Főkép

„A fájdalom Isten megafonja a süketek világa felé.” – C.S. Lewis

Kezdek rájönni, miért nem nézte meg Magyarországon a kutya se ezt a filmet. Egyrészt Richard Attenborough színészként bizonyos szempontból „kapósabb”, mint rendezőként, hiszen a Jurassic Park popularitása nyilván nem hasonlítható össze egy angolszász rétegfilmével. Nem mintha a brit rendezőlegenda arra szakosodott volna, hogy rétegeknek üzenjen, hiszen a Gandhi a maga évében dicsőséggel lefőzte az álomgyár boszorkánykonyháját (a stáb egy zsák aranyszoborral térhetett haza az Oscarról), és A híd túl messze van sem sereghajtó a háborús opuszok képzeletbeli rangsorában, javarészt annak köszönhetően, hogy direktorunk borostás arcú fétisszínészeivel zsúfolta tele az egyébiránt néhol vontatottá és sekélyessé váló történetet. Ezzel szemben a Chaplin, A mágus, vagy jelen kritikám tárgya legfeljebb vidéki kölcsönzők pókhálóval benőtt polcain porosodnak.

Elmondhatjuk, hogy az Árnyékország minden idők legsikerültebb romantikus drámái közé tartozik – így, a viszonylagos ismeretlenség árnyékában is. Éppen azért illeti meg ez a kitüntető cím, mert imádni valóan európai. Hiányzik belőle a hasonszőrű tengerentúli vállalkozások minden bosszantó attribútuma. Nyoma sincs a komfortizmusnak, a sablondramaturgiának, a tinédzser, de még csak a fiatal főhősöknek sem, nem is beszélve a vulgarizmus redundáns eszközrendszeréről. Nyugalom szállja meg az embert, amikor kikristályosodik előtte Attenborough meglepően diszkrét kompozíciója, és már nemcsak hitegeti magát, hanem tökéletesen tudja, hogy ezúttal nem a futószalagon gyártott, popcornmajszolós blődlit kell agyába szippantania – hanem két korosodó ember érzékeny és szerény kapcsolatának árnyalt eszközökkel kísért formálódását.

A két főhős ugyanis már nem húszas éveit tapossa: egyikük Jack (Anthony Hopkins), a sikeres oxfordi tanár és író, másikuk Joy (Debra Winger), a szabadelvű amerikai nő. A két jellem tűz és víz: eszmék, szokásrendszerek, értékrendek, hitek ütköznek a felszínen, vitáznak Istenről, a kommunizmusról, a halálról, de még a karót nyelt brit pedagógusokról is. Mégis egymásba szeretnek, bár az érzés nem egyértelmű, és nem varázsütésre teljesedik be: csak akkor vallják be egymásnak, amikor mindkettejük életét kimozdítja a normális kerékvágásból Joy hirtelen támadt és feltartóztathatatlannak bizonyuló betegsége. Románcuk valójában a halál küszöbén érik mindenféle kirívó külsőségtől mentes, mélyen őszinte kapcsolattá. Az emberi szubsztanciát felmorzsoló fizikai megsemmisülés közelsége mindkettejükből előparancsolja eddig féken tartott szeretetigényét.

Most ne gázoljunk a mellékkonfliktusok sűrűjében: Attenborough filmje őszintén megérintő, lírai vallomás arról a szerelemminőségről, amelyet igazán csak a meglett emberek lélekereje képes vállán cipelni, a legmostohább szerencsétlenségek közepette is. Ugyanakkor az Árnyékország a perspektíva egykarakteres leszűkítésével Jack Lewis lélekfejlődése a szeretett lény elveszítésének kontextusában.

A főhős – aki egyébként valós személy, C.S. Lewis, a Narnia-könyvek szerzője – természetrajza ugyanis legalább olyan izgalmas, mint a férfi-nő nexus ízléstelen frázisok alól abszolvált, konszolidált bemutatása. Lewis meggyőződéses hívőként indul, de Joy tragédiája szembefordítja a hagyományos transzcendentális erővel. Szinte nietzschei keserűséggel dönti romba saját illúzióit fájdalomról, szeretetről és túlvilági örömökről. Sorstragédiájának végmomentuma az idősödő ember kompromisszuma: „a mostani fájdalom a majdani boldogság része.”

Míg azonban idáig eljut a dramaturgia, az egyszeri nézőnek leírhatatlan élmények sokaságában van része: a kapcsolatformálódás pátoszok nélküli filmre vitele, az oxfordi szemellenzős tanárelit karikatúra-jellemei, a sorskérdések fokozatos igazsággá szintetizálódása egyedülálló filmélménnyé teszi az Árnyékországot: könnyre méltóvá, de nem giccsessé; katartikussá, de nem hivalkodóvá. Ma már egyenesen fehér holló az ilyesfajta régi vágású, tiszta, emberséges remekmű, mert velősen fogalmazva: nincs igény rá. Hát ezért nem nézte meg a kutya se.