Koncert: Type O Negative – 2007. július 2., Pecsa

Alig 10 évet kellett várni, amíg a brooklyni horda újra megtisztelt minket jelenlétével. Mivel én az akkori koncertet sajnos nem láttam (pedig ez az egyik kedvenc együttesem), már nagyon vártam erre az estére.
Néhány felvétel alapján kicsit féltem, mert úgy vettem észre, hogy élőben valahogy nem sikerül visszaadniuk azt a hangulatot, és úgy egyáltalán a dalaikat, ami a lemezeiken megjelenik, nagyrészt azért, mert elviccelik még a komolyabb pillanatokat is.

Ennek ellenére semmiképp sem akartam kihagyni ezt a bulit, mert ki tudja, lesz-e még rá alkalmam valaha.

Elöljáróban annyit, hogy soha többé nem hiszek koncertfelvételeknek, mert itt nagyon kellemeset csalódtam és egy rendkívüli koncertélménnyel lettem gazdagabb.

Sajnos egy ismerősöm sem volt eléggé érdekelt az esemény látogatásában, ezért egyedül indultam neki az estének. Igyekeztem megcélozni a 19 órás kapunyitási időpontot, mert nem tudtam biztosan, mikor kezdődik a koncert.
Ember nem rohant még át az egész városon olyan gyorsan, mint én, hogy odaérjek időben, de így is sikerült késnem kb. 20 percet.

Odaérve rögtön feltűnt, hogy az a kevés ember, aki ott lézeng, nyugodt tempóban halad a bejárat felé, így megnyugodtam, hogy nem késtem le semmiről.
Beállván a sorba ért a következő meglepetés: a bejárat melletti oszlopon egy alig látható papíros hirdette, hogy a W.A.S.P. lemondta a koncertet, így a jegyárak és a kezdési időpont is módosul.
Különösebben nem érdekelt ez a tény, lévén egyébként is csak a Type O Negative miatt jöttem.

Másfél órám volt még a koncert kezdéséig, amit talán inkább a Városligetben kellett volna eltöltenem a szabadban, mivel az épületen belül iszonyatosan meleg volt.
Amikor azonban megpillantottam a koncertteremben a jól ismert O betűt benne a mínuszjellel óriási méretben kifeszítve, már tudtam, hogy a legjobb helyen vagyok és inkább sörrel hűsítettem magam.
Ekkor még nagyon kevesen voltak, a néhány tucatnyi ember szétszóródott mindenfelé, a legfanatikusabbak már ekkor elfoglalták helyüket a színpad előtti kordonnál.

Talán Solitude Aeternus szólt kezdetben felvételről, amit én is elhallgattam benn egy darabig a szinte üresen kongó koncertteremben, de néha ki kellett mennem egy kis levegőért. Már akkor sejtettem, hogy ez csak rosszabb lesz a buli alatt.
Egy ilyen alkalommal sikerült mégis egy ismerős arcba ütközni, akivel beszélgettünk egy rövidet. Ő mondta azt is, hogy interjút készítettek a gitáros Kennyvel és úgy tűnt, kissé be volt fáradva, meg aztán állítólag ivott is.

A meghirdetett időpont előtt jóval már beálltam én is előre, hogy majd jól lássak és számoltam vissza a perceket. Okosan szembeálltam azzal a ládával, amelynek a tetejére már ki volt ki volt készítve egy palack bor, így tudtam, hogy magával a „főgonosszal” fogok szembenézni.
A hangolás gyorsan ment, és csak egy kicsit várattak minket, de közben nagyon gyorsan megtelt a küzdőtér is, ahogy hátranéztem, kissé foghíjasan ugyan, de mindenhol emberek voltak a fiataloktól egészen az idős korosztályig.

21 óra után nem sokkal aztán felvonult a négy hatalmas termetű new yorki és kis hangszerpróba után belecsaptak stílusosan a „We Hate Everyone” című dalba, ami megadta az alaphangulatot, és már a kezdetektől megénekeltette a közönséget is.
Ezután sorban vették elő a keményebb hangzású dalaikat felváltva csaknem minden időszakból.

Az új lemezről elhangzott a klipes „Profits of Doom” és a „These Three Things” is, valamint meglepetésemre a Life is Killing Meről a kedvenc darabomat is prezentálták, ez pedig az „Anesthesia”.
Fura volt, hogy Josh és Peter kissé visszafogottan játszottak és viselkedtek, talán tényleg fáradtak voltak, de a dobos Johnny láthatóan végig élvezte a pörgést és Kenny Hickey is kőkeményen odatette magát: magából kikelve „énekelt", bemozogta a színpadot is, bohóckodott.

A hangzás többé-kevésbé rendben volt, bár az ének talán lehetett volna kicsit hangosabb, de láttam/hallottam már sokkal rosszabbat is.
1 óra után aztán elhagyták a színpadot egy kis pihenő erejéig. Ezalatt a dobos Johnny szórakoztatta és hergelte a közönséget, amikor kijött egy kamerával és ovációt varázsolva vezényelte a közönséget.

Ekkor már csuromvizes voltam a rettentő hőség miatt, és a levegő is mintha fogyott volna. Ahogy láttam, mások is szenvedtek emiatt, mert a legtöbbeknek mozogni sem volt kedve. Gondoltam is rá, hogy kimegyek egy kicsit a levegőre, amíg ők is pihennek, de mögöttem ekkor már akkora tömeg volt, hogy a jó kis helyem látta volna kárát, így maradtam.

Nem tudom, mit csináltak a rövid szünet alatt hőseink, de szerencsére úgy tértek vissza, mint akiket kicseréltek. Acélos Péter is itt kezdett bohóckodni és egyáltalán kommunikálni velünk, és Josh is nyitottabb lett a közönség felé.
Főleg, amikor ő énekelte az első lemezes, rendkívül pozitív csengésű „Kill You Tonight” című antislágert, ekkor még le is ereszkedett hozzánk, s ha nem azon lettem volna, hogy közben még jobb helyet harcoljak ki magamnak, még én is elérhettem volna.

A második blokk végére aztán elővették a legendás dalaikat a „sikerkorszakukból", ez persze még jobban feltüzelte a közönséget.
A „Christian Woman” – „Love You to Death” – „Black No. 1.” alatt a lányok létszáma is mintha megnövekedett volna elöl. Láthatóan a közönség erre várt és emiatt jött. Ezeket egyébként korrektül előadták, az est csúcspontja volt.

A publikumot is jól megmozgatták ezzel, emiatt ekkorra már elviselhetetlen volt a hőség. Szerencsére Peter megkegyelmezett nekünk, és a mellette levő tálcáról locsolta és dobálta az ásványvizeket a közönségbe.
Egyet nekem is dobott, ami pont jól jött; elég volt arra, hogy igyak, leöntsem magam és még a mellettem álló lánynak is jutott belőle, mert ilyen lovagias vagyok.

Ezzel véget is ért a csaknem két órás program (kb. másfél órás játékidővel), búcsúzóul aztán bedobtak közénk mindent, amit csak lehetett, Peter még a bort is behajította, mert úgy tűnt, nem ízlett, vagy nem kellett neki.

A tömeg hirtelen szétoszlott és véget ért az este. Alapvetően elégedetten távoztam a helyszínről, mert jó kis koncert volt ez, engem teljesen meggyőztek és jól szórakoztam. Ha lenne ilyen fogalom, hogy antisztár, az illene rájuk.
Az előadásmódjuk is ehhez mérten teljesen antiszociális és antipopuláris, de pont emiatt szeretjük őket.

Nyilván sok számot játszhattak volna még, de a 18 éves pályafutásból nehéz kiválasztani azt a keveset, ami belefér egy műsorba, főleg, hogy a legtöbb szám a 10 percet is megközelíti. A hangulat azért így is átjött, úgyhogy én örültem, hogy ott lehettem.

A családi okok miatt elmaradt budapesti W.A.S.P. fellépést 2007. október 14-én pótolja a zenekar a Wigwamban. - a szerk.