FőképMár este volt, május végi este; egy tizenhárom éves fiú felfelé kerékpározott a magas tűlevelűekkel szegélyezett kereskedelmi úton. Hazafelé tartott, a kiserdő melletti tanyára.
Jacknek hívták. Két éve élt szüleivel Silkeborg, a kis dán város közelében egy tanyán, és ha az idő engedte, délután, az iskola végeztével, kerékpárral járta végig az utat. Szeretett sportolni, az erdő mellett vezető út pedig kikapcsolta és elterelte gondolatait minden gondjáról.
De valahogyan ez alkalommal más volt.
Egész nap furcsa előérzet gyötörte az otthonával és szüleivel kapcsolatban. Nem tudta volna megmondani, mi az, mégsem bírta ki, hogy délben fel ne hívja édesanyját, és meg ne győződjön róla, hogy mindketten jól vannak. Mindent rendben talált. Mégis, alig egy perccel azelőtt, ahogy kilépett az iskolából, a baljós előérzet, mely egész nap nyomasztotta, újra, még erősebben tért vissza. Minden különösebb ok nélkül úgy érezte, családja veszélyben forog. Tudta, hogy képtelenség, és azt is, hogy nincs ésszerű magyarázat erre az érzésre, mégsem bírta ki. Minél előbb haza kellett érnie, hogy megbizonyosodjon róla.
Mikor végre megérkezett a tanyára, szíve majd’ kiugrott az erőfeszítéstől. A kerékpárt a pajta mellé dobta, anélkül hogy a helyére tette volna, és a bejárat felé rohant.
Hirtelen megállt, szíve hevesen vert.
Joker, a kutyája, nem rohant elé, hogy fogadja, mint ahogyan máskor tette. Ugatása sem hallatszott a tanya végéből. „Biztosan az erdőbe ment”, gondolta Jack, miközben próbált megnyugodni.
Mégsem bírta ki. Ismét futásnak eredt a bejárat felé. Az ajtót félig nyitva találta, belépett.
Valami megállította.
Látszólag minden rendben volt. A nappaliban égett a villany, a televízió halkan morajlott.
Ám a légkör különös volt.
Reszketve lépett be a nappaliba. Apja a kanapén ült, a televízióval szemben, neki háttal. Látta, ahogyan feje a háttámlán nyugszik.
–Apa…
Nem kapott választ. A televízióban egy idétlen műsor ment, amelyben híres énekeseket utánoztak, Jack pedig kétségbeesetten igyekezett arra gondolni, hogy nem is csoda, ha apja elaludt.
Megkerülte a kanapét, és apja arcába nézett.
Mozdulatlan volt és sápadt, tágra nyílt, homályos, semmibe meredő szemekkel. Testén nem látszott vér vagy erőszak nyoma.
Ám Jack tudta, hogy halott.
Mintha elméjére súlyos buzogány sújtott volna le. Egy pillanatra úgy tűnt, az idő megállt, vele együtt pedig szíve is; akkor hirtelen a világ megingott körülötte, és nyomasztó sebességgel forogni kezdett. Az apjához rohant és többször megrázta, próbált belőle reakciót kicsalni. Valójában tudta, hogy hasztalan, mégis, egyszerűen nem akarta elhinni.
–Apa! Apa, kérlek, apa, ébredj fel…!
Hangja rémült zokogásba csuklott. Hirtelen arra gondolt, talán még nem túl késő, hogy mentőt kell hívnia, és talán… A telefonhoz rohant és felkapta a kagylót.
Nem volt vonal, és Jack hevesen, dühösen és kétségbeesetten csapta le a telefont. Pulóvere ujjával letörölte könnyeit, megfordult és felsietett a lépcsőn.
–Anya! – kiáltotta . – Anya, gyere gyorsan, hozd a mobilt!
Megbotlott egy lépcsőfokban és elesett, beverte a térdét, de ez sem állította meg. Újra felkelt és továbbrohant:
–Anya!
Hirtelen elnémult, mert a folyosó végén meglátott valakit. Valakit, aki nem az anyja volt. Döbbenten torpant meg. Egy pillanatra összenéztek.
Mogyorószín szemű, finom vonású férfi volt, de arckifejezése kemény, talán kicsit tréfás is. Egy tunikához hasonló ruhadarabot viselt, mely egész a lábáig ért, haja sötét volt és göndör.
–Ki… kicsoda maga? – mormogta Jack zavartan, még mindig könnyes szemmel.
Valami mégis azonnal szemet szúrt neki. A parkettán, a tunikás alak előtt élettelen test hevert. Jack felismerte, és érezte, hogy lábai megremegnek; a falnak kellett támaszkodnia, hogy el ne elessen.
Anyja volt az, sápadtan, felé fordított arccal, nyitott szemmel feküdt a földön.
Jack érezte, hogy a vér megfagy ereiben. Képtelenség volt, hogy ez történik…
Ám kétség sem fért hozzá. Anyja tekintete üres volt és kifejezéstelen.
A szeme halott volt.
–Anyaaaa! – kiáltotta a fiú magából kikelve.
Felé rohant, ügyet sem vetve a fekete hajú ember jelenlétére…
Minden nagyon gyorsan történt. Az idegen néhány szót kiáltott egy Jack számára ismeretlen nyelven, (amely ugyanakkor mégis furcsamód ismerősnek tűnt); ekkor valami mellbe vágta és visszavetette a fiút, hogy lélegzete elakadt.
Jack a falnak csapódott és kábultan rázta meg a fejét, nehezen vette a levegőt. Fogalma sem volt róla, mi taszította vissza olyan hevesen; a tunikás alak még távol volt tőle, amikor az a valami a falhoz vágta.
De nem állt meg ezen gondolkodni. Az ütés visszazökkentette a valóságba.
Rájött, hogy nagy valószínűséggel az a nevetséges figura felelős szülei haláláért; énjének egy rejtett, szunnyadó része, mely csak bizonyos alkalmakkor ébredt fel, ám amit Jack ennek ellenére nagyon is jól ismert, felüvöltött a fájdalomtól és a haragtól, bosszúra szomjazott.
Ugyanakkor tudta, hogy a legokosabb megfordulni és futásnak eredni, menekülni, hívni a rendőrséget…
Szerencséjére felülkerekedett haragján és helyet engedett a megfontoltságnak. Talpra ugrott, gyorsabban, mint azt ellenfele várta. Futni kezdett a lépcső felé, és bár hallotta kiáltásait a háta mögött, mégsem állt meg. Teljes erejéből rohant lefelé; siettében újra elbotlott, elesett és a nappaliig gurult.
Ám amikor már majdnem feltápászkodott, háta mögött fagyot érzett, és önkéntelenül összerezzent. Lassan megfordult…
Egy nála valamivel idősebb fiú állt előtte, fekete ruhában. Vékony volt és szálkás, arcvonásai lágyak, világosbarna, nagyon vékony, egyenes hajjal, mely kétoldalt az arcába hullott. Kék szemét kutatóan szegezte rá.
Jack biztos volt benne, hogy először látják egymást, mégis, valamilyen okból hirtelen kibírhatatlan elutasítást érzett iránta, mintha az idegen merő közelségétől is kirázná a hideg.
Elnyomta a reszketést és a szemébe nézett.
Akkor hirtelen valami különöset érzett, áramütéshez hasonlót, mintha valami belé költözött volna és legtitkosabb gondolatait, legintimebb érzéseit kutatná. És még valamit: hideget.
A fekete ruhás fiatalember pillantása megbénította.
“Téged kerestelek” – szólt elméjében egy hang.
Abban a pillanatban Jack tudta, hogy meg fog halni, mint ahogyan a légy is tudja, amikor a pók hálója rabul ejti, vagy ahogyan az egér is, aki farkasszemet néz a kígyóval.
De akkor valami megragadta és erővel húzni kezdte az egyik oldalra, távol a fekete ruhás fiútól. Jack a szőnyegre zuhant, megrázta fejét és megfordult, hogy lássa, mi történik, vajon ki ragadta el a halál pillantása elől.
Megmentője egy húsz év körüli fiú volt, magas és izmos, rövid, barna hajú, kemény, rideg arckifejezéssel. A semmiből tűnt elő, és Jack meg a másik fiú közt termett. A különös ruha ellenére, amelyet viselt, volt benne valami tiszteletet parancsoló. A fekete ruhás fiú szenvtelenül nézett rá, ám higgadt, óvatos testhelyzetet vett fel. Ekkor Jack elképedt tekintete előtt az új jövevény övéből egy kardot rántott elő, és szembeszállt ellenfelével.
Úgy tűnt, a fekete ruhás elfogadja a kihívást, mert ő is kirántotta kardját egy hátára erősített hüvelyből, és szinte emberfeletti gyorsasággal és ügyességgel védte ki ellenfele csapását. Jack félelemtől bénán figyelte, ahogy a két ismeretlen vívni kezd otthona nappalijában. Felborították az ebédlőasztalt, leszaggatták a függönyöket, egy célt tévesztett kardcsapással tönkretették a televíziót. Jack tehetetlenül szemlélte a zűrzavart, de nem mert mozdulni. Az újonnan érkezett fiatalember biztosan és higgadtan mozgott, csapásai erősebbek voltak; a fekete ruhás fiú azonban sokkal gyorsabb, ügyesebb, csendesebb és végzetesebb volt. Jack észrevette, hogy akárhányszor a két kard összecsap, élükből valamiféle túlvilági csillogás árad.
Ez nem lehet a valóság, ez csak egy rémálom, nem történhet meg. Kiáltani akart, de akkor valaki lerántotta és befogta a száját.
Jack érezte, hogy elszédül. Első reakcióként megpróbált szabadulni az ölelésből, de nem sikerült. Megfordult, és látta, hogy fogva tartója egy vékony, tizennyolc vagy tizenkilenc év körüli, fekete hajú, nagy, sötét szemű, kellemes arcú, komoly fiú. Szabadulni akart tőle, de a másik erősebb volt. Ránézett és fejével nemet intett, Jack pedig megértette, hogy barát, és azért van ott, hogy segítsen. Kétségbeesetten ragadta meg a karját.
–Kérlek – zokogott –, kérlek, segítsetek… a szüleim…
Ám a fiú megrázta fejét, és valami érthetetlen dolgot mondott, Jack pedig rájött, hogy nem beszélik egymás nyelvét. Megfordult, hogy a kanapéra mutasson, ahol édesapja teste feküdt, de végül elkapta a fejét, mert nem akart odanézni.
Közben a másik két fiú tovább folytatta sajátos kardpárbaját, és a tunikás alak, Jack szüleinek gyilkosa is megjelent a lépcső tetején. A fiú, aki Jacket tartotta, észrevette őt. Kiáltott valamit, társa pedig bólintott, és felé hátrált. A fekete ruhás fiú utána rohant és kardjával feléjük sújtott, pont, amikor ellenfele elkapta barátja karját.
Jack érezte, ahogy ujjak mélyednek fájdalmasan karjába, és az utolsó, amit látott, mielőtt forogni kezdett vele a világ, egy fagyos kék szempár volt…




Jack felkiáltott, és hirtelen kinyitotta szemét. Felült az ágyban. Szaggatottan lélegzett, és mellkasában érezte szíve őrületes dobogását.
„Csak egy átkozott álom volt!”, gondolta zaklatottan.
Ám még mindig remegett. Gyűlölte a kígyókat, és éppen egy hatalmas, rémisztő kígyóval álmodott, mely különös, vérszínű égen ágaskodott. Az égen hat égitest ragyogott vakító fénnyel.
Megpróbált lehiggadni. Reszketett és különös szorongást érzett, mely jeges karomként markolt szívébe. Mély lélegzetet vett. „Csak egy rossz álom volt!”, mondta. Ám nem először fordult elő, hogy ezzel a jelenettel álmodott, és megint csak azon tanakodott, vajon egy fantasztikus filmben látta-e. Ha így volt is, nem emlékezett rá.
Másrészt, mielőtt az óriási kígyóval álmodott volna, sokkal rémisztőbb álma volt; csak halványan emlékezett rá, de tudta, hogy a szüleivel kapcsolatos, és valami olyasmi, amit nem akar visszaidézni.
Egyik kezével szőke hajába túrt és jobbra pillantott, szemével a digitális ébresztőóra foszforeszkáló számlapját kereste. Teljesen megdermedt.
Nem a szobájában volt. Idegen ágyban, idegen szobában, idegen helyen feküdt. A szoba formája sem volt szokványos: az érdekesen lekerekített
falakon nem voltak sarkok. Úgy festett, mint egy hatalmas jurta belseje.
A szoba egyik oldalán egy szintén kerek ablak nyílt. Az ablakon túl világos, csillagos éjszaka és a fák sötét lombja látszott. De számára ismeretlen volt a táj.
Jack zavartan pislogott. Hol az ördögben lehet? Vajon mi történt?
Hirtelen felugrott, félrehúzta a rendkívül selymes ágyneműt. A villanykapcsolót kereste, de nem találta. Megvárta, míg szeme megszokja a sötétséget, hogy körülnézzen.
Nem volt sok bútor a szobában. Egy szék és egy furcsa asztal, egy hasonló stílusú szekrény és valami, ami egy polc és egy komód keresztezésének látszott, valamint két ajtó.
Az egyik félig nyitva volt, és ruhásszekrénynek tűnt. Jack egy különös, zöldeskék fémből készült kilinccsel nyitotta ki a másikat, azután kisurrant.
Egy alagútszerű, boltíves tetejű folyosón találta magát, mely sarkok nélkül enyhén jobbra kanyarodott. Elektromos falikarok világították be, teljesen hétköznapi villanykörtékkel. Jack mélyen, zaklatottan sóhajtott fel. Ez maga volt a téboly.
Óvatosan haladt előre, igyekezett nem zajt csapni… és akkor összefutott valakivel. Jack összerezzent. Barna hajú, vékony, ideges fiú volt. Már korábban is látta…
…Otthon, a nappaliban, amikor lefogta, miközben a másik két fiatalember vívott.
Egyszerre minden eszébe jutott. A futás a tanyáig, a tunikás ember, a harc az üldöző és a megmentő között, azok az embertelen, kék szemek, halott szülei…
Halott szülei.
Nem álom volt. Minden valóban megtörtént.
Jack elnyelt egy haragos és kétségbeesett kiáltást, és szinte önkívületben, dühösen vetette magát a fiúra és próbálta megütni. Őt meglepetésként érte, így mindketten a földre zuhantak. A fiú kiáltott valamit azon a különös nyelven, de Jack nem értett a szóból. Öklével hadonászott, próbált eltalálni
valamit, ám csuklóját hirtelen vasmarkok ragadták meg fájdalmasan, és egy higgadt, nyugodt és parancsoló hang mondott valamit, amit a változatosság kedvéért ő megint nem értett. Szabadulni próbált, ám hiába. Érezte, hogy valaki hátrafelé húzza, hogy elválassza ellenfelétől. Ellenállt; elvakította a düh. Megfordult, hogy lássa, ki tartja fogva, és azt a fiatalembert pillantotta meg maga mögött, aki a kék szemű fiúval harcolt a házukban. Kétségkívül nagyon erős volt, karjai akár az acél; Jack akkor jött rá, hogy semmi erőfeszítésébe sem került, hogy lefogja, annak ellenére, hogy teljes erejével ellenállt.
Végül kimerülten adta meg magát. Fogoly volt.
Összecsuklott, reszketett, és nem tudta visszatartani a zokogást.
Ekkor a barna hajú fiú, akit az imént megtámadott, lehajolt hozzá és mondott neki valamit. Jack dühösen, zaklatottan fordította el az arcát. Könnyein át azonban látta, ahogyan ő mozdulatlanul, komolyan és aggódva figyeli. A fiú mondott még valamit, és ekkor Jack felemelte a fejét. Franciának hangzott, de ő nem tudott franciául. A másik töprengve ráncolta szemöldökét, majd újra próbálkozott.
Ez alkalommal Jack megértette.
–Eh… igen… beszélek angolul – suttogta ugyanazon a nyelven; saját szavai idegenül csengtek. Nyelt egyet, és kicsit megköszörülte torkát. Elfordította fejét, arcát karjához dörzsölte, hogy könnyeit letörölje, mert csuklóját még mindig lefogták, így nem tudta használni kezét.
A másik fiú tűnődve nézett rá.
–Jól van. Valójában nem beszélek túl jól angolul, kevés időm volt a tanulásra – magyarázta bizonytalan angolsággal, furcsa akcentussal. – De azért gondolom, majd megértjük egymást.
Jack szomorúan bólintott. Ő szinte ugyanolyan jól beszélt angolul, mint az anyanyelvén. Nem hiába, az apja brit volt… Az apjára gondolt, és eszébe jutott, ahogy holtan ült a kanapén, és lehunyta szemét, nehogy megint megteljen könnyel. Mindez nem lehetett más, csak egy rossz álom.
–Ez most nem a legjobb pillanat a beszélgetésre, tudom – folytatta a fiú. – De szeretném, ha tudnád, hogy történjen bármi, itt biztonságban leszel.
–Biztonságban! – ismételte Jack keserűen. – Azok után, amit a szüleimmel tettetek!
–Megmentettük az életed – javította ki a másik. – Ha idejében érkezünk, talán a szüleid életét is megmentjük. De ők megint megelőztek minket.
Arcán olyan harag és csalódottság tükröződött, hogy Jack kénytelen volt hinni neki.
–A szüleim… – ismételte, anélkül hogy szabadulni tudott volna a gondolattól.
Próbálta összerakni elméjében a fejtörőt. Amit a házban látott, két különböző csoport harca volt. Két ember, a tunikás és a fekete ruhás fiú ölték meg a szüleit. És valószínűleg őt is megölték volna, ha a két fiatalember, akikkel beszél, közbe nem lépnek, és valahogyan ki nem mentik onnan.
Miért történt mindez? Kik ezek? És mi köze volt a szüleinek mindehhez?
–Miért? – suttogta kétségbeesetten. – Miért ők?
Ekkor nem tudta elkerülni, hogy egy könnycsepp le ne gördüljön az arcán, ezért hirtelen félrekapta fejét, nehogy sírni lássák.
A fiú szánalommal nézett rá.
–Tényleg nagyon sajnálom. Csak annyit mondhatok, hogy megvédünk, és harcolni fogunk, hogy ne legyen több halott.
–Több… halott? – ismételte Jack zavartan.
A másik felsóhajtott.
–Jobb, ha kimaradsz ebből. Minél kevesebbet tudsz, annál nagyobb biztonságban vagy.
Valami fellázadt Jackben.
–Nem! – kiáltotta. – Nem, szó sem lehet róla, tudnom kell, mi az ördög történt! Hallod? Haza akarok menni! Kik vagytok ti? Hová hoztatok?
–Biztos helyre – ismételte a másik. – Arról, hogy kik vagyunk, csak a nevünket mondhatom meg: én Shail vagyok, a barátom pedig Alsan. Nem beszél angolul – tette hozzá lemondó sóhajjal –, se franciául, se semmilyen hasonló nyelven.
Jack Alsan felé fordult, aki továbbra is rezzenéstelenül állt mellette. Shail vállat vont, és mondott valamit a saját nyelvén. Alsan elengedte Jacket, aki megdörzsölte sajgó csuklóit, és még mindig értetlenül nézett.
–Az én nevem Jack – mormogta.
A földre csuklott; nem volt ereje felkelni, így hát ott maradt a földön, összegömbölyödve és lehajtott fejjel. Reszketett a félelemtől, a fájdalomtól, az aggodalomtól, a haragtól és a tehetetlenségtől. Annyi érzelem kavargott lelkében, hogy egy pillanatra úgy érezte: egy hurrikán közepében kering.
Shail felállt és felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse. Jack felemelte fejét és még mindig zavartan nézett rá. Pislogott, hogy könnyeit visszatartsa.
–Segíteni akarunk – mondta a fiú nagyon komolyan.
Jack habozott, ám végül kinyújtotta kezét és felemelkedett. Bizalmatlanul Alsan felé fordult. A fiatalember arca még mindig olyan volt, mintha kőből lenne, de tekintetében szimpátia és könyörület látszott. Jack habozott.
–Nem vagy egyedül – mondta Shail szelíden.
Jack úgy érezte, forog vele a világ. Lábai, mintha csak zselatinból lennének, nem engedelmeskedtek. Alig érezte Alsan karját, aki megtartotta, nehogy a földre essen.
Homályosan tudatában volt, hogy egy tágasabb szobába viszik, és egy fotelbe ültetik. Mikor megszűnt forogni vele a világ, és végre körül tudott nézni, egy ugyanolyan stílusban berendezett helyiségben találta magát, mint a szoba, ahol felébredt, bár egy sor olyan tárggyal díszítették, melyek látszólag nem illettek oda: lámpák, hifitorony, egy számítógép…
–Isten hozott az operációs központunkban! – hallatszott mellette Shail hangja.
Jack összerezzent és megfordult. Látta, hogy a fiú az ajtófélfának támaszkodik. Barátságosan mosolygott. Észrevette, hogy farmernadrágja fölött fehér inget visel, átlagos fiúnak látszott. Ennek ellenére még mindig volt benne valami, amitől más volt. Jack tekintetével Alsant kereste, de rájött, hogy már elment.
–Rosszul lettél – folytatta Shail. – Nagyon legyengültél, enned kellene valamit. Éhes vagy?
Jack nemet intett a fejével.
–Kavarog a gyomrom.
–Nem csodálom! – bólintott Shail komolyan. – Nagyon súlyos élményen mentél keresztül.
Jack elnyomott egy fájdalmas grimaszt. Keményen nézett Shailra.
–Tudnom kell – követelte.
A fiú elgondolkozva nézett rá.
–Jól van – mondta végül. – Megpróbálok elmagyarázni néhány dolgot. – Leült mellé. – Gondolom, tudni szeretnéd, ki hatolt be hozzátok a múlt éjjel és miért.
Jack bólintott.
–Szóval, hosszú lenne elmagyarázni. Mondjuk úgy, hogy ezek az alakok… nagyon különleges embereket keresnek. Olyan embereket, akik elszöktek egy… helyről. Onnan, ahonnan ők jönnek.
Jackre szegezte tekintetét, valami reakciót várt, de az nem következett be.
–Nem… nem értem – suttogta zavartan a fiú.
Shail összeráncolta szemöldökét.
–Tényleg… nem tudsz semmit? Fogalmad sincs, honnan jöttek a szüleid?
–Az apám angol volt, az anyám pedig dán. Erre gondolsz?
Shail elgondolkozva simogatta az állát.
–Furcsa… – mormogta. – Nem beszélsz idhúniul és nem is sejted, miért támadtak meg titeket. Nem lehet, hogy a szüleid semmit sem mondtak el. És mégis… Másrészt, ők… Nem, az nem lehet, ők nem követnek el hibákat…
Jack elvesztette türelmét.
–Kérlek, meséld már el végre! Tudnom kell, mi történt! Hát nem érted?
–Jól van, jól van. Emlékszel arra a fekete ruhás fiúra?
Jack önkéntelenül összerezzent. „Téged kerestelek”, suttogta megint a hang emlékezete egy szegletében.
–Látom, igen – jegyezte meg Shail. – Szóval őt… Kirtashnak hívják, és egy gyilkos. Nagyon különleges gyilkos, hideg, kegyetlen és nagyon… hatalmas.
–Hogy érted azt, hogy hatalmas? – kérdezte Jack, miközben ismét kirázta a hideg.
–Nem tudom megmagyarázni, de biztosra veszem, hogy te is érezted.
A másikat, a vará… akarom mondani, a tunikást – helyesbített –, Elrionnak hívják, csak nemrég van vele – Mindenesetre különös, mert Kirtash mindig egyedül dolgozik. Bár azt hiszem, Elrion volt, aki…
Egy percre elhallgatott.
–…aki megtámadta a szüleimet? – fejezte be Jack halkan; gombócot érzett a torkában és nyelt egyet, igyekezett elkerülni, hogy szemébe ismét könny szökjön.
Shail együtt érzően bólintott.
–De vajon ki akarná…? – Jack hangja elcsuklott; mindent megtett, hogy be tudja fejezni a mondatot, de nem volt képes; csak annyit tudott kinyögni: – És miért?
Shail felsóhajtott.
–A helyet, ahonnan származunk, Jack, olyan… nevezzük őket így… egyének… uralják, akik nem szeretik, ha fellázadnak ellenük. Ezért küldték Kirtasht. A feladata, hogy olyan embereket kutasson fel a világban… mint mi vagyunk. Száműzetésben élőket. Olyan embereket, akik idáig menekültek. Megkeresi, megtalálja … és megöli őket.
Jack mély lélegzetet vett. Rögtön egy olyan országot képzelt maga elé, ahol vasmarkú diktátorok kormányoznak.
–De a szüleim… nem tartoztak oda – vetette közbe. – Azt elmondták volna.
–Talán igen, talán nem, Jack. Talán igazad van, és Kirtash és az övéi tévedtek veletek kapcsolatban. De nagyon furcsa lenne, mert ők sohasem követnek el efféle hibát.
Jack nem szólt semmit. Nehezen dolgozott fel ennyi információt.
–Mi… lázadók vagyunk – folytatta Shail. – Vagy istentagadók, ahogyan ők neveznek. Alsan és én azért jöttünk ide, hogy egy küldetést teljesítsünk, és Kirtashba botlottunk. Megpróbáltuk megakadályozni, hogy tovább gyilkolja az embereinket, ám mindig megelőz, és… – most Shail volt, aki megremegett – nem tudunk ellene harcolni. Nincs hozzá elég eszközünk.
–Mi…? Nem értem. Hiszen csak egy fiú, és biztosan nem sokkal idősebb nálam. Jó, talán egy-két évvel idősebb, de… attól még csak egy fiú, és ha egyedül van…
Shail kifürkészhetetlen pillantást vetett rá.
–Kirtash nem az, aminek látszik. Amennyire tudjuk, csak tizenöt éves, de amióta itt van, megszámlálhatatlan embert gyilkolt meg.
–De ez… nem lehet, ez… képtelenség.
–Képtelenség vagy sem, így igaz. Hidd el, ha azt mondom, hogy senki sem úszta meg élve, aki szembeszállt vele. Senki.
Jack úgy látta, Shail reszket, és egyáltalán nem tartotta jó jelnek. Egyszer csak eszébe jutott valami.
– De mi megmenekültünk. Kirtashnál kard volt, és éppen… – ráncolta szemöldökét. – Én pedig elájultam, aztán meg egyszerre itt találtam magam…
Úgy tűnt, Shail kényelmetlenül érzi magát.
– Elmenekültünk – mondta kétértelműen –, anélkül hogy szembeszálltunk volna vele. Alsan már nem bírta volna sokáig, így hát… menekülnünk kellett.
–Hogyan?
–Megölt volna minket – folytatta Shail, megkerülve a kérdést. – Arra képezték ki, hogy ő legyen a legjobb, legkegyetlenebb gyilkos, aki valaha is létezett. Gyors, gonosz és halálos, akár egy skorpió. Ezenkívül nagyon diszkrét. Sohasem hagy nyomot vagy bármi jelét annak, hogy ott járt volna. Olyan, akár a halál árnyéka. Mint a Biblia halálhozó angyala.
Jack mélyen felsóhajtott. Megint forgott vele a világ.
–Haza kell mennem – nyögte.
–Nem, nem szabad. Ha visszatérsz, Kirtash megtalál és megöl. Nem szereti félbehagyni a dolgokat. Itt biztonságban leszel.
Jack felemelte a fejét, és a szemébe nézett.
–Biztonságban? – ismételte. – Hiszen még azt sem tudom, hol vagyok. Ez itt nagyon furcsa hely…
Shail arcán félmosoly jelent meg.
–Ez a hely Limbhad. Az őseink építették, nagyon-nagyon sok ideje. Kirtash és az övéi nem ismerik. Ez egy titkos menedék.
–És honnan tudod, hogy nem találnak rátok?
Shail komoly arckifejezéssel kelt fel.
–Megvannak az eszközeink. Nem vagyunk annyira védtelenek, mint tűnik. Csak éppen… – habozott, mielőtt halkan kimondta: – Csak éppen Kirtash mindenkit felülmúl. Szeretném tudni, ki is ő valójában – tette hozzá, szinte már csak magában.
Jack a kényelmes fotel támlájának dőlt és lehunyta szemét.
–Nagyon sápadt vagy – mondta Shail. – Meg kell próbálnod összeszedni az erődet…
Ám Jack nemet intett a fejével.
–Elvileg a szüleim elmenekültek egy helyről – mondta lassan. – Miféle hely az?
Shail nem válaszolt. Kételkedve nézett rá.
–Miféle hely az? – ismételte Jack.
–A neve Idhún – mondta végül Shail halkan.
Jack kételkedve pislogott.
–Még sohasem hallottam róla.
Shail nem szólt semmit. Felkelt és csendben kiment a szobából. Jack meg akarta állítani, de elkésett, és amikor megpróbált felállni, lába nem engedelmeskedett. Végül reszketve nézett ki megint a folyosóra. Azonban Shail addigra már elment.
Jack egy pillanatig még ott állt. Akkor lassan a földre rogyott, és a falnak támasztotta hátát. Karjait térde köré fonta, fejét lehorgasztotta, összekuporodott, és csendesen újra sírni kezdett.
Fáradt volt, nagyon fáradt. Úgy tűnt, a félelem és a feszültség elszállt, és helyet adott a szomorúságnak és a levertségnek. Nem tudta, vajon Shail igazat mond-e, sem azt, hogy vajon valóban biztonságban van-e azon a helyen, csak azt, hogy való igaz: nehéz volt nem megnyugodni azon a áldott, nyugalmas, csillagos éjjelen, mely az ablakon túl látszott. Ott a béke és a csend honolt. Jack lehunyta szemét, pihenni szeretett volna, ám szíve még mindig vérzett. Néhány óra leforgása alatt egész világa fenekestül felfordult. A szülei meghaltak, és ő nem tudta, miért. Egy ismeretlen helyen ragadt, és azt sem tudta, hogyan. Volt valami nagyon furcsa azokban az emberekben: az alakokban, akik betörtek hozzájuk… sőt még Alsanban és Shailban is…
Akaratlanul is visszaidézte a percet, amikor élete darabokra hullott. A tunikás ember, az a bizonyos Elrion, megölte szüleit, de az is lehet, hogy a másik tette, akit Shail Kirtashnak nevezett, az a… kék szemű fiú.
Jack akaratlanul is megremegett…
Hideg.
Hevesen kapta fel a fejét. Soha többé nem láthatja élve a szüleit, és ez a gondolat borzalmas és nyomasztó volt. Egyszerre, váratlanul árva lett.
Nagyon nehéz volt elfogadni.
Egy pillanatig úgy érezte, nem fog sikerülni, és arra vágyott, hogy átadja magát a bánatnak, lehunyja szemét, és csak aludjon, örökre elaludjon, soha többé fel ne ébredjen, hogy ne kelljen szembenéznie a félelemmel és a fájdalommal. Hagyta, hogy elragadja érzései árja, és azok bizony csaknem megfojtották. De aztán lassanként mégis a felszínre keveredett.
Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig ült ott összekuporodva a fal mellett, de egyszer csak felemelte fejét és észrevette, hogy még mindig azon a különös helyen van, amelyet Shail „Limbhad”-nak nevezett, egyedül, ugyanabban a szobában. Mélyen sóhajtott és igyekezett kicsit világosabban gondolkodni. Akkor úgy döntött, felkel és Shail intése ellenére elhagyja a házat. Keres egy telefont és felhívja a rendőrséget, aztán megpróbálja megtalálni a nagybátyjáékat, akik Silkeborgban élnek. Már biztosan aggódnak érte.
Remegve kelt fel, és a kijáratot keresve indult el a folyosón.
Kicsit előrébb talált egy félig nyitott ajtót, amelyen át vidám fény szivárgott ki. Jack óvatosan nézett be.
A konyhába érkezett, mely ugyanolyan furcsa és sajátos volt, mint amilyen egész Limbhad. A terem hátsó részében meleg és barátságos tűz lobogott, és a különböző alakú edények lekerekített élű faliszekrényeken pihentek. Jobbra azonban volt egy hűtő, egy elektromos sütő és egy kerámialapos tűzhely. Jack nem tudta megszokni az egzotikus tárgyak és teljesen hétköznapi háztartási gépek ilyetén keverékét. A kontraszt egy cseppet zavaró volt.
Már majdnem kilépett, amikor belebotlott valamibe, és felháborodott nyávogást hallott. Egy fahéjszínű macska ugrott el az útjából, és dölyfösen nézett vissza rá. Azután elegáns ugrással egy széken termett, ahol aztán elhelyezkedett és még egy utolsó, sértődött pillantást vetett rá.
–Bocsánat – mormogta Jack.
Zajt hallott és megfordult; az egyik falba épített padon megpillantott egy lányt, aki keresztbe tett lábakkal és egy bögre tejjel a kezében üldögélt. Jack az előbb észre sem vette; tizenkét éves lehetett, hosszú, barna haja és sötét szeme volt, mely azonban túl nagynak tűnt pici, napbarnított arcához képest. Orra kicsi és turcsi volt. A szempár rászegeződött, Jack pedig mélyet sóhajtott. Egyszerre szertefoszlott az észrevétlen távozás lehetősége. Mindenesetre a lány nem tűnt veszélyesnek.
Óvatosan nézett rá, Jack pedig bocsánatkérően emelte fel a kezét.
–Szia – mondta.
A lány nem értette. Jack megpróbált angolul köszönni, a lány arcán erre mosoly rajzolódott ki.
–Szia – válaszolta.
–A nevem Jack – mondta ő.
–Engem Victoriának hívnak.
Nem beszélt rosszul angolul, de mégsem olyan folyékonyan, mint Jack. Azonnal megértette, hogy nem fog tőle túl sok információt megtudni.
–Alsan és Shail barátja vagy? – A lány bólintott. – Akkor te is Idhúnról jössz?
Victoria elgondolkozott egy kicsit, mielőtt válaszolt. A macska Jack mellett az asztalra ugrott, és barátságtalan arccal bámult rá. Ő kinyújtotta a kezét, és megsimogatta selymes bundáját. A macska leszegte füleit és pár pillanattal később már hanyatt fekve dorombolt. A fiú elmosolyodott.
–Nem tudom – mondta végül a lány elővigyázatosan.
Jack kezdte csalódottnak érezni magát. Shail többet tudott, de nem akarta elmondani neki. Valószínűleg Alsan is, de csak azt a különös nyelvet beszélte (idhúnit mondott Shail?); Victoria pedig közlékenyebbnek tűnt, de nem beszélt olyan jól angolul, hogy teljesen világosan ki tudja magát fejezni.
–Nem értem – mondta a fiú. – Semmit sem értek. Válaszokat akarok!
Victoria ránézett, és mondani akart valamit, de végül mégsem szólt. Úgy tűnt, nem találja a szavakat. Jack csüggedten ült le az egyik zsámolyra és kezébe temette arcát.
Összerezzent, mikor maga mellett érezte Victoriát. A lány mellette állt és a kezében tartott valamit. Jack ránézett. Egy lánc volt, hatszög alakú ezüstamulett függött rajta, belsejében különös, vésett szimbólummal.
A lány gesztusokkal jelezte, hogy akassza a nyakába, Jack pedig engedelmeskedett. Egyszerre mintha megrázták volna, egész testét bizsergés járta át.
–És most? – kérdezte a lány hirtelen, a fiú legnagyobb meglepetésére. – Most már értesz?
Jack zavartan pislogott, meg volt győződve róla, hogy rosszul hallotta. Victoria nem angolul beszélt hozzá, nem is dánul, ő mégis tökéletesen megértette. Ha nem tűnt volna lehetetlennek, Jack meg mert volna esküdni, hogy Alsan és Shail különös nyelvén szól hozzá.
–De… de hát nem értem… – dadogta Jack; ám semmi mást nem volt képes kinyögni; ő is egy olyan nyelven szólalt meg, mely nem a sajátja volt.
Victoria mosolygott.
–Ez egy kommunikációs amulett – magyarázta. – Ha rajtad van, képes vagy megérteni és beszélni a nyelvünket. Ne aggódj, a tiéd lehet. Azt hiszem, én már elég jól beszélek idhúniul, ha pedig mégsem, Shail biztosan készít nekem másikat.
Jack kételkedve érintette meg a láncot, amelyet Victoria nyújtott át neki. Ekkor egy villanás látszott, a fiú pedig felkiáltott és hirtelen elengedte.
–Jaj! Megrázott!
Akkor Victoria megint csak óvatosan nézett rá.
– Ellened reagált – mondta félhangosan. – Talán nem hiszel a varázslatban?
– A miben?
–Victoria!
Mindketten az ajtó felé fordultak. Shail állt ott, és riadtan nézett rájuk.
–Mit mondtál el neki?
– Mit nem mondtál el neki te, Shail? Nem azt mondtad, hogy beszélsz vele?
Shail olyan képet vágott, mint akit rajtakaptak.
–Tudod… szóval, ő nem egészen olyan, mint mi.
Victoria meglepetten nézett Jackre.
–Akkor meg miért hoztátok ide?
–Mert Kirtash megtámadta.
–De ha Kirtash megtámadta, akkor közülünk való.
Jack már éppen közbe akart szólni, de egy parancsoló hang avatkozott a beszélgetésbe:
–Mi történt? Miért kiabáltok?
Az ajtóban Alsan állt; úgy tűnt, éppen edzett, mert deréktól felfelé meztelen volt. Megizzadt, vállán pedig törölköző lógott. Karba tett kézzel, összevont szemöldökkel nézett rájuk.
–De hogyan…? – szaladt ki Jack száján, zavartan nézte az újonnan érkezettet.. – Shail azt mondta, nem beszéled a nyelvemet!
–Jack, ő nem a te nyelveden beszél – próbálta elmagyarázni Shail türelmesen. – Te beszéled a miénket.
Victoria csüggedten sóhajtott. Alsan Shail felé fordult és magyarázatot követelve nézett rá. A fiú vállat vont.
–Sajnálom – szólalt meg Victoria –, az egész az én hibám. Kölcsönadtam neki a kommunikációs amulettet, hogy megértsük egymást, de nem tudtam, hogy semmit sem mondtatok el neki…
–Pár dolgot azért elmondtam neki – védekezett Shail –, de értsd meg, még sohasem hallott Idhúnról… őrültnek nézett volna.
–De hát idhúni, vagy nem? – kérdezte Alsan, és még inkább összeráncolta a homlokát.
–Nem tudom! Túl idős ahhoz, hogy száműzött idhúniak fia legyen.
De azt mondja, a Földön született, és nem fér a fejembe, hogyan tévedhetett vele Kirtash. Ez az egész úgy összezavar…
–Jól van, ebből elég! – csattant fel Jack, félbeszakítva a kettejük közt kialakult vitát. – Mindannyian meghibbantatok! Most azonnal hazamegyek!
Hirtelen elvált Victoriától és a konyhaajtó felé indult, ám Alsan nem mozdult. Karba tett kézzel állt, izmai kirajzolódtak a csillogó izzadságréteg alatt.
–Engedj át! – mondta Jack dühtől remegve.
Alsan meg se rezzent. Egyszerűen csak elgondolkozva nézett rá.
–Engedj át! – ismételte Jack. – El akarok menni innen.
Úgy tűnt, Alsan meggondolja magát, mert félreállt, hogy utat engedjen neki. Jack elindult lefelé a lépcsőn, de még hallotta Victoria szemrehányó hangját:
–El kellene neki magyaráznotok, nem? Nem titkolhatjátok előtte örökké!

A Kiadó engedélyével.