennyire nem érnek semmit azok az alakok – mondta, ajkai között a dekkel. – Rezelnek, hogy bebukják a megbízási díjukat.
– Kibaszottul nem érnek semmit, inkább ezt akarta mondani, hadnagy, ha nem csalódom. Merthogy kibaszottul nem érnek semmit.
Annyira nevetni kezdett, hogy még a cigit is kivette a szájából.
– Kibaszottul nem, az tuti – bólogatott közben.
Aztán visszadugta a cigit, és elővett egy nagy, fém öngyújtót, amilyet ma már alig látni, fellobbantotta a narancsszín gigalángot, és rágyújtott. Majd visszapattintotta a fedelét, és már a zsebébe is süllyesztette. Embereset szippantott a cigiből, én meg ösztönösen is léptem egyet hátra, hogy ne rám jöjjön a füst, pedig kint voltunk a szabadban, és a szél úgyis felkapja. És Mrs. Bennington bárkit masszív dohányossá tenne. Vagy alkoholistává?
– Nem tudna kérni még pár embert?
– Lepuffantani azok se puffanthatnák le – vont vállat Nicols.
– Viszont élo bástyaként elállhatnák az útját, és akkor nem tehet kárt senkiben.
– Egy vagy két egyenruhást még talán hívhatok, annál többet semmiképp. Elég jó kapcsolatai vannak, a pénze miatt, ami lehet, hogy alaposan megszaporodik a mai este után. De olyan baszottul kellemetlen egy némber – láthatólag legalább olyan jólesett neki a káromkodás, mint a cigi. Mintha a gyászoló özvegy melletti kénytelen visszafogottság kegyetlenül kimerítette volna.
– Kezd megkopni a politikai befolyása?
– Címlapra került, ahogy kiütötte Conroyt. És a támogatói, akik nagyon is magasan ülnek, kezdenek aggódni, hogy balhés ügy lesz ebből, a balhét meg nagyon nem csípik.
– Szóval kezdenek kifarolni, ha esetleg még kellemetlenebbé válna a némber? – nyomtam meg a tőle átvett szakszót.
Hatalmasat szippantott, és a füstöt lenntartotta, mintha jointot szívna, nem sima dekket, aztán az orrán-száján kipöffentette.
– Kifarolni. Így is lehet mondani.
– Meg úgy is, hogy menekülnek a süllyedő hajóról, mint a patkányok.
Megint nagyot kacagott, majd belefulladt a füstbe, de nem bánta.
– Nem tudom eldönteni, hogy tényleg maga ennyire vicces, vagy csak ennyire kellett már egy jó nevetés – törölgette a szemét.
– A stressz teszi. A legtöbben abszolút nem találnak viccesnek.
– Azt már hallottam magáról, hogy igazi minden lében kanál – sandított rám a meglepően világos szemeivel. Mibe, hogy napfényben világoskék! – Akinek sikerül mindenkiben felcseszni az ideget.
– Igyekszik az ember lánya – rántottam egyet a vállamon.
– Viszont akik azt mondták, hogy minden lében kanál, azt is hozzátették, hogy attól még frankón lehet magával együtt dolgozni – mosolygott. Aztán elhajította a csikket. – Pontosabban azt, hogy több tucatnyi kollégájuk helyett inkább magára bíznák az életüket, Ms. Blake.
Erre már belém szorult a nagy okosság. Rendőrök közt nincs is ennél nagyobb bók. Mert ők tényleg tudják, mi az a veszély.
– A végén el fogok pirulni, Nicols hadnagy – mondtam a szememet lesütve.
– Zerbrowski szerint maga nem az a pirulós fajta – mondta, miközben a még mindig parázsló csikket szemlélte a fehér kavicson.
– Zerbrowski egy élvhajhász seggfej. A mókás fajtából.
– Úgy bizony, de mennyire – kuncogott, mint egy pajkos óriás, és széttiporta a parazsat. Kihunyt az a kis fény is. – A feleségét ismeri?
– Katie-t? Hogyne, találkoztunk már párszor.
– És maga érti, Zerbrowskinak hogy sikerült behálóznia?
– Életem legnagyobb talánya.
– Hívok még egy járőrkocsit, két fakabáttal – sóhajtotta. – Essünk túl ezen a szaron, és szabaduljunk meg a hibbant népektől.
– Úgy legyen – csatlakoztam.
Indult is, hogy hívja az erősítést, én meg visszaballagtam a kocsimhoz a felszerelésemért. Mivel a felszerelésem részben egy baszom hosszú bozótvágóból áll, az utolsó pillanatig a kocsiban szoktam hagyni. Valami miatt eléggé beparáztatja az embereket. Próbálom nem nagyon beparáztatni a két testőrt meg a szimpi zsarut. Az fix, hogy Mrs. Benningtont semmivel se sikerülne. Ahogy az is, hogy a kedvére tenni se nagyon.

A kiadó engedélyével.

A szerző életrajza