FőképIdestova négy éve figyelem Joss Stone karrierjét, mert az első lemezével a földbe döngölt. Szeretem a soult, szeretem a hetvenes éveket, azt meg imádom, ha valaki egyszerre úgy hű a gyökerekhez, hogy egyben piszkosul modern is.

Ez az, csaptam a tenyerembe, itt van egy csaj, soult énekel, akárcsak Chaka Khan vagy Aretha Franklin. A hangja is majdnem olyan, de a lelke biztosan.
Ha kiereszti a hangját, a kőfalak is megremegnek, a nótái hitelesek, a hangszerelés modern, mi kell még? Ja igen, ráadásul szemtelenül fiatal, az idén húsz éves, és ha egy kicsit vigyáz magára, van még benne jó negyven év, számtalan remek lemezzel.

A brit énekesnő azonban úgy döntött, hogy akkor ő most újra kitalálja magát. Első két lemeze fantasztikus volt, de a jelek szerint nem úgy ment az amerikai piacon, ahogy remélték, így fogta magát, és elkészítette a lemezt, amellyel mintegy „bemutatkozik”.

Tulajdonképpen a címválasztás a helyén van. Akik nem ismerik őt, azoknál egyértelmű a cél. Akik meg ismerik, azoknál is, csak egy kicsit árnyaltabban.
Mi ugyanis, akik imádjuk az előző két albumot, az Introducing Joss Stone című album hallatán megrázzuk a fejünket. Különös, morogjuk, azt hittük, ismerjük Joss Stone-t.

Nem igazán értem ezt az albumot. Az előzőek úgy voltak modernek, hogy egyben magukban hordozták szervesen a hagyományt, vagy éppen vice versa. Itt viszont egy olyan mixet kaptam, ami még önmagában sem nagyon tetszene.
A korábbi két albumhoz viszonyítva viszont egyre kevésbé. Nem hallgattam mást ugyanis, mint egy amerikai r ’n b-lemezt, egy olyan énekesnő előadásában, aki tud énekelni.

Itt van az összes zörej, effekt, nyögés, dub meg kitudjamimég, ami száz slágerlistás amerikai lemezből legalább nyolcvanat jellemez. Az énekesnő azt nyilatkozta, hogy azért ez lett a lemez címe, mert meg akarja mutatni, milyen ő valójában.

Nos. Megmutatta. Mintha Mariah Carey-t hallanám, amikor még tudott énekelni. Se többet, se kevesebbet. Csak éppen nem azt a Joss Stone-t, akit megszerettem.
Astor Piazzolla nyilatkozta, hogy az a zene, amelyik nem változik, nem előre megy, hanem egy helyben toporog, zsákutca, és nincs létjogosultsága. Igaza van. Nem kérdés.

Ugyanakkor kétlem, hogy ez lenne az előremenetel iránya. Csattog, ropog és kattog ez a lemez, miközben egy kivételes hangi adottságú énekesnő igyekszik soult énekelni. Ott vannak a fúvósok, a soulra és a funkra jellemző zakatolás, de a producer olyan lemezt készített, aminek több köze van az r ’n b-hez, semmint a soulhoz.

A lemez nem igényel figyelmet, nem jelent kihívást, pusztán felületes szórakozásra ad alkalmat. Azzal sincs semmi baj, háttérzenének remek, kocsiban is lehet hallgatni, és gyanítom, táncolni is pompásan lehet rá. Én egyvalamit hiányolok csak belőle. A lelket. A soult. Mert az valahol bennragadt a keverőpultban.

Előadó:
Joss Stone - ének

Közreműkködők:
Jawara Adams - trombita
Chalmers „Spanky” Alford -gitár
Ida Bodin - basszus Bass
Joseph Bongiorno - basszus
Kevin Brandon - basszus
Lionel Holoman - orgona, billentyűs hangszerek, Fender
Robert Ozuna - ütőhangszerek
Khari Parker - ütőhangszerek
Neil Symonette - ütőhangszerek
Raphael Saadiq - basszus, gitár, zongora
Kenneth Whalum - bariton- és tenorszaxofon
James Zellar - pozan

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Change (Vinnie Jones Intro)
2. Girl They Won’t Believe It
3. Headturner
4. Tell Me ’Bout It
5. Tell Me What We’re Gonna Do Now (featuring Common)
6. Put Your Hands on Me
7. Music (featuring Lauryn Hill)
8. Arms of My Baby
9. Bad Habit
10. Proper Nice
11. Bruised But Not Broken
12. Baby Baby Baby
13. What Were We Thinking
14. Music Outro

Diszkográfia:
The Soul Sessions (2003)
Mind, Body and Soul (2004)
Introducing Joss Stone (2007)