FőképForgatókönyv: Stephen J. Rivele, Christopher Wilkinson, Oliver Stone
Zene: John Williams
Főszereplők: Anthony Hopkins, Joan Allen, Paul Sorvino, James Woods, J.T. Walsh, Bob Hoskins, Mary Steenburgen, David Paymer, E. G. Marshall, Ed Harris, Larry Hagman, Kevin Dunn, Powers Boothe
Gyártó: Hollywood Pictures

Oliver Stone-t azért tartom számon kedvenc rendezőim sorában, mert hiányzik belőle valami, aminek vaskos falát Joel Schumacher jobb pillanataiban is csak ostromolni tudja: a gátlás.
Ez a jellemvonása teszi korának egyik legvirtuózabb szaktudással bíró rendezőjévé – ez a kompromisszumot nem ismerő konokság, ez a politikai korrektségre csuklóból fittyet hányó alkotói bátorság.

Hol vérben fürdő médiaszatírába tunkolja kameralencséjét (Született gyilkosok), másszor az amerikai tőzsdebirodalom farkastörvényeiben vájkál (Tőzsdecápák), de a vietnámi front legveszélyesebb tűzfészkeiről sem átallja néha lerántani a közhiedelem vastag lepelét (A szakasz; Született július 4-én).
Életművének kohéziós ragacsanyaga épp abban rejlik, hogy ezekből a mellőzött témákból minden partikularitást és rendszerszimpatizáns gesztust félrehajítva, kitűnő szituációs érzékkel, és – a sokszor húsba maróan történelmi jellegük ellenére – mesteri műgonddal csihol érzelemgazdag, intelligens mozikat.

Leszögezhető az is, hogy Stone filmjei sokszor kézen fogva járnak a borotvaéles politikai manifesztálódással – a kettő szinte már kölcsönösen feltételezi egymást. És mi adhatna tökéletesebb alkalmat a rendezőnek a kendőzetlen művészi „tettlegességre”, mint egy elnökportré?
Amerika első embere ugyanis nem csupán az állami főhatalom gyakorlója, hanem divatos médiajelenség is – elnökválasztás, elnökbotrány, tudjuk jól, felesleges lenne végigzongorázni. A rendező Nixon című filmje egyébként is készséggel megteszi helyettünk.

Richard Nixon (Anthony Hopkins) áll tehát a mozi történetének homlokterében. A tarantino-i tradíciók szerinti nemlineáris időszerkezet átíveli a huszadik század egyik legmarkánsabb politikusának főbb életszakaszait.
Kezdve tanyasi származásától, kisebbségi komplexusától, a John Kennedy-től elszenvedett választási vereségen, a visszavonulás erőgyűjtéssel teli évein keresztül egészen elnökké válásáig, illetőleg 6 év múlva bekövetkező bukásáig.

Stone egyszersmind kútfenékre engedte a JFK – A nyitott dosszié patyolattiszta igazságharcosokkal benépesített erkölcsi klímáját, és ugyanakkor újrafogalmazott, revideált néhány eseményt, amit a Kennedy-filmben egyszer már feldolgozott.
Ezúttal ugyanis Nixon szűrőjén keresztül bontakoznak ki a történések – az ő igazságérzete, egyéni véleménye helyezi sajátos megvilágításba a tényeket.

Kennedy már nem fehérkesztyűs államférfi, hanem – mint a korabeli politikai paletta valamennyi szereplője – piszkos üzelmeket szövögető gazember.
A rendező keze minden mellékszereplőt elér: J. Edgar Hoover, az FBI megalapítója például negédes modorú, és homoszexuális gennyláda; Henry Kissinger az aktuális politikai széljárásba kapaszkodó, gerinctelenül nyerészkedő diplomata, és így tovább.
A film valamennyi közéleti személyiséget megfoszt áttételes „morális glóriájától”.

Persze van fontosabb erénye is a produkciónak annál, hogy meglehetős precizitással és realizmussal festi meg a hidegháború-korabeli Amerika politikai arcképcsarnokát.
A Nixon bravúros stílusszintézis: Quentin Tarantino minden konvenciónak ellentmondó időkezelése tökéletesen idomul a politikai dráma és az egyéni sorstragédia műfaji hibridjéhez.

A forgatókönyvben ugyanis szemkápráztató gyorsasággal váltakoznak korszakok, helyszínek, emóciók – mindezt a hagyományos alapvetésre épülő időszabás nem tudja pontosan visszaadni.
Ellenben a kronológiát lomtárba rugdosó tarantino-i szervezőelv igen: a súlyos játékidő egyrészt fel-felpezsdül az idősíkok szabad váltogatásától, másrészt atmoszférát teremt azzal, hogy Nixon életének egy-egy stációját leheletfinom impresszióként ábrázolja.

Minden egyes időszilánk egy elpukkanó hangulatbuborék érzetét kelti – ezt az atmoszférateremtő módszert vizuálisan egészíti ki a fekete-fehér és színes képvilág heterogenitása.
Elsőre talán idegennek tűnhet az eszközkészlet újszerűsége, de hamar rá fogunk döbbenni, hogy ezt a grandiózus karriertörténetet a megszokott stone-i formanyelv nem preferálná.

Maga a cselekmény pedig, ahogy fentebb említettem: a felszínen tizenhat év politikai csatározásainak megörökítője, de ahogy Mao Ce-Tung mondja a filmben: „Az igazi háború bennünk dúl.”
Stone tehát a feldolgozott korszak legmélyebb realitásainak és összefüggésrendszerének feltárása mellett ezúttal egyedülálló jelentőséget tulajdonít a főhős természetrajzának is.

Nixon karaktere ólomsúllyal nehezedik a három órás időtartamra: Stone nehezen birkózik meg teljes feldolgozásával, de sikerül neki.
A címszereplő természetesen a hatalom természetének kutyaszorítójában vonaglik: mennyi tartalékot áldozhatunk fel omlatag pozíciónk megtartása érdekében? Hol a határ a kockázatos politikai manőverezés és az illegitim szélsőségek között?

Nixon észlelőképessége hibás volt: nem látta a veszélyes játszmát űző, és a mocskos fertőben fuldokló vezető közti esszenciális különbséget. Cinkelt lapokkal játszott, de mindvégig hitt módszerei eredményességében.
Stone egy jó szándékú, ám időközben a játékszabályokat öncélúan felrúgó elnököt ismertet meg velünk, aki azonban sosem veszíti el erős identitástudatát, legfeljebb elhalványítja azt.

Richard Nixon egyszerre felemelő és szánandó személyiség, magánemberként Janus-arcú; két véglet megtestesítője: a paraszti származású (még önzetlen) tehetségé, és az erkölcsi érzékét teljesen kiiktató, gátlástalan vezetőé – ez utóbbi már a huszadik század átláthatatlanul óriási, lélekrohasztó kohójának szülötte.

Mindemellett a címszerepben brillírozó Anthony Hopkins csodálatra méltó jelenség. A kiváló színész karrierjének egyik kulminációs pontja ez a szerep.
Bölcsen félredobott minden, az addigi, brit alapokon nyugvó játéktechnikájára emlékeztető manírt, minden tőle megszokott művészi eszközt, legfőképpen hagyományos gesztusrendszerét.
Így válik Nixonja példátlanul egzakt alakítássá, csúcsteljesítménnyé: idegesen rángatózó arcizmai, feszengő grimaszai, energikus beszédmodora formálják igazi emberarcú főszereplővé az Egyesült Államok máig talán legnépszerűbb elnökét.

Én még az Oscar-t sem sajnáltam volna ezért a nem mindennapi előadásért, de az Akadémia szokásos nagyvonalúságával figyelmen kívül hagyta az angol színészóriás produkcióját (a jelölésig legalább eljutott).
A mögötte felsorakozó színészállomány is üdítően jó formában van: Joan Allen Pat Nixonja, Paul Sorvino Kissingerje, Bob Hoskins Hooverje, James Woods elnöki tanácsadója mind-mind magas szaktudással megmintázott figurák.
Ne felejtsük ki a méltatásözönből a Dallas egykori főhősét, Larry Hagmant se, aki – mit ad Isten – egy olajmágnást formál meg emlékezetesen kétszer öt percben.

Kiemelendő még a magyar szinkronhangok fáradozása is, főként Sinkó Lászlóé, akinek személyében a rendezők megtalálták a Hopkinst érzelmileg és intellektuálisan egyaránt lefordítani képes hazai színészt.

Gátlásáthágás – ez egyformán lehetne Stone és főhőse gőgös ars poeticája. A Nixon ugyanis – akárcsak a címszereplő – igazi unikum, néhol szemtelenül provokatív, néhol megkapóan lírai, de a kiváló szórakozást mindenképpen biztosítja.