Főkép

Van más életjel a kortárs skandináv krimiben Henning Mankell ténykedésén kívül? A válasz ma már egyszerű: van.

Pár évtizeddel korábban ugye ott volt a honi könyvkiadásban Maj Sjöwall és Per Wahlöö párosa, meg néhány, más szerzők által jegyzett regény a néhai Rakéta Regényújságban. De aztán néma csend, amit még az északi fény sem zavart meg. Aztán 1997-ben megjelent Synir duftsins címen Arnaldur Indriðason (szül: 1961. január 28.) első regénye, ami a hozzáértők szerint az izlandi krimik új hullámának nyitódarabja volt.

Az izlandi irodalom egyáltalán nem meglepő módon nagyon régi múlttal rendelkezik, mivel az Eddák és a Sagák egy része ezen a tüzes-fagyos szigeten keletkezett, illetve itt jegyezték le őket (utóbbiak közül ajánlom az Egill-sagát és a Njál-sagát, mindkettő magyarul is megjelent). Viszont krimit nem is olyan régóta, nagyjából a huszadik század elejétől kezdve írnak izlandiul.

Olvasás közben feltűnt a hasonlóság Kurt Wallander (Mankell központi alakja) és Erlendur nyomozó (jelen sorozat főszereplője) között - mindketten elváltak és nyomozóként csapatban dolgoznak. További egyezést jelent magánéletük hangsúlyos felbukkanása a könyvekben, a két világ (munka és magán) összemosódik, folyamatosan halad valahová, melyet apró eseményekből állítunk össze. Első ránézésre a lényegi eltérés elsősorban a terjedelemben mutatkozik meg, hiszen Indriðason jóval kisebb terjedelemben nyújtja ugyanazt: ismerteti a nyomozást és az éppen aktuális családi ügyeket, mégsincs hiányérzetem, kereknek és lezártnak tűnik minden.

Nem elhanyagolható szempontként Indriðason történetei szervesen az izlandi társadalomra épülnek, az események számos ponton kapcsolódnak a valós élethez (remek példa erre, miként keresi eltűnt lányát Erlendur, kikkel és hogyan találkozik közben). Aztán kapunk még némi társadalomkritikát és önelemzést is, miközben a különféle társadalmi csoportok között mozgunk, követve az igazságot kereső rendőröket.

A sorozat negyedik kötetében egy sebtiben elföldelt, mára csontvázzá enyészett tetemről kell kiderítenie a történetek állandó nyomozóhármasának (Erlendur, Óli és Elínborg) a személyazonosságát, és ha gyilkosság történt (mert kezdetben ezt még nem tudjuk egyértelműen), az elkövető kilétét. Arnaldur Indriðason kettős szálon futtatja az eseményeket: miközben a rendőrök ihletre várva bóklásznak a környéken, addig egy téren és időn kívül helyezett család erőszakkal terhelt magánélete bontakozik ki előttünk. A párhuzamosok a végén itt is találkoznak…

A kötet időrendben az alábbi díjakat nyerte: 2003-ban az Üvegkulcs-díjat (Glass key award), amit évente a legjobb a skandináv kriminek ítélnek oda; 2005-ben pedig a brit Arany tőr-díjat (Gold Dagger) kapta meg.