FőképTalán már nem is emlékszünk Jockey Ewing-ra? Az idősebbek esetleg pokolian kellemes szórakozásra, netán korszakélményre asszociálnak e mágikus név hallatán, míg a fiatalabbak csak hetykén legyintenek – ők minden áldott hétköznap a Jóban Rosszban, vagy a Barátok közt kedvéért vackolják be magukat a tévéképernyő elé, és legfeljebb távoli képfoszlányokat idéz fel bennük a legendás olajvállalkozó alakja.

Én viszont már régóta hadilábon állok a magyar sorozat alternatívájával. Amikor holdfáradtan hazaérek, már semmi kedvem belezuhanni pattanásos tinik, nyálas ripacsok – egyébként olcsó médiasztárok és utcáról verbuvált csepűrágók által életre keltett – konfliktusrendszerébe. Kívánja a fene.
Ha úgy tetszik, engem a magyar televíziózás 1997-ben szoktatott le a telenovellákról, amikor 7 év elteltével idehaza a végéhez érkezett minden idők talán legsikeresebb sorozata, a Dallas.

Magyarországon 1990-ben, közvetlenül a rendszerváltozás után csendült fel a sokszor kántált és betéve ismert szignál, amit Galla Miklós átstilizált a humor jegyében, és ami a széria iránti hipnotikus lelkesedés egyik korai záloga volt.
Hatalmas olajmezőkön, búgó marhacsordákon, szuronyként az égbe meredő felhőkarcolókon, mosolygós profilokon áthömpölygő képfolyam következett, ami a markáns dallamokkal együtt végérvényesen emlékezetünkbe költözött.

Bizony, hét esztendőn keresztül osztottuk meg péntek estéinket a texas-i nagyváros könnyedén megszerethető alakjaival: milliomos olajvállalkozókkal, unatkozó, vagy éppen öntudatos feleségekkel, nagyra törő ellenfeleikkel, lovászokkal, cowboy-okkal, nagymenő üzletemberekkel, melegszívű családanyákkal, játszadozó gyermekekkel.

Persze mindezt nyújthatja egy másik sorozat is – akár egy közepesen banális dél-amerikai szappanopera.
A Dallas dramaturgiája és tulajdonképpeni világképe azonban nem a hasonszőrű telenovellák avítt formulái alapján készült.
A Ewingok története nem egyetlen, főbb konfrontációtól a szereplőket aranyozott nyílvesszővel telibe találó boldogságig ível, cselekményegésze egyáltalán nem egzakt, és a 357. résszel sem fejeződik be (amit a későbbi, joggal megkérdőjelezett színvonalú filmes folytatások is alátámasztanak), s hogy miért?

A válasz egyszerű: a szereplők Texasban egyszerűen halandók. Megbetegszenek, vagy meghalnak, mielőtt az áhított megelégedés rájuk találna, vagy egyszerűen csak továbbhömpölyög a történet: éppen a derű rózsaszín hullámain fürödnek, amikor villámgyorsan beüt a krach.
Lőttek tehát a kiszámítható, egyproblémás sorozatfajták nimbuszának: a Dallas legkitüremkedőbb erénye abban áll, hogy szituációi reálisak és partikulárisak, a huszadik század rohanó életformáját leképezve.
A kolosszális méretű cselekmény nem a főszereplők szentimentális igényeit, hanem mindennapos aggályaikat és sorsfordulataikat, esetenként üzleti machinációikat részesíti előnyben.

Ez a konstelláció azonban önmagában még nem állna helyt a világviszonylatos sikerért. A Dallas kitalálói a karakterépítés terén is iskolateremtő munkát végeztek.

Ha pusztán a Ewing családban nézünk szét, akkor is egymástól markánsan elütő, élvezetesen kontúros figurákra bukkanunk, akik nemcsak divergálók, de a maguk módján mindannyian kivívják a közönség szimpátiáját.
Sajnálatot érzünk irántuk, amikor sorscsapás éri őket, vagy esetleg meghalnak, de ugyanakkor tövig rágott körömmel, izgatottan követjük végig jellemváltozásukat.

Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a filmben kevés a fejlődőképes hős. Viszont üdítő kivételt képez Samantha karaktere: az első évadban még félszeg, Jockey-nak gépiesen engedelmeskedő feleség, majd átlendül a határvonalon, és kemény, bosszúálló nővé válik: olyanná, akit büszkeségében sértettek meg, és ezért egy időre önmagába menekül.
Averziója azonban nem tart sokáig: később valósággal kinyílik, és öntudatos családanya lesz belőle.

Bobby szintén képlékeny figura: mindvégig jóhiszemű marad, épp ezért egyre többször ütközik a véleménye apjának és bátyjának – általában egyező – üzleti álláspontjával. Ő elkényeztetett öcsikéből válik Jockey-val egyenrangú ellenféllé, és ugyanakkor gyakorlott vállalati társtulajdonossá.
Említhetnénk még a szerény Ray, a gyűlölködő Cliff röppályájának ívét is, de egyvalakit biztosan nem: magát Jockey-t.

A széria valószínűleg feleannyit sem érne az ő statikus, már-már perverz aljassága nélkül. A vadkapitalista sikervállalkozó ilyetén ábrázolásmódja, ennyire szélsőséges attribútumai valósággal a sorozat főnyereménye; rideg, érdekorientált viselkedése a gonoszság szinonimájává vált.

Az idősebb Ewing-fivér nem válogat az eszközökben: gőzhengerként gázol át mindenkin, a saját sógornőjét is a szeretőjévé teszi, csődbe juttatja régi üzlettársait, csakhogy a saját bőrét mentse.
Egyvalakinek mégis tisztelettel adózik: apjának robusztus alkata és a szakmában megszerzett acélerős tekintélye előtt ő is meghajol. Ez persze nem jelenti azt, hogy alkalomadtán ne hazudna az öregnek.

Említettem a vadkapitalizmust, és ebben a kontextusban is érdemes vizsgálódnunk. A sorozat közvetlenül a rendszerváltás után, 1990-ben költözött a hazai kisképernyőkre.
Egyes vélemények szerint a Dallasnak akkoriban mintaadó szerepet is szántak népünk nagybecsű művelői: a tőkés struktúra kívánatossá tételét várták a dúsgazdag mágnások sikerélményeit és jellegzetes életvitelét valóban rendkívül akkurátusan bemutató történettől.

Ha így történt, hát sikerrel járt, hiszen most is a széles mosolyú vállalkozók – megjegyzem, sárgálló fogakkal mosolygó – országa vagyunk. Mindezt a legapróbb politikai felhang nélkül mondom.
Hozzátenném, én példaértéket nem láttam a Dallasban, a luxusfarm lakóinak cukorhabokon ringatózó, szemkápráztatóan fényűző klímáját mindenféle áttételesség nélkül kedveltem meg.

S kedvelem azóta is, lévén, 2006 decemberében az elsők között csaptam le a legendás sorozat várva várt DVD-kiadására. Mivel az első szezon csupán 5 epizódot tartalmaz, ezért jutányos áron férhettem hozzá a kétkorongos kiadványhoz.
A mozgó menük, minél nyálcsorgatóbb extrák szerelmesei csalódni fognak a termékben: a főmenü hangulatos, de diszkrét, mint ahogy a képminőség is szerény. Tíz év után mégis kedvező a szemnek, és néhol igencsak részletgazdag – ezt a kellemes benyomást néha kópiahibák, megakadások, esetleg hanghibák rombolhatják le.

De ne feledjük, 16-17 éves szinkront hallunk, amit nem lehetett egyszerű rehabilitálni, mégis utánozhatatlan hangzásvilágot, magyaros ízt ad a filmnek.
Olyannyira leleményes és professzionális a Dallas szinkronja, hogy Larry Hagman, amikor egyszer hazákban járt, és megtekintett egy rövid részletet a szériából magyar szinkronhangja, Kránitz Lajos közreműködésével, nevetve mondta, hogy jobb, mint az eredeti.
Most ellenőrizhetjük azt is, hogy valóban igaza volt. Kránitz viharos orgánuma mögött döbbenetes jellemláttató erő feszül, de a további magyar hangok is csúcsteljesítményt nyújtanak, többjüket ez a szinkronszerepe tette országosan ismertté.

Érdemes tehát beruháznunk a sorozatnak akár az első öt részére is, bár gyorsan ellobbanó élményt nyújtanak – főként, ha ültében, egyetlen délután alatt nézzük végig a rövid évadot – mégis pergősek és izgalmasak.
Különlegességük, hogy itt még nem, vagy csak alig-alig bontakoznak ki azok a konfliktusrendszerek (Samantha-Jockey, Cliff-Jockey, Samantha-Cliff, Bobby-Jockey), amelyek a következő évadokban kulcsfontossághoz jutnak.

Southfork lakóit az expozíció tehát még kifejezetten nyugalmas, boldog családként festi le. A nehézségeket olyan apró-cseprő ügyek jelentik, mint Lucy taníttatása, Julie Grey üzleti fondorlatai, két tanyasi férfi bosszúhadjárata a Ewing-ház nőlakói ellen, vagy a családi perpatvartól sem mentes kerti parti.

Mindez leginkább azért hasznos, mert a viszonylagos kezdeti szélcsend alkalmat ad a karakterek megismerésére, hogy aztán a következő évad teljességgel felborítsa az itt szerzett idillikus impressziónkat. Leegyszerűsítve: akiket még mindig lázba hoz a sorozat szignálja, azoknak a Dallas első évadja kötelező vétel.