FőképPrológus

John Daker vagyok, az egész világ álmainak áldozata. Én vagyok Erekosë, az emberiség bajnoka, aki kiirtotta az emberi fajt. Én vagyok Urlik Skarsol, a Fagyott Tartományok ura, aki a Fekete Kardot forgatta. Én vagyok Garathorm-i Ilian, Asszonygyilkos Elric, Sólyomhold, Corum és még sok más – férfi, nő vagy hermafrodita. Mindez voltam már. És mind harcos volt az egyensúly örök háborújában, igyekezvén megtartani az igazságosságot egy világegyetemben, mely fölött örökké a káosz elhatalmasodásának réme lebegett s próbálván ráerőltetni az idő fogalmát egy létezésre, melynek nem volt kezdete s vége sem. Ám még csak nem is ez jelenti igazi sorstragédiámat.
Valódi tragédiám az, hogy emlékezem – bármily haloványan is, de mégis él bennem minden egyes inkarnációm emléke, az életetek végtelen sorának minden pillanata, korszakok és világok sokaságának képe… folytonos, egymást követő képek.
Az „idő” egyszerre jelenti a jelen agóniáját, a múlt hosszan tartó kínját, s a számtalan jövő szörnyű lehetőségét. Ugyanakkor az idő egymást csekély mértékben átfedő valóságok, nem is sejthető következmények s megfejthetetlen okok, illetve a mély feszültségek és összefüggések komplex rendszere is.
Valójában még mindig nem tudom, miért én lettem e sorsra kiválasztva, vagy hogy miként kerültem közel a körhöz, mely ha nem is szabadított fel, legalább azzal az ígérettel kecsegtetett, hogy enyhíti fájdalmaimat.
Mindössze annyit tudok biztosan, hogy a sorsom örökké küzdeni s csak nagy néha lelni békességet, hisz én vagyok az Örökkévaló Bajnok, egyszerre oltalmazója s elpusztítója az igazságnak. Bennem az egész emberiség háborúja dúl. Bennem a férfi s a nő összefonódik, bennem vívják harcuk; bennem igyekszik sok nép valóra váltani mítoszait s álmait…
Mégis, semmivel sem vagyok jobban vagy kevésbé emberi, mint akárki más. Rajtam is éppoly könnyen úrrá lesz a szerelem és az elkeseredés, a félelem és a gyűlölet.
John Daker voltam és vagyok, és végül ráleltem egyfajta békére, s valamiféle végkövetkeztetés látszatára. Most megkísérlem elmesélni utolsó történetem…
Elbeszéltem már, miként idézett magához Rigenos király, hogy az eldrenek ellen küzdjek oldalán, hogyan lettem szerelmes és követtem el szörnyű bűnömet. Elbeszéltem, mi esett meg velem, midőn (mint akkor hittem, e bűnöm büntetéseként) akaratom ellenére Rowernarcba szólítottak, miként vettek rá, hogy akaratom ellenére is forgassam a Fekete Kardot, hogyan találkoztam az Ezüst Királynővel, s mit tettünk a Déli Jég síkjain. Úgy hiszem, hogy valahol másutt más kalandjaimat is papírra vetettem (vagy én, vagy azok, kiknek elbeszéltem őket). Szóltam egy keveset arról is, miként lettem egy sötét hajó utasa, melyet vak kormányosa irányított. Abban azonban nem vagyok bizonyos, hogy bármikor is beszámoltam volna arról, hogyan hagytam el a Déli Jég síkját vagy Urlik Skarsolt, ama világ béli személyiségemet. Így hát történetemet azzal kezdem, hogy elmondom, milyen emlékeket őrzök arról a haldokló bolygóról, melynek földje lassanként a jég martalékává vált s melynek tengerei oly nagy töménységben tartalmaztak sót, hogy szinte képesek voltak egy felnőtt embert is megtartani felszínükön. Miután e világon sikerült jóvátennem néhány korábbi bűnömet, azt reméltem, talán lehetőséget kapok, hogy újból ráleljek egyetlen igaz szerelmemre, a meseszép eldren hercegnőre, Ermizhadra.
Bár akiknek segítettem hősükként ünnepeltek, egyre magányosabbá váltam; egyre gyakrabban uralkodott el rajtam az öngyilkos bánat. Olykor értelmetlen módon őrjöngtem sorsomon, s átkoztam azt, ami vagy aki elszakított a nőtől, kinek arca és jelenléte betöltötte minden percemet – nappalaimat és álmaimat. Ermizhad! Ermizhad! Vajon szeretett e bárki is valaha ily mélyen, ily állhatatosan?
Fehér medvék által húzott ezüs-bronz harcszekeremen kóboroltam a Déli Jég síkjain – örökké nyughatatlanul, emlékeimmel eltelve, imádkozván, hogy újból együtt lehessek Ermizhaddal, fájdalmas kínnal vágyakozva utána. Keveset aludtam. Időről időre visszatértem a Skarlát-fjordba, ahol sokan örömmel szegődtek volna barátomul s hallgatómul, de az emberek hétköznapi életét unalmasnak láttam, szinte már irritált. Mivel gyűlöltem gorombán viselkedni, inkább kerültem a vendéglátásukat és a társaságukat, amikor csak lehetett. Ilyenkor szobám magányába vonultam, s ott álom és ébrenlét határán lebegve, örökké kimerülten azon igyekeztem, hogy lelkem nyugalmát megtaláljam, s testem elhagyva az asztrális síkokon (ahogyan én neveztem) kutatva megleljem elveszett szerelmemet. De oly sok síkja volt a létezésnek: végtelen számú világ a multiverzumban – amint azt már nagyon jól tudtam –, s lehetséges történetek és földrajzi képződmények végtelen sora. Hogyan is lehetett volna mindet végigkutatni Ermizhad után?
Azt mondták nekem, meglelhetem Tanelornt. De vajon hol lehet Tanelorn? Más létezéseimből származó emlékeimből tudtam, hogy a város számos alakban létezett, rejtve még az előtt is, aki könnyedén mozgott a multiverzum milliónyi szférájának síkjai között. Mennyi esélyem volt, hogy egy test börtönébe zárva egyetlen földi síkon megleljem Tanelornt? Ha a sóvárgó vágyakozás elég lenne ehhez, akkor már ezerszer is rátaláltam volna.
A kimerültség lassanként komoly vámot szedett. Néhányan úgy hitték, belehalok, mások attól tartottak, beleőrülök. Megnyugtattam őket, hogy ehhez túlzottan is erős akarattal bírok. Ennek ellenére elfogadtam orvosságaikat, és ezek végül segítettek, hogy mélyen aludjak. Itt aztán – szinte már örültem is neki – a legkülönösebb álmok is megtaláltak.
Először mintha a színek és fények formátlan tengerében lebegtem volna, mely minden irányban örvénylett. Fokozatosan rájöttem, hogy amit ott látok, az valamelyest a teljes multiverzumot tükrözi. Valamelyest megtapasztaltam minden egyes réteget és minden korszakot egyszerre. Épp ezért érzékeim képtelenek voltak elkülöníteni bármilyen részletet e csodás látomásból.
Azután éreztem, hogy zuhanok… nagyon lassan, mindeme korszakok és valóságsíkok; egész világok, városok, férfiak és nők csoportjai, erdők, hegyek és óceánok között, míg végül meg nem láttam messze előttem egy kis zöld szigetet, mely megnyugtatóan szilárdnak tetszett. Amint lábam földet ért, orromat friss fű illata csapta meg. Kis kupacokban tűzifát és helyenként vadvirágokat láttam. Minden csodálatosan egyszerűnek tűnt, bár a tiszta színek káoszának s a folyton változó erősségű fények özönének örvénylése közepén létezett. A valóság e darabkáján egyetlen alak állt. Testét teljes egészében páncél fedte – tetőtől talpig fekete-sárga kockás vért takarta mindenét, s az arcát is elfedte a sisakrostély, így semmit nem láttam a fém alatt rejtőző alakból.
Viszont ismertem őt, hisz korábban is találkoztunk már. Fekete-Sárga Lovagként emlékeztem rá. Üdvözöltem, de nem felelt. Felmerült bennem, hogy esetleg megfagyott páncéljában. Kettőnk között jelöletlen, halvány színű zászló lobogott. Akár egy békekötést jelképező lobogó is lehetett volna, leszámítva, hogy mi ketten nem voltunk ellenségek. A lovag hatalmas ember volt, még nálam is magasabb. Amikor utoljára találkoztunk, együtt álltunk egy hegyen és néztük, amint alant a völgyben az emberiség hadai masíroznak és harcolnak. Most semmit nem néztünk. Azt akartam, hogy emelje le a sisakját, és fedje fel az arcát, de nem így tett. Azt akartam, hogy beszéljen hozzám, de nem szólalt meg. Azt akartam, nyugtasson meg afelől, hogy nem halt meg, de nem tette.
Azután az egyik éjjel változott az álom. Mielőtt kérlelni kezdhettem volna, mint korábban minden alkalommal, a Fekete-Sárga Lovag szólt hozzám… Már korábban is megmondtam neked, hogy válaszolok minden kérdésre, amit hozzám intézel.
Olyan volt, mintha egy korábban megkezdett beszélgetést folytatott volna, melynek az elejére én már nem emlékeztem. Hogyan találhatnám meg Ermizhadot?Ha a Fekete Hajóra szállsz.És hol találom meg ezt a Fekete Hajót?A hajó majd eljön érted. Meddig kell várnom?Tovább, mint óhajtanád.Meg kell zaboláznod a türelmetlenséged. Ezt nem nevezném kielégítő válasznak.Pedig biztosíthatlak róla, hogy ez az egyetlen, mellyel szolgálhatok.Mi a neved?Akárcsak te, én is nagyon sok néven léteztem már. Én vagyok a Fekete-Sárga Lovag. Én vagyok a Harcos, Ki Nem Bír Küzdeni. Néha úgy neveznek: a Fekete Zászló.Hadd lássam az arcodat!Nem.De miért?Ó, ez aztán szép! Hát mert úgy hiszem, még nem jött el az ideje. Ha túl sokat tárnék fel előtted, az sok más történet szálait összezavarná. Tudnod kell, hogy a káosz a multiverzum minden szegletét fenyegeti. Néha az egyensúly túlzottan is arrafelé hajlik. Most a törvény oldalát kell támogatni. Vigyáznunk kell, hogy ne okozzunk több kárt. Hamarosan hallasz még felőlem, ebben biztos vagyok. Mármint azt, hogy hamarosan, a te idősíkodban értem. Az én időmben ez akár tízezer esztendő elteltét is jelentheti…Tudsz nekem segíteni, hogy visszajussak Ermizhadhoz?Hisz már elmagyaráztam neked, hogy meg kell várnod a hajót.És elmém mikor lel megnyugvást?Amint minden feladatod elvégeztetett. Vagy mielőtt feladatokat kapnál.Kegyetlen vagy, Fekete-Sárga Lovag, hogy ily rejtélyesen felelsz minden kérdésemre.Biztosíthatlak téged, John Daker, arról, hogy nincsenek konkrétabb válaszok. Nem te vagy az egyetlen, aki kegyetlenséggel vádol…
Intett a kezével, s most egy sziklát láttam. A szikla legszélén pedig hosszú sorokban kopottas páncélt viselő harcosok tolongtak – némelyek a sziklán álltak, mások hátas jószágokon ültek (melyek egyáltalán nem közönséges lovak voltak). Valahogy elég közel voltam ahhoz, hogy lássam az arcukat. Tekintetük tompa volt, mintha már hozzá lennének szokva a végtelen fájdalomhoz. Ők nem láthattak bennünket, mégis úgy tűnt, mintha hozzánk imádkoznának – vagy legalábbis a Fekete-Sárga Lovaghoz.
Feléjük kiáltottam:Kik vagytok?
És ők feleltek nekem, fejüket felemelve, félelmetes litániát dalolva:Mi vagyunk az elveszettek. Mi vagyunk a kegyetlenek. Mi vagyunk a harcosok az idő peremén. Mi vagyunk a pusztítók, mi vagyunk a reményvesztettek, mi vagyunk az elárultak. Mi vagyunk a veteránjai ezernyi pszichés háborúnak.
Olyan volt, mintha valami jelt adtam volna nekik – egy lehetőséget, hogy kifejezzék évszázados borzadalmukat, vágyaikat és fájdalmaikat. Egyöntetű, hideg és bús hangon daloltak. Úgy éreztem, hogy egy örökkévalóság óta álltak azon a sziklaperemen, csak olyankor szólva, amikor e kérdést feltették nekik. A kántálásuk nem maradt abba, hanem épp ellenkezőleg, hangosabb lett…Mi vagyunk a harcosok az idő peremén. Hol van az örömünk? Hol van a bánatunk? Hol van a félelmünk? Mi vagyunk a süketek, a némák s a vakok. Mi vagyunk a halhatatlanok. Oly hideg van itt, az idő peremén. Hol vannak anyáink s atyáink? Hol vannak gyermekeink? Ó, túl hideg van itt, az idő peremén! Mi vagyunk a meg nem születettek, az ismeretlenek, a halhatatlanok. Ó, túl hideg van itt az idő peremén! Fáradtak vagyunk. Fáradtak vagyunk. Fáradtak vagyunk. Ó, oly fáradtak vagyunk, itt az idő peremén…
Fájdalmuk oly elsöprő volt, hogy megpróbáltam eltakarni a fülemet, nehogy hallanom kelljen őket.Ne! – sikoltottam. – Nem szólíthattok! Távoznotok kell!
És ezután csend lett. Eltűntek.
Megfordultam, hogy beszéljek a Fekete-Sárga Lovaggal, de ő is eltűnt. Vajon egyike lett volna azoknak a harcosoknak? Talán ő volt a vezérük? Vagy esetleg, töprengtem, mindannyian egyetlen lény különböző aspektusait jelentették volna… az enyémeket?
Nemcsak hogy nem tudtam megválaszolni e kérdéseket, de igazán nem is akartam tudni a válaszokat.
Nem emlékszem biztosan, hogy ekkor történt vagy egy későbbi álomban, hogy egy sziklás tengerparton találtam magam, ahol a köveken állva a sűrű ködbe burkolt vizet bámultam.
Először semmit nem láttam a ködtől, de aztán fokozatosan egy sötét körvonal bontakozott ki a homályból – egy hajó volt az, mely a part közelében aztán horgonyt vetett.
Tudtam, hogy a Fekete Hajó az.
A hajó fedélzetén foltokban narancsszín fények világítottak. Meleg, megnyugtató izzás volt ez. Hangokat is hallani véltem – mintha mély kiáltások hangzottak volna a fedélzet s az árbocrudak között. Úgy hiszem, odakiáltottam, s a hajó válaszolt is üdvözlésemre: hamarosan – talán egy dereglyén vittek át – a főfedélzeten álltam, szemben egy magas, szikár emberrel, kinek puha bőr tengerészköpenye a térde alá ért. Megérintette vállamat, mintegy üdvözlésképp.
Egy másik emlékképem szerint a hajónak minden darabja különös mintájú faragásokkal volt díszítve – sok mértani forma volt közülük, sok más pedig bizarr lényeket ábrázolt, sőt akár egész történeteket is… a legkülönfélébb s leglehetetlenebb történelmek legendáit.Hát ismét velünk hajózol – szólt a kapitány.Ismét – visszhangoztam egyetértőleg, bár csak ekkor emlékeztem vissza rá, hogy mikor is volt ez az utazás.
Akkor elhagytam a hajót, ahogy sokszor máskor is, mindig más alakban, mindenféle kalandba bonyolódva. Az egyik ilyen kalandra élesebben emlékeztem a többinél. Még az akkori nevemre is emlékeztem: Clen Gar fia, Clen voltam. Felrémlett előttem valamiféle háború, mely a menny s a pokol között dúlt. Emlékeztem megtévesztésre és árulásra, és valamiféle győzelemre is. Azután ismét a hajón voltam.Ermizhad? Tanelorn? Arrafelé tartunk?
A kapitány hosszú ujjainak hegyével megérintette arcomat – a legördülő könnycseppeket.Még nem.Akkor egy perccel sem maradok tovább ezen a hajón…
Dühös lettem. Figyelmeztettem a kapitányt, hogy nem tarthat ott fogolyként, nem vagyok hajlandó a hajón maradni, és saját sorsomat úgy fogom irányítani, ahogy nekem tetszik.
Nem próbált megakadályozni, amikor távoztam, bár szomorúnak tűnt, amikor elindultam.
Azután ismét ébren voltam, az ágyamban, Skarlát-fjordbéli lakosztályomban. Azt hiszem, lázam is volt. Körülöttem szolgák álltak, akik a kiáltozásomra sereglettek oda. A körben állók gyűrűjén most a jóképű, vörös hajú Hajnaldárdás Bladrak furakodott át – a harcos, ki egyszer megmentette az életem. Aggódva nézett rám. Rémlett, hogy az ő nevét kiáltoztam, segítségül hívva őt, hogy késével szabadítson meg testem börtönéből.Ölj meg, Bladrak, ha jelent számodra valamit bajtársiasságunk!
Ám ő nem volt hajlandó megtenni ezt. Hosszú éjszakák jöttek s mentek. Néha úgy tűnt, mintha valaki szólítana. Talán Ermizhad? Ő szólított volna? Egy nő jelenlétét éreztem… De amikor a szemem az újabb látomásra emeltem, egy darabos vonású törpét láttam csak magam előtt. Magában dúdolva táncolt és ugrándozott, láthatóan ügyet sem vetve rám. Megismertem ugyan, de a neve nem jutott eszembe.Ki vagy te? Talán a vak kormányos küldött? Vagy a Fekete-Sárga Lovag követe lennél?
Úgy tűnt, megleptem a törpét, aki most először fordította felém gúnyos arcát, majd kalpagját a feje búbjára tolva rám vigyorgott s így felelt:Hogy ki vagyok? Nem számítottam rá, hogy így meglepsz. Régi barátok voltunk te meg én, John Daker.Ezen a régi néven ismersz? Mint John Dakert?Minden nevedet ismerem. Ám e nevek közül csak kettő az, mit egynél többször viselhetsz. Ez valami talány?Az. Most kell megtalálnom a feleletet?Csak ha úgy érzed, szükséged van rá. Sokat kérdezel, John Daker.Szívesebben venném, ha Erekosënak szólítanál.Újból teljesül majd a kívánságod… tessék, egy egyenes válasz! Nem is vagyok olyan rossz törpe, ugye?Már emlékszem! Te vagy Jeremiás, a Nyomorult. Olyan vagy, akárcsak én: ugyanazon lény számos aspektusának megtestesülése.
A tengeri bivaly barlangjánál találkoztunk!
Eszembe jutott az a beszélgetés. Ő lett volna az első, ki a Fekete Kardról beszélt nekem?Régi jó barátok voltunk, Bajnok, de akkor nem emlékeztél rám, mint ahogy most sem. Talán túlzottan is sok minden van, amire emlékezel, hm? Nem bántottál meg. Megjegyzem, úgy tűnik, elvesztetted a kardodat…Soha nem forgatom többé. Szörnyűséges fegyver volt! Többé már nem lehet hasznomra sem az, sem más hasonló kard. Emlékszem, azt mondtad, kettő van belőlük…Azt mondtam, néha kettő van belőlük. Azt is mondtam, hogy ez talán csak illúzió, és tulajdonképpen egyetlen penge létezik. Te azt hordozod, melyet Viharhozónak neveznek (vagy neveztek). Most gondolom a Gyászpengét keresed.Beszéltél valamilyen sorsról, mely összefonódik a pengékkel. Azt is felvetetted, hogy az én sorsom bizonyára kapcsolatban van az övékkel.Ó, valóban? Akkor ez segítségedre lesz, ebben bizonyos vagyok. Vagy talán mégsem. Azt már tudod, hogy mindkét kard csak tartóedénye valaminek, s arra kovácsolták őket, hogy megtöltsék; ha úgy tetszik, megszállják őket? Hogy, úgymond, birtokoljanak egy lelket. Össze vagy zavarodva, látom. Sajnos magam is kissé eltévedtem e misztériumokban. Kapok persze bizonyos sugallatokat. Tudást a különböző életeinkről. És ezek elég gyakran összekeverednek. Csak még jobban összezavarlak téged is és magamat is, ha így folytatom. Máris látom rajtad, hogy nem vagy jól. Csak fizikai rosszullét környékez, vagy elmédre is kihat ez az állapot?Tudsz nekem segíteni, hogy megtaláljam Ermizhadot, Jeremiás? Meg tudod mondani, hol fekszik Tanelorn? Ez minden, amit tudni szeretnék. A többi egyáltalán nem érdekel. Nem akarok többet hallani sem a sorsról, sem kardokról, hajókról vagy különös országokról. Hol van Tanelorn?A hajó oda visz, nem? Ha jól tudom, Tanelorn a végső úti célja. Oly sok város van, mit Tanelornnak neveznek, és a hajó oly sokféle személyt szállít! Mégis mind ugyanannak az egyénnek a különböző aspektusai. Ez túl sok nekem, Bajnok. Vissza kell szállnod a hajóra.Nem kívánok visszatérni a Fekete Hajóra.Túl hamar szálltál le róla.Nem tudtam, hová visz. Féltem, hogy eltévedek, és többé soha nem lelem meg Ermizhadot.Hát ezért szálltál le! Úgy hitted, már elérted a célodat? Vagy hogy van más mód arra, hogy megtaláld?Talán a kapitány akarata ellenére szálltam le? Ezért bűnhődöm?Ez kevéssé valószínű. A kapitány nem bosszúálló személyiség. Nem is döntőbíró. Inkább amolyan tolmács, így mondanám. Ám erről saját magad is megbizonyosodhatsz, ha visszatérsz a hajóra.Nem akarok újból a Fekete Hajóra szállni.
Kitöröltem a szememből a könnyek és verejtékcseppek egyvelegét, s ezzel mintha Jeremiás képét is eltöröltem volna, hisz mire ismét felnéztem, már nem volt ott.
Felkeltem, s páncélba öltöztem – régi páncélomért kiáltottam, s magamra adattam azt, bár anélkül is alig bírtam megállni a lábamon. Azután egy nagy tengeri szánt rendeltem, mely elé a hatalmas, gémszerű madarak voltak fogva. Az állatokat arra nevelték, hogy a vízi járművet e sós, egysíkú vízfelületen, e haldokló óceán felszínén vontassák. Akik követni próbáltak, azokra ráripakodtam, s megparancsoltam nekik, hogy térjenek vissza a Skarlát-fjordba. Elutasítottam a barátságukat. Gyorsítottam, hogy az embereknek még a látóköréből is minél hamarabb eltávolodjam, sebesen szelvén a sós párától terhes éjszakát. Fejemet felemelve üvöltöttem, mint egy kutya – az én drága Ermizhadom után kiáltoztam. Válasz nem érkezett semerről, ahogy nem is számítottam rá. Aztán inkább a Fekete Hajó kapitányát hívtam üvöltve, s minden istent és istennőt, kinek nevét fel tudtam idézni. Végül saját magamat szólítottam – John Dakert, Erekosët, Urlikot, Clent, Elricet, Sólyomholdat, Corumot, s a többieket is mind. Végül a Fekete Kard után kiáltottam, de e kiáltást még a korábbiaknál is ridegebbnek tetsző, borzalmas csend fogadta.
A hajnal halvány fényében egy sziklát véltem megpillantani, melyen mintha mogorva harcosok sorakoztak volna. Ugyanazok voltak, akik ama bizonyos sziklaperemen álltak egy örökkévalóságon át, mindegyik az én arcomat viselve. Ám valójában semmi mást nem láttam, mint felhőket – sűrű, nehéz fellegeket, melyek olyanok voltak, mint maga az óceán, melyen hajóztam.Ermizhad! Hol vagy? Ki vagy mi vihet el hozzád?
Alattomos, kellemetlen szél kelt a horizonton. Hallottam a szelet, a gémek szárnyának csattogását. Hallottam, ahogy szán-hajóm néha a hullámokra puffant. És hallottam a saját hangomat is, amint azt mondta, hogy csak egyetlen dolgot tehetek, mivel semmiféle erő nem siet a segítségemre. Persze ez volt az ok, amiért egyedül kihajóztam. Amiért magamra öltöttem Urlik Skarsolnak, a Fagyott Tartományok urának teljes vértezetét.A tengerbe kell vetned magad – hallottam a hangomat. – Hagynod kell, hogy elnyeljen a víz. Meg kell fulladnod. Ha meghalsz, biztosan új világban öltesz testet. Talán még az is lehet, hogy újból Erekosë leszel, s ismét együtt lehetsz Ermizhaddal. Végül is tetted a hit záloga lesz, ezt az istenek sem tagadhatják majd. Talán pont ez az, amire várnak? Hogy lássák, milyen bátorságról vagy hajlandó tanúbizonyságot tenni? És hogy lássák, mily őszinte, igaz szerelemmel szereted őt?
Ezzel eleresztettem a madarak kantárját és nekikészültem, hogy a szörnyű, sűrű tengervízbe vetem magam.
Ám ekkor a Fekete-Sárga Lovag megjelent mellettem a fedélzeten, s páncélkesztyűs kezét a vállamra tette. Másik kezében a jelöletlen lobogót tartotta. És ez alkalommal felemelte sisakrostélyát, s látnom engedte az arcát.
Ez az arc a nagyság emlékét idézte. Végtelen, ősi bölcsesség tükröződött rajta. Olyan arc volt ez, mely jóval többet látott már, mint amennyit én bármennyi inkarnáció során látni vágytam. Az arc finom metszésű, aszketikus volt; a tekintet mélyreható s ellentmondást nem tűrő. Bőre színe, mint a csiszolt, fekete borostyánkőé, mélyen zengő hangja a közelgő mennydörgés erejét idézte:Ez nem bátorság volna, Bajnok. Még a legnagyobb jóindulattal is csak ostobaságnak nevezhető. Azt hiszed, keresel valamit, de e tett olyasvalakire vall, aki pusztán a kíntól igyekszik menekülni. A Bajnok létének vannak a jelen helyzetednél sokkalta súlyosabb oldalai is. Emellett elmondhatom neked, hogy ez a megpróbáltatásod nem tart már sokáig. Már előbb is eljöttem volna hozzád, de ügyeim másutt feltartóztattak.Ügyek, de kivel?Ó, hát természetesen veled. De ez a mese máskorra tartozik – egy másik világban, talán a te jövődben mondatik el, hisz a millió szféra folyton mozog, téren s időn át, mindegyik világ más sebességgel, és hogy hol s mikor találkoznak, az még számomra is mindig meglepetést jelent. Ám afelől biztosíthatlak, nem jó idő ez arra, hogy eldobd magadtól az életet, vagy akár csak ezt a testet. A következményekről nem beszélhetek, de úgy hiszem, a legkevésbé sem lennének kellemesek. Egy igen nagyszabású, fontos kaland vár rád. Ha a leghatékonyabban teljesíted a feladatodat mint bajnok, akkor talán részben mentesülhetsz sorsod alól. Hatalmas jelentőséggel bíró kezdetet s véget jelenthet ez. Engedd, hogy megidézzenek! Bizonyára hallottad őket, nem?Semmit nem vettem ki a hangokból, melyeket hallottam. Nem lehet, hogy azok a harcosok szólítanak…Ők azért kiáltanak, hogy felszabadítást kapjanak balvégzetük alól. Nem, téged mások szólítanak, ahogy szólítottak már korábban is. Nem hallottál egy nevet? Egy nevet, mely ismeretlen számodra?Azt hiszem, nem.Ez azt jelenti, hogy vissza kell térned a Fekete Hajóra. Egyedül erre tudok gondolni. Nos, ez rendkívül különös… egészen meglepődtem…Nos, ha te meg vagy lepve, lovag uram, akkor én egyenesen össze vagyok zavarodva! Egyáltalán nem kívánom arra az emberre és a hajójára bízni magam. Attól csak még tehetetlenebbnek érzem magam. Ráadásul ugyanabban a testben kell maradnom, és ebben a testben bizonyos, hogy nem lelhetem meg Ermizhadot. Újból Erekosë vagy John Daker kell, hogy legyek.Talán új küllemed még nem állt teljesen készen. Az adok-kapok egyensúlya e kérdésben rendkívül kényes. De azt tudom, hogy vissza kell térned arra a hajóra…Ennél többet nem tudsz ajánlani nekem? Nem kínálhatsz reményt, hogy ha ismét felszállok a Fekete Hajóra, akkor újra meglelem Ermizhadot?Bocsáss meg nekem, Bajnok. – Az óriás keze továbbra is a vállamon nyugodott. – Nem vagyok teljesen mindentudó. Ki is lehetne, amikor magának az időnek s a térnek a szerkezete is állandóan változik?Mit magyarázol?Nem mondhatok neked többet, mint amennyit magam is érzékelek. Hagyd, hogy a hajó felvegyen. Ez minden, amit mondhatok. Ezen a közegen át, jól tudom, oda jutsz, ahol a legnagyobb szüksége van a segítségedre, s akiknek a segítsége cserébe részben enyhíti jelen helyzeted kínjait. Oly módon egyesültök majd, mely további egység ígéretét hordozza magában. Ennyit érzek…De hol keressem ezt a hajót?Ha a szándékod megvan, a hajó érted jön. Megtalál majd, ne félj.
Ezután a Fekete-Sárga Lovag füttyentett egyet, s a narancsszín ködből hirtelen elővágtatott egy hatalmas csődör. Patái a víz felszínét érték, de nem merültek bele. A Fekete-Sárga Lovag aztán felült e hatalmas jószágra. A paripa szőre fekete volt, akár gazdája bőre, és csak ámultam, hogyan képes megállni a hullámokon anélkül, hogy egy centivel is lejjebb süllyedne. Anynyira elképesztett ez a jelenés, hogy el is felejtettem további kérdéseket feltenni a lovagnak. Csak álltam ott, és néztem, ahogy köszönésképp magasba emeli a jelöletlen lobogót, majd harci ménjét a felhők felé fordítva elvágtat.
Továbbra is csak ámultam s bámultam, bár a Fekete-Sárga Lovag adott valamiféle reményt számomra, s eltérített attól, hogy folytassam korábbi őrültségemet. Már nem akartam megölni magamat, bár ahhoz sem fűlött túlságosan a fogam, hogy ismét a Fekete Hajóra szálljak. Ehelyett azt terveztem: egyszerűen lefekszem a szán-hajó aljába, és hagyom, hogy a gémek oda vigyenek, ahová kedvük tartja (talán vissza a Skarlát-fjordba, hisz hamarosan felemésztik a maradék erőtartalékaikat; vagy éppen – miután mellém telepedve a szánra kipihenték magukat – a nyílt óceán felé. Előbb-utóbb – jól tudtam – hazaindulnak majd). Megkérdeztem volna a lovag nevét. Néha ugyanis a nevek emlékeket hoztak magukkal, sőt sejtéseket a jövőmre nézve, vagy akár múltbeli történések képeit.
Elaludtam, s az álmok visszatértek. Távoli hangokat hallottam, s tudtam, hogy a harcosok éneke száll hozzám – a harcosoké, az idő peremén.Kik vagytok? – faggattam őket könyörögve. Már kezdtek fárasztani a saját kérdéseim. Túl sok volt már a rejtély. Ám azután a harcosok kántálásának hangneme megváltozott, s végül egyetlen név hallatszott csak:SHARADIM! SHARADIM!
E szó nem jelentett számomra semmit. Nem az én nevem volt, és ezt jól tudtam. Soha nem is volt az enyém, ahogy a jövőmben sem volt benne ennek a névnek a perspektívája. Talán valamely félelmetes kozmikus tévedés áldozatául estem volna?SHARADIM! SHARADIM! A SÁRKÁNY A KARDBAN VAN! SHARADIM! SHARADIM! JÖJJ HOZZÁNK, KÖNYÖRGÜNK NEKED! SHARADIM! SHARADIM!
A SÁRKÁNYT SZABADON KELL ENGEDNI!De én nem Sharadim vagyok. – Hangosan beszéltem. – Nem segíthetek nektek.SHARADIM HERCEGNŐ, NEM UTASÍTHATSZ EL BENNÜNKET!Sem hercegnő nem vagyok, sem pedig a ti Sharadimotok. Bár igaz, hogy én is arra várok, hogy szólítsanak, valaki más az, mint akire nektek szükségetek van…
Ezen eltöprengtem: vajon létezik még oly szerencsétlen lélek, aki az enyémhez hasonló sorsra kárhoztatott? Talán sok olyan lélek van, mint én?EGY SÁRKÁNY KISZABADUL, EGY FAJ FELSZABADUL! NE HAGYD NÉPÜNKET TOVÁBBRA IS SZÁMŰZETÉSBEN SÍNYLŐDNI, SHARADIM! HALLGASD! A TŰZSÁRKÁNY ÜVÖLT A PENGÉBEN. Ő IS ÚJBÓL EGYESÜLNI AKAR KIRÁLYÁVAL. SZABADÍTS FEL MINDANNYIUNKAT, SHARADIM! CSAK KI VÉR A VÉREDBŐL, AZ VEHETI FEL A KARDOT S TEHETI MEG, MIT MEG KELL TENNI!
Ez már ismerősebben csengett. Ám valahogy a zsigereimben éreztem, hogy nem én vagyok Sharadim. John Daker agyával gondolkodva úgy fogalmaztam volna ezt meg, hogy olyan rádió adó-vevő vagyok, mely rossz sáv adását fogja. Az egészet még ironikusabbá tette, hogy valóban arra vártam, hogy jelen testemtől elszakítsanak, s megidézzenek egy másikba – lehetőleg pontosan Erekosë testébe, hogy azután újból együtt lehessek Ermizhaddal.
Mégsem sikerült elküldenem a hangokat. A kántálás egyre hangosabb és hangosabb lett, és idővel mintha árnyakat is látni véltem volna – női alakokat, akik körben állnak körülöttem. Ám még mindig a szán-hajón voltam. Éreztem egyenetlen felszínét a kezem alatt, ahogy aludtam. Az árnyalakok gyűrűje azonban továbbra is körülöttem volt, s előbb az óramutató járásával megegyező, később azzal ellentétes irányban forgott.
Ez csak egy külső kör volt. A belső kör halvány lángnyelvekből állt, melyek mégis szinte elvakítottak.Nem jöhetek! Nem én vagyok az, akit kerestek! Máshol kell kutatnotok! Rám másutt van szükség…ENGEDD SZABADON A TŰZSÁRKÁNYT! ENGEDD SZABADON A TŰZSÁRKÁNYT! SHARADIM! SHARADIM! ENGEDD ŐT SZABADON, SHARADIM!Nem! Én vagyok az, akit meg kell szabadítani! Kérlek, higygyetek nekem, bárkik legyetek is: nem én vagyok, akit kerestek! Engedjetek el! Engedjetek!SHARADIM! SHARADIM! ENGEDD SZABADON A TŰZSÁRKÁNYT!
A hangok majdnem olyan elkeseredettnek tűntek, mint a sajátom. Ám bármennyire hangosan próbáltam szólni hozzájuk, nem hallották szavam a kántálásukon keresztül. Úgy éreztem, mintha valamiféle különös kötelék fűzne hozzájuk. Szerettem volna beszélni velük, hogy elmondjam nekik azt a keveset, amit tudtam, de továbbra sem hallották a hangom.
Mindezek tetejébe mintha egy korábbi beszélgetés is felrémlett volna előttem. Talán egyszer valaki beszélt nekem egy kardban lakó sárkányról? Talán pont a Fekete-Sárga Lovag volt az? Vagy Jeremiás, a Nyomorult? Vagy a kapitány mondta volna el, hogy én jelöltettem ki a feladatra, hogy megtaláljak egy ily pengét, és ezért hagytam el hajóját? Nem emlékeztem. Mindezen álmok összemosódtak, pont úgy, ahogy a korábbi inkarnációimból származó emlékeimet is sokszor képtelen voltam elkülöníteni, és az emlékek egészen váratlanul és kiszámíthatatlanul bukkantak fel elmémben, pont úgy, ahogy egy tó felszínén bukkannak fel és tűnnek el teljesen szeszélyesen a különféle törmelékek.
Aztán kiáltás hangzott: ELRIC! Majd egy újabb: ASQUIOL! Egy másik csoport Corumot hívta kántálva. Megint mások Sólyomholdat, Rashonot, Malan’nit hívták ugyanígy. Sikoltottam és üvöltöttem, hogy hagyják abba.
Ám Erekosët senki nem szólította. Engem senki nem hívott! Mégis tudtam, hogy ez a sok hívás mind nekem szól. Hisz ez mind én voltam, és még sokkal-sokkal több is.
De Sharadim, az nem én voltam.
Elkezdtem futni, hogy elmeneküljek a hangok elől. Könyörögtem, hogy hagyjanak. Én egyedül Ermizhadot akartam. A lábam a tenger sűrű, sós vizébe ért, s átvillant rajtam, hogy meg fogok fulladni, mert elhagytam a hajót. Már combig gázoltam a vízben, kardom a fejem fölé tartva. Előttem a ködből egy hatalmas hajó sötét körvonalai bontakoztak ki – az elején s a hátulján magasított fedélzettel, közepén masszív, nagy árbocrúddal, melyen a súlyos vitorla feltekerve pihent; a farészeket aprólékosan megmunkált faragványok díszítették, a hajóorr szépen ívelt volt, s a hajótest két oldalán hatalmas kerekeket helyeztek el, melyek a kormányzást segítették. Kiabálni kezdtem:Kapitány! Kapitány! Én vagyok az! A visszatért Erekosë! Eljöttem, hogy végrehajtsam a feladatomat! Megteszem, amit kívánsz Áhá! A Bajnok! Reméltem, hogy itt talállak. Jer a hajómra! Jer s légy üdvözölve! Egyelőre nincs más utas. Azért elég sok feladat vár rád…
És tudtam, a kapitány hozzám intézte szavait, ahogy tudtam azt is, hogy immár elhagytam Rowernarc, a Déli Jég síkjai és a Skarlát-fjord világát – immár örökre. Úgy sejtettem, azt feltételezik majd rólam, hogy messze a tengeren egy tengeri bivalyba botlottam vagy esetleg vízbe fúltam. Egyedül azt sajnáltam, hogy nem szépen váltam el Hajnaldárdás Bladraktól, aki mindvégig jó bajtársam volt.Hosszú út áll előttem, kapitány?
Felmásztam a létrán, amelyet leeresztettek nekem, és ekkor döbbentem rá, hogy mindösszesen egy egyszerű, puha bőrből varrt szoknyát viselek, lábamon szandál, mellkasomon átvetve széles kardszíj. Szemébe néztem a mosolygó kapitánynak, s ő izmos karját nyújtva felém segített felmásznom a hajóra. Most is ugyanazt az egyszerű öltözéket viselte, mint korábbi találkozásunkkor – még hosszú borjúbőr tengerészkabátja is a régi volt.Nem, Bajnok. Azt hiszem, utadnak ezt a részét meglehetősen rövidnek találod majd. Folyik most valami a törvény s a káosz erői között, és valahogy Balarizaaf főherceg érdekei is befolyásolják az eseményeket… bárki legyen is ő.Hát nem ismered az úti célunkat?
Eközben követtem őt a hajó gyomrába, egy kis kabinba, ahol már meg volt terítve kettőnk számára. Az asztalra tálalt étkek pompásan illatoztak. A kapitány hellyel kínált az övével szemközti széken, s eztán felelt csak kérdésemre:Mit szólnál mondjuk Maaschanheemhez? Ismered azt a birodalmat?Nem ismerem.Hamarosan megismered majd. De talán nem kéne erről beszélnem. Sokszor elég kiszámíthatatlan az iránymutatásom. Mégis, a célállomás jelenti most a legkisebb problémát. Egyél, mert hamarosan újból partra kell szállnod. Az étel erőt ad majd, hogy végrehajtsd a feladatod.
Együtt ettünk. Az étel finom volt s laktató, de talán a bor hatása volt a legjótékonyabb. Jó tüzes ital volt, úgy éreztem, mintha célt s energiát adott volna nekem.Talán tudsz mondani nekem valamit erről a Maaschanheem-ről, kapitány?Egy olyan világ, mely nem sokban különbözik attól, amit John Dakerként ismertél. Sokkal közelebb áll hozzá, mint bármelyike azoknak a világoknak, melyeken eddig jártál. Azok az emberek Daker világán, akik értenek az ilyesmihez, úgy mondják, hogy ez a köztes mezők egyike, mert világuk rendszeresen átfedésbe kerül vele, bár egyik helyről a másikra csak néhány igazi mester képes átjutni. Mégis, a Föld nem igazán része annak a rendszernek, melyhez Maaschanheem tartozik. A rendszer hat birodalomból áll, és az ott lakók ezeket a Kerék Birodalmainak nevezik.Úgy érted, hat bolygó?Nem, Bajnok. Hat birodalom. Hat kozmikus sík, melyek egy központi mag körül keringenek egymástól függetlenül, s közben mind forog a saját tengelye körül is. Mozgásuk különböző pontjain egymásnak mindig más és más aspektusukat mutatják. Ugyanakkor mindegyik egy közönséges nap körül is kering, amilyent te is látni szoktál az égbolton. John Daker égboltján. Hisz a millió szféra mind egyetlen bolygó vetülete, melyet Daker Földnek nevezett. Ugyanígy te is egyetlen hős végtelen számú aspektusának egyike vagy. Egyesek ezt multiverzumnak hívják, mint azt már te is tudod. Szférák a szférákon belül; felszín felszínbe, birodalom birodalomba csúszik, a néha összetalálkozó világok között kapuk nyílnak, de van, hogy két világ sosem találkozik. Nehéz is átmenni egyikről a másikra, kivéve persze, ha egy olyan hajóval utazol, amilyen ez is.Elég sötét képet festesz, kapitány, egy olyan ember elé, ki egyetlen dolgot keres a létezések eme tömkelegében.Inkább örülnöd kéne, Bajnok. Ha nem létezne mindez a sokszínűség, te nem is élhetnél. Ha a Földnek csak egyetlen aspektusa létezne, s neked is csak egy aspektusod lenne, és ugyanígy a káosznak s a törvénynek is, akkor az egész elpusztult volna, amint megteremtetett. A millió szféra végtelen változatosságot és lehetőséget kínál.Amit aztán a törvény megtizedel?Igen. Vagy a káosz teljesen érintetlenül hagy. Ez az oka annak, hogy te a kozmikus egyensúlyért küzdesz: hogy a kettő egyensúlyban maradjon, s így az emberiség virágozhasson és kiaknázhassa az öszszes lehetőségét. Hatalmas felelősség terhe nehezedik rád, Bajnok, bármilyen alakot öltesz is.És milyen alakot öltök legközelebb? Lehet, hogy egy nőét? Egy bizonyos Sharadim hercegnőét?
A kapitány megrázta a fejét.Nem hiszem. Hidd el, hamarosan megtudod a nevet. És ha sikerrel jársz, meg kell ígérned, hogy visszatérsz hozzám, amikor érted jövök.Miért kéne így tennem?Mert az csak az előnyödre válhat, úgy hiszem.És mi lesz, ha nem térek vissza hozzád?Azt nem tudom megmondani.Akkor nem tehetek neked ígéretet. E pillanatban oly hangulatban vagyok, hogy ennél konkrétabb válaszokat várok kérdéseimre, kapitány. Így mindössze annyit mondhatok neked, hogy nagy valószínűséggel ismét meg fogom keresni a hajódat.Megkeresni a hajómat?! Még arra is több az esélyed, hogy segítség nélkül megleld Tanelornt! – A kapitány láthatóan jól szórakozott. – Minket nem keresnek. Mi találjuk meg azt, akit kell.
Azután valódi aggodalom ült ki arcára, s a fejét kezdte csóválni. A beszélgetést udvariasan, ám igen hirtelen zárta le:Későre jár. Aludnod kell, hogy teljesen visszanyerd az erődet.
Az egyik nagy kabinba vezetett a hajó tatjában. Az jóval több ember befogadására is alkalmas lett volna, ám most egyedül én foglaltam el. Választottam magamnak egy fekhelyet, majd megmosdottam a kikészített vízzel, s lefeküdtem aludni. Némi iróniával azon töprengtem: lehet, hogy aludni fogok egy álomban, mely álmot is csak álmodom. Vajon a valóságnak hány rétegét érzékelem, nem beszélve azokról, melyeket a kapitány említett? Ahogy már majdnem álomba merültem, ismét meghallottam ugyanazoknak a nőknek a kántálását. Újból megkíséreltem elmondani nekik, hogy rossz személyt próbálnak megidézni. Ebben már bizonyos voltam. Hisz a kapitány maga is megerősítette ezt.Nem én vagyok a ti Sharadim hercegnőtök!SHARADIM! ENGEDD SZABADON A SÁRKÁNYT! SHARADIM! VEDD FEL A PENGÉT! SHARADIM, FOGSÁGBAN ALSZIK Ő, RABJA A KARDNAK, MELYET A KÁOSZ KOVÁCSOLT! SHARADIM, JÖJJ A GYŰLÉSRE! SHARADIM HERCEGNŐ, CSAK TE FORGATHATOD A KARDOT. JÖJJ HOZZÁNK, SHARADIM HERCEGNŐ! OTT FOGUNK VÁRNI RÁD!Nem én vagyok Sharadim!
De a hangok már elhalványultak, átadván helyüket másoknak.Mi vagyunk a fáradtak, mi vagyunk a szomorúak, mi vagyunk a láthatatlanok. Mi vagyunk a harcosok az idő peremén. Fáradtak vagyunk, oly fáradtak. Belefáradtunk a szerelmeskedésbe…
Egy villanásnyi ideig ismét láttam a harcosokat a sziklaperemen. Megpróbáltam szólni hozzájuk, de képük máris elhalványult. Kiáltoztam. Felriadtam, s a kapitány állt mellettem.John Daker, ideje, hogy ismét elhagyj bennünket.
Odakinn sötétség volt és köd, mint mindig. A fenn duzzadó vitorla olyan volt, mint egy éhező gyermek felpuffadt hasa. Azután egyik pillanatról a másikra lelappadt, s a vászon a főárbochoz csattant. Ismét olyan érzésem támadt, mintha a hajó horgonyt vetett volna.
A kapitány a korlát felé mutatott, s én követtem a tekintetét – lenézve láttam, hogy egy másik ember áll odalenn. Pontosan olyan volt, mint a kapitány, leszámítva, hogy ő nem látott. Intett nekem, hogy másszak le a létrán, és szálljak mellé a csónakba. Most már nem viseltem szoknyát és kard sem volt nálam. Anyaszült meztelenül álltam ott.Hadd keressek valami ruhát! Egy fegyvert!
Az oldalamon álló kapitány megrázta a fejét.Minden, amire szükséged lesz, már várni fog rád, John Daker. Egy test, egy név, egy fegyver… Egy dolgot ne feledj: az lesz a legjobb neked, ha visszatérsz hozzánk, amikor eljövünk érted.Inkább szeretnék úgy tenni, legalábbis most, mintha valamelyest én lennék az ura a saját életemnek – feleltem neki.
Ahogy lemásztam a létrán s a csónakba ereszkedtem, hallottam a hátam mögött a kapitány halk nevetését. Nem volt benne gúny. Inkább csak némi irónia. Mindenesetre az utolsó kijelentésemre felelt.
A csónak a ködből a hideg hajnalba vitt. A szürke felhősávokat derengő fény világította meg. Hatalmas fehér madarak repkedtek a nagy mocsárvidéknek látszó térség felett, mely szürkén csillogott a víztől – a vízfelszínt kisebb foltokban nádasok törték meg. A közelben, egy kis földhalmon észrevettem egy alakot. Olyan volt, mint egy szobor – nyugodt és merev. Mégis, a szívem mélyén tudtam, hogy nem kőből vagy fémből volt: az alak, jól tudtam, húsból való volt. Valamennyit ki tudtam venni a vonásaiból…
Annyit már jól láttam, hogy szűk ruhái sötét bőrből készültek, súlyos bőrköpenye hátracsúszott a válláról. Fejét kúp alakú sisak fedte. Egyik kezében hosszú nyelű lándzsát tartott – úgy tűnt, mintha ezen támaszkodna. Más fegyverek is voltak nála, de azok részleteit nem tudtam olyan jól kivenni.
Amint az alak felé közelített csónakunk, észrevettem egy másik férfit a távolban. Az öltözéke úgy tűnt, nem illik a világhoz, melyet jár. Fáradtnak látszott, s olyan benyomást keltett, mint akit üldöznek. Amit viselt, az leginkább egy huszadik századi öltöny maradványaira emlékeztetett. Az időjárás viszontagságai igencsak látszottak rajta, s a halványkék szempár egy olyan arcból nézett elő, melyen látszott, hogy nem csak a szél és a nap heve gyötörte meg. Talán nem is volt több harmincöt esztendősnél. Fedetlen fején szőke haj látszott, teste magasnak, masszívnak tetszett, ugyanakkor eléggé soványnak is tűnt. Úgy nézett ki, mint aki majdnem összerogy, amint integetett és kiáltozott valamit a szobornak, amit én nem hallottam. Kétségtelenül hatalmas akaraterővel azonban továbbvonszolta magát, botladozva a hideg lápvidéken.
A kapitány ikre intett, hogy szálljak ki a csónakból. Kissé vonakodtam ezt megtenni. Ahogy egyik csupasz talpamat a süppedős talajra helyeztem, ekként szólt hozzám:John Daker, hadd kívánjak neked valamit! Nem szerencsét kívánok neked, hanem azt, hogy amikor eljön az ideje, s a leginkább szükséged lesz rá, akkor képes legyél összeszedni bátorságod s ép elméd minden tartalékát! Ég veled! Bízom benne, hogy újból velünk akarsz majd hajózni…
A csónak, az evezős s a fagyott alak egyszerre eltűntek. Elfordítottam merev nyakamat, hogy megkeressem őket, ugyanakkor tudatába kerültem annak, hogy már nem érzem annyira a hideget. Azonnal rájöttem, miért tűnt el a szoborszerű alak: az volt az oka, hogy most én költöztem a testbe s töltöttem meg élettel. Ám a nevemet még mindig nem tudtam, sem azt, hogy mi célból érkeztem ebbe a világba. A másik férfi még mindig felém törtetett, továbbra is kiabálva, hogy felhívja magára a figyelmemet. Üdvözlésre emeltem súlyos lándzsámat.
Villámcsapásként vágott végig rajtam a félelem. Az az előérzetem támadt, hogy ebben az új alakomban megvan rá minden esélyem, hogy elveszítsem mindazt, mit valaha is birtokoltam, s mindazt, amire valaha vágytam…

A Kiadó engedélyével.

A szerző magyarul eddig megjelent kötetei:*
A Bika és a Dárda (The Bull and the Spear)
Corum kardjai (The Swords of Corum)
Harcikutya (The War Hound and the World’s Pain)
Fekete folyosó (The Black Corridor)
Melnibonéi Elric (Elric of Melniboné)
Az Igazgyöngy Erődje (Fortress of Pearl)
Az Örökkévaló Bajnok (The Eternal Champion)
Gloriána, avagy a kielégítetlen királynő (Gloriana; or the Unfulfill`d Queen)
Obszidián Főnix (Phoenix in Obsidian)
Sárkány a kardban (Dragon in the Sword)
Város az őszi csillagok alatt(The City in the Autumn Stars)

*Lehetséges, hogy a felsorolás nem teljes, és semmiképpen sem tükröz időrendiséget.