Főkép„Olvastam egyszer egy könyvben, hogy a legtöbben, akik a vadonban eltévednek, a szégyentől halnak meg.” – Charles Morse

Anthony Hopkins egyszer azt nyilatkozta, hogy még sosem keltett életre szerelmes férfit a vásznon. Akik látták az Árnyékországot, vagy akár a Napok romjait, boldogan vitába szállhatnának ezzel a kijelentéssel.
De nem is kell messzire menni, elég, ha ezzel a filmmel példálózunk, amibe sikerült belezsúfolni az elegáns thrillerek minden vonzó komponensét: szerelmet, árulást, fondorlatot és halált.

Ez most úgy hangzott, mintha egy olcsó tucatkrimit reklámoznék – a cím is ebbe az irányba tendálhatja a nézőt –, pedig szó sincs erről: A vadon foglyai egy manapság sikerágazatnak nemigen nevezhető zsánert, az intelligens kalandfilm műfaját melegíti fel.

Lee Tamahori, aki azóta lagymatag akciófilmekkel (Halj meg máskor, xXx2: A következő fokozat), és egy arcpirító botránnyal igyekezett minél körültekintőbben megtépázni hírnevét, ekkor még tudta, mitől döglik a légy.
Nem akármilyen stábot verbuvált össze a produkció kedvéért: a forgatókönyvírói tiszttel David Mamet-et (Aki legyőzte Al Caponét, Hannibal), bízta meg, zeneszerzőnek pedig felkérte a legendás Jerry Goldsmith-t (A majmok bolygója, Patton, Kínai negyed).

Ekkora nevek hallatán a néző joggal várja el, hogy szórakoztató filmet kapjon, és ezúttal nem is csalódik.
Elfelejthetjük a Hat nap, hét éjszaka joviális alaphangulatát és felszínes romantikáját, végre nem a „dzsungel legmélyén eltévedős” filmek sablondramaturgiáját kapjuk, hanem valódi pszichés feszültségforrásokon rángatózó történetet.

Eszerint Charles Morse (Hopkins), a multimilliomos, és egyben rendkívül intelligens mintaférj gyönyörű modell feleségével, Mickey-vel (Elle MacPherson), annak jó vágású fényképészével, Bobbal (Alec Baldwin), és a stáb többi tagjával Alaszka rideg tájaira ruccan ki egy exkluzív fotózás erejéig.
Bob és legközelebbi társa, Steve (Harold Perrineau Jr. ) rögtönzött repülőútra indulnak, hogy felkutassanak egy közelben lakó indiánt, és úgy adódik, hogy a lityilötyi témákról fecsegő stábot hamar megunó Charles is hozzájuk verődik. Repülőgépüket baleset éri, és lezuhan Alaszka kellős közepén.

A három férfi egyszerre teljesen életidegen szituációba kerül: a természet erőihez alkalmazkodva kell túlélniük a dzsungel veszedelmeit, amik rögtön leselkedni is kezdenek rájuk, először is egy megtermett grizzly személyében, aki alaposan megkeseríti a csapat végtelennek tűnő vándorlását.
Eközben Charles rájön, hogy Bob, akit mindvégig becsületes embernek hitt, a felesége szeretője, és azt is gyanítja, hogy neje szövetkezett a fotóssal az ő „eltakarítására”. Steve hamarosan a medve áldozatául esik, és ezután már valószínűtlennek tűnik, hogy elmarad az egyre szükségszerűbb leszámolás az okos és talpraesett öregúr, valamint kiszámíthatatlan útitársa között.

David Mamet szinopszisa utánozhatatlanul meglepetésszerű. A felütés ordítóan triviális: kibontakozóban egy szerelmi háromszög.
Csakhogy Mamet a háromszög két csúcsát a cselekmény egyötödénél váratlanul az alaszkai fenyvesek óriási zöld ketrecébe zárja, mégpedig a nőstényért vetélkedő két hímet, akik az udvariaskodó felszín alatt eddig is fintorogva utálták egymást.

A dramaturgia ezután csalhatatlan érzékkel merül el a vetélytársak ellentmondásos nexusában, amely a nyers természet által rájuk kényszerített egymásra utaltság függvényében folyamatosan változik.
A civilizálatlan körülmények krízishelyzetei néha együttműködésre késztetik a párost, ám ezek a közösen átélt kalandok csupán késleltetői a végül bekövetkező konfrontációnak. Vajon ki tesz eleget a küzdőket pszichésen és fizikálisan egyaránt rendkívül megviselő kihívásnak: a leleményes könyvmoly, a nagydumás macho, vagy az emberevő medve?

A vadon foglyai nem hordoz magában intellektuális mélységeket, de ezt dőreség is lenne elvárni egy alapvetően kalandjellegű thrillertől.
Ellenben két olyan ínyencséggel szolgál, amelyek kiveszendőben vannak a hasonszőrű darabok eszköztárából: először is, a bonyodalomtól kezdve egyáltalán nem engedi lankadni a nézők adrenalinszintjét egymás után következő problémahalmazaival, másrészt a reflexek mellett az agyat is megdolgoztatja.
A néző maga is aktívan kiveszi a részét az izgalmakból, latolgathat, tövig rághatja a körmét, mert nem biztos, hogy a jobb kondícióban lévő, vagy az ütőképesebb fegyverrel rendelkező lesz a győztes. A szereplők ugyanis farkastörvények közé utaltan harcolnak, ahol nem a dollármilliók és a bicepsz, sokkal inkább a csavaros ész válhat sikertényezővé.

Az operatőr, Donald McAlpine szintúgy hibátlan munkát végzett, élvezettel felejti szemét az alaszkai hegységek és erdőségek elképesztő arányain, amelyek felállítják a szőrt a hátunkon. De nemcsak a madártávlati képek, hanem az esetünkben igen sokatmondó nagytotálok is jelentősen emelik a vizuális élményt, csakúgy, mint a nem túl gyakori, de ötletes és bámulatosan idegőrlő akciójelenetek – főként igaz ez a végső kötélhúzásra a medvével.

Jerry Goldsmith fenséges zenetémái szintén megérnének egy misét, de napestig boncolgathatnánk még a nagyszerűen tálalt kalandfilm részleteit, akár hőseink a grizzly belső szerveit.
Anthony Hopkins magabiztos, hűvös eleganciát sugárzó játéka ellenállhatatlanul fedi le a kivételes intelligenciájú, világlátott, óriási tárgyi tudást felhalmozott tudós jellemét. Mellette Alec Baldwin sajnos csak erőltetett asszisztálásra képes – ha valaki, hát ő letagadhatná, hogy valaha is játszott szerelmes férfit.