Részlet Brandon Hackett: A poszthumán döntés című könyvéből
Írta: ekultura.hu | 2007. 07. 15.
Még most is választhatok.
Nem, ez nem igaz, már választottam. Ezért vagyok most itt, a Pia Frauson. Az utolsók között sikerült feljutnom rá, nem sokkal utánam állítólag már senkit sem engedtek ki a Tauról, és azok után, ami történt, nem is csodálom. Elmegyek innen, és soha többé nem is jövök vissza. Minek is jönnék? Nincs itt már semmi. És senki. Egyfolytában Nicole-lal kapcsolatos emlékek kúsznak elő valahonnan mélyről: reggeli ébredések, a mosolya, az illata. Nem tudok nem rá gondolni.
A Pia Fraus háromszáz méter hosszú, forgó hengermoduljában állok, a kibérelt kriobölcsőm mellett. Az átlátszó burán elmosódott ujjlenyomatok sorjáznak, a burkolatról itt-ott lepattogzott a festék és a bölcső belseje sem tűnik higiénikusnak, ahogy az idevezető folyosók sem éppen a tisztaságról árulkodtak. Nem is tudom, mire számítottam, hiszen régi, elavult intersztelláris ez, legalább egy évszázada járhatja az űrt, ráadásul a Föld-háború utáni zűrzavaros időszakban indult el a Taura. A lényeg úgyis az, hogy a hajótest kibírja a tizenkilenc hónapos gyorsulást és lassulást, valamint a több évtizedes 0,65c-s sebességet.
Az utasok többsége már elaludt. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbben halálosan féltek az utolsó pillanatokban, de már késő visszafordulni, a Pia Fraus perceken belül gyorsulni kezd a Delta Pavonis felé. A Pavonis… Harminckét földévnyi út a Tau vagy a Pavonis relatív ideje szerint, számomra viszont csak huszonöt a relativisztikus időkiesés miatt. Persze krioálomban ez lényegtelen. Talán nem oda kellene mennem, de hát hova máshová mehetnék?
A hengermodul belsejében, körkörösen több tízezer kriobölcső zsúfolódik. Rengeteg van belőlük. Néhány taui odafent, kilencvenméternyi magasságban, számomra fejjel lefelé áll a bölcsője mellett, mások az „oldalfalon” másznak be éppen a fekhelyükre. Ösztönösen azt várnám, hogy a következő pillanatban mindannyian alázuhannak, de hiába. A forgómozgás centrifugális ereje által keltett álgravitáció mindig trükkös helyzeteket teremt. Szinte képtelenség megszokni.
Folyékony nitrogénes kriobölcsők… Az egész eljárás félelmetes: amikor valaki befekszik a bölcsőbe, a teste telepumpálódik valamilyen proteines kriooldattal, ami állítólag megakadályozza a sejteket roncsoló jégkristály képződést, aztán megindul a mélyfagyasztás. A szív és a légzés azonnal leáll, az agyműködés megszűnik, a test pedig a bölcsőbe ömlő folyékony nitrogénben pillanatok alatt -196oC-ra fagy. Nemrég hallottam, hogy egyesek koporsónak nevezik ezeket a bölcsőket. Találó hasonlat, végül is halottak leszünk.
Egyszer már utaztam intersztellárison, még tizenéves koromban, amikor a szüleimmel kivándoroltunk a Földről a Tau Cetire, de akkor megfogadtam, hogy soha többé. Csak kevesekről hallottam, akik ne hozzám hasonlóan gondolkodtak volna. Az ébredés borzalma, az elektrosokkal beindított szívműködés, az ezt követő fájdalmak és rosszullétek, az idegen légkör és gravitáció megrázkódtatása mindenki számára garantáltan örök „élmény” marad. Ezúttal mégis azon kevesek közé tartozom, akiket többé-kevésbé hidegen hagy a fagyasztás és a majdani ébredés nyomasztó perspektívája. Sőt a magam bizarr módján, talán még várom is, hogy eltávolodjak a valóságtól. Nem, nem vagyok őrült, az elmém a körülményekhez képest még ép és egészséges. Csakhogy számomra van még egy nagy előnye a felfüggesztett életműködésnek.
Késlelteti az elkerülhetetlent.
A súlyom érezhetően csökkenni kezd, ezek szerint lassan leállítják a kriomodul forgását. Sietve bemászom a „koporsómba”. Fázom, bár ez lehet, hogy csak a tudatalattim alattomos játéka, hiszen a fűtésnek az indulásig még működnie kell. A bölcsőből furcsa bűz árad, inkább nem is gondolok bele, hogy valaki évtizedekig feküdt benne előttem, még ha nitrogénbe fagyva is. Amint hanyattfekszem, a nyakamba tűk fúrják magukat, közben a bölcső átlátszó burája légmentesen elzárja a külvilágot. A neuroterem jelez: túl magas a pulzusom, ugyanekkor nyugtatótermelésre utasítja a kemikemet. Felesleges. Most már úgyis mindegy.
Nem fogadom el az ajánlatukat, soha nem is akartam.
Ez hazugság. Hát persze, hogy akartam! Még most is akarom, de túl gyáva vagyok. A krioutazás nem old meg semmit, nem több értelmetlen menekülésnél. Na és utána? A Pavonison semmi sem változik majd.
A kriobölcsőket nézem odafent a „mennyezeten”, a bennük fekvők közül néhányan talán éppen engem bámulnak. Egyfelé tartunk, el a Tauról. Most már valóban hideg van. Egyre hidegebb. A neuroterem mindjárt kilövi magát. Távolodom mindattól, ami az életemet jelentette, de bármi történik is, emlékezni fogok a Taura. És emlékezni fogok Nicole-ra.
Még most is választhatom a másik utat. De nem fogom.
A Kiadó engedélyével.
Nem, ez nem igaz, már választottam. Ezért vagyok most itt, a Pia Frauson. Az utolsók között sikerült feljutnom rá, nem sokkal utánam állítólag már senkit sem engedtek ki a Tauról, és azok után, ami történt, nem is csodálom. Elmegyek innen, és soha többé nem is jövök vissza. Minek is jönnék? Nincs itt már semmi. És senki. Egyfolytában Nicole-lal kapcsolatos emlékek kúsznak elő valahonnan mélyről: reggeli ébredések, a mosolya, az illata. Nem tudok nem rá gondolni.
A Pia Fraus háromszáz méter hosszú, forgó hengermoduljában állok, a kibérelt kriobölcsőm mellett. Az átlátszó burán elmosódott ujjlenyomatok sorjáznak, a burkolatról itt-ott lepattogzott a festék és a bölcső belseje sem tűnik higiénikusnak, ahogy az idevezető folyosók sem éppen a tisztaságról árulkodtak. Nem is tudom, mire számítottam, hiszen régi, elavult intersztelláris ez, legalább egy évszázada járhatja az űrt, ráadásul a Föld-háború utáni zűrzavaros időszakban indult el a Taura. A lényeg úgyis az, hogy a hajótest kibírja a tizenkilenc hónapos gyorsulást és lassulást, valamint a több évtizedes 0,65c-s sebességet.
Az utasok többsége már elaludt. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbben halálosan féltek az utolsó pillanatokban, de már késő visszafordulni, a Pia Fraus perceken belül gyorsulni kezd a Delta Pavonis felé. A Pavonis… Harminckét földévnyi út a Tau vagy a Pavonis relatív ideje szerint, számomra viszont csak huszonöt a relativisztikus időkiesés miatt. Persze krioálomban ez lényegtelen. Talán nem oda kellene mennem, de hát hova máshová mehetnék?
A hengermodul belsejében, körkörösen több tízezer kriobölcső zsúfolódik. Rengeteg van belőlük. Néhány taui odafent, kilencvenméternyi magasságban, számomra fejjel lefelé áll a bölcsője mellett, mások az „oldalfalon” másznak be éppen a fekhelyükre. Ösztönösen azt várnám, hogy a következő pillanatban mindannyian alázuhannak, de hiába. A forgómozgás centrifugális ereje által keltett álgravitáció mindig trükkös helyzeteket teremt. Szinte képtelenség megszokni.
Folyékony nitrogénes kriobölcsők… Az egész eljárás félelmetes: amikor valaki befekszik a bölcsőbe, a teste telepumpálódik valamilyen proteines kriooldattal, ami állítólag megakadályozza a sejteket roncsoló jégkristály képződést, aztán megindul a mélyfagyasztás. A szív és a légzés azonnal leáll, az agyműködés megszűnik, a test pedig a bölcsőbe ömlő folyékony nitrogénben pillanatok alatt -196oC-ra fagy. Nemrég hallottam, hogy egyesek koporsónak nevezik ezeket a bölcsőket. Találó hasonlat, végül is halottak leszünk.
Egyszer már utaztam intersztellárison, még tizenéves koromban, amikor a szüleimmel kivándoroltunk a Földről a Tau Cetire, de akkor megfogadtam, hogy soha többé. Csak kevesekről hallottam, akik ne hozzám hasonlóan gondolkodtak volna. Az ébredés borzalma, az elektrosokkal beindított szívműködés, az ezt követő fájdalmak és rosszullétek, az idegen légkör és gravitáció megrázkódtatása mindenki számára garantáltan örök „élmény” marad. Ezúttal mégis azon kevesek közé tartozom, akiket többé-kevésbé hidegen hagy a fagyasztás és a majdani ébredés nyomasztó perspektívája. Sőt a magam bizarr módján, talán még várom is, hogy eltávolodjak a valóságtól. Nem, nem vagyok őrült, az elmém a körülményekhez képest még ép és egészséges. Csakhogy számomra van még egy nagy előnye a felfüggesztett életműködésnek.
Késlelteti az elkerülhetetlent.
A súlyom érezhetően csökkenni kezd, ezek szerint lassan leállítják a kriomodul forgását. Sietve bemászom a „koporsómba”. Fázom, bár ez lehet, hogy csak a tudatalattim alattomos játéka, hiszen a fűtésnek az indulásig még működnie kell. A bölcsőből furcsa bűz árad, inkább nem is gondolok bele, hogy valaki évtizedekig feküdt benne előttem, még ha nitrogénbe fagyva is. Amint hanyattfekszem, a nyakamba tűk fúrják magukat, közben a bölcső átlátszó burája légmentesen elzárja a külvilágot. A neuroterem jelez: túl magas a pulzusom, ugyanekkor nyugtatótermelésre utasítja a kemikemet. Felesleges. Most már úgyis mindegy.
Nem fogadom el az ajánlatukat, soha nem is akartam.
Ez hazugság. Hát persze, hogy akartam! Még most is akarom, de túl gyáva vagyok. A krioutazás nem old meg semmit, nem több értelmetlen menekülésnél. Na és utána? A Pavonison semmi sem változik majd.
A kriobölcsőket nézem odafent a „mennyezeten”, a bennük fekvők közül néhányan talán éppen engem bámulnak. Egyfelé tartunk, el a Tauról. Most már valóban hideg van. Egyre hidegebb. A neuroterem mindjárt kilövi magát. Távolodom mindattól, ami az életemet jelentette, de bármi történik is, emlékezni fogok a Taura. És emlékezni fogok Nicole-ra.
Még most is választhatom a másik utat. De nem fogom.
A Kiadó engedélyével.