Főkép

„Vágyom egy nyári napra” volt az alcíme ennek a hagyományos Orczy-kerti Vörös István bulinak, ami július közepén nem egy eget rengető kívánság – de persze nem mindegy, miféle nyári napról, pontosabban estéről van szó.
Ez történetesen igen kellemes volt. A helyszín és az időjárás végképp stimmelt, Pistiék meg hozták a szokott formájukat, és fergeteges két órás koncertet toltak.

Ami más volt, az nem nekik köszönhető. Nemrég meghalt egy barátunk, akinek ott lett volna a helye az első sorokban, hogy végigugrálja-énekelje-kiabálja velünk együtt a bulit.
Pistinek szinte minden fontos élethelyzetre van egy jó száma, a lényeget megfogó dalszövege. És Misi temetésén fel is olvasták a lemezen még meg sem jelent „Marad a kérdés” sorait, mert annyira odaillett. De ez nem jelenti azt, hogy könnyű volt a koncerten is hallani a dalt...

Amúgy persze a vidámabb nóták voltak többségben, s csak ez a sajátos helyzet, lelkiállapot tette, hogy a komolyabbak, mint a „Lélekvesztőn utazunk” meg a záró „Tettenérés” talált most inkább utat hozzám.
Ugyanakkor feltűnt, hogy a szokottnál picit rockosabbra vették a figurát a fiúk, egyes szerzeményeket pedig a lemezverzióknál jóval játékosabban adtak elő. Amit a közönség persze imádott.

S közben elfilóztam azon, hogy milyen sajátos státusza is van Vörös mesternek a magyar könnyűzenei életben.
Egyrészt akkor is örökre bevéste volna a nevét a magyar rock történelemkönyvébe, ha nem írt volna más slágert a Prognózissal, mint a „Tele van a város szerelemmel”.
Másrészt viszont sosem hagyta abba a zenélést, s ha vannak is a ’nózissal x évente nagy volumenű megmozdulásaik, alapvetően folyamatosan jelen van szólóban ill. a zenekarával.

Talán pont ez az egyik oka, hogy nem övezi akkora média-felhajtás, miközben időről időre kiadja a maga igényes, szórakoztató, őszinte és egyszerűen bárki normális emberi lény által fogyasztható lemezeit.
Amiken amúgy számolatlanul sorakoznak a remek szerzemények, a rock himnusz „Kutya világ”-tól meg „Kié ez az ország”-tól a vidám rock & roll „Semmi se kötelező”-n meg a tingli-tangli, fülbemászó „Megvár a Balaton”-on át az akár emberileg, akár az ország-világban zajló események tekintetében egészen mélyre ható, fentebb már említett dalokig.

Szinte bárhol-bármikor könnyedén összecsődít egy-kétszáz embert, fanatikus rajongói bázisa van, és még mindig képes két órán át fantasztikus hangulatot varázsolni.

És nem mellesleg nincs két egyforma koncertje. Ennek a mostani, 23(!) nótás bulinak az egyik sajátosságát az esküvőjére készülő gitáros, Zalán leendő feleségének „szaktanácsul” küldött „Ne menj férhez rock-zenészhez” végtelenül vidám változata jelentette. S bár Misi mindig hiányozni fog, az ilyen dalokban ő is továbbél, mert az ő derűjét hordozzák, igen.

Ebben a felemás állapotban sétáltunk kifelé a koncertről, akárha át a múlton, át a régi szocreál időket és gyermekkori, alig megvilágított éji ösvényeket idéző Orczy-kerten. „Találkozunk majd”.

Kapcsolódó írás:Vörös István koncert