FőképI. RÉSZ
ÉSZLELÉS

Amit észlelünk, annak egy része érzékeinken keresztül jut el hozzánk az előttünk lévő tárgyból, más része viszont (s nem lehetetlen, hogy ez a nagyobb rész) mindig saját elménkből ered.
William James
A pszichológia alapelvei

E vérgőzös gondolatok
honnan kerülnek elő?
Piave, Verdi Macbethjéből

1. FEJEZET

Eltemettük Theodore-t.
Hiába írom le ezeket a szavakat, az értelmüket éppúgy nem érzem, mint a koporsó látványát, ahogy ereszkedett alá a homokos sírgödörbe ott, a Sagamore Hill közelében, azon a vidéken, amelyet Theodore mindenek felett szeretett. Ott álltam ma délután, dermesztő januári szél süvített a Long Island-öböl felől, s egyre azt hajtogattam magamban: hiszen csak tréfa az egész. Hisz mindjárt felrántja a födelet, előpattan, arcán azzal a jellegzetes, bolondos vigyorral, és fülünkbe hasít féktelen kacagása. Majd ellentmondást nem tűrően kijelenti, hogy dolgunk van – „feladat, uraim!” –, vértezzük fel, acélozzuk meg magunkat, mert csatába indulunk valamely titokzatos gőtefaj védelmében egy lelkiismeretlen nagyipari cápa ellen, amely éppen a védtelen kétéltű költőterületén óhajt újabb dögletes gyártelepet létesíteni. És nem én voltam az egyetlen, aki efféle képzelgéseknek adta át magát: a gyászolók arca világosan tükrözte, hogy mindnyájan valami hasonló meglepetésre várnak. A reakciókból pedig egyértelművé vált, hogy a nemzet nagy többsége és a világ tekintélyes része is ugyanígy érez. Theodore Roosevelt nincs többé – ez a gondolat egyszerűen elfogadhatatlan.
Pedig valójában hosszú ideje távolodott már az eleven világtól, de ezt nem voltunk hajlandók tudomásul venni. A folyamat a Nagy Háború végnapjaiban vette kezdetét, amikor Quentin fia elesett. Cecil Spring-Rice jegyezte meg egyszer – a maga utánozhatatlan angol módján keverve érzelmességet a csipkelődéssel –, hogy Roosevelt egész életében „hatéves maradt”; Herm Hagedorn pedig hozzátette 1918 nyarán, Amikor Quentin gépét kilőtték, hogy „meghalt a Theodore-ban élő kisgyerek”. Ma Laszlo Kreizlerrel vacsoráztam Delmonicónál, s megemlítettem neki Hagedorn megjegyzését. A vacsora hátralévő része aztán a Kreizlertől megszokott kimerítő és szenvedélyes fejtegetések egyikével telt. Megtudhattam, hogy Quentin halála nem egyszerűen csak megsemmisítő érzelmi veszteség volt Theodore-nak, hanem mélységes bűntudattal is sújtotta; gyötrelmesen nehezedett rá a felelősség a „kemény élet” filozófiájáért, amelyet oly nagy lelkesedéssel hirdetett világéletében, s amely arra késztethette gyermekeit, hogy szándékosan viszontagságoknak, veszedelmeknek tegyék ki magukat, tudván, hogy imádott apjuk örömét leli a keménységben. Mindig is világos volt számomra, hogy Theodore rendkívül nehezen viseli el a gyászt; valahányszor egy közelálló személy elvesztésével kellett megbirkóznia, félő volt, hogy maga sem éli túl a válságot. Arra viszont csak most, Kreizlert hallgatva döbbentem rá, hogy mennyire nem volt képes eltűrni az erkölcsi ingatagságot. Bizony, nemegyszer úgy tűnt, hogy a huszonhatodik elnök az Igazság megtestesült szellemének hiszi magát.
Kreizler… Nem volt hajlandó megjelenni a temetésen, pedig Edith Roosevelt szerette volna, ha eljön, mivel világéletében nagyra becsülte ezt az embert, akit csak a „szfinx” néven emleget, s akinek az emberi elméről szóló felforgató tanulmányai annyi szellemet nyugtalanítanak immár negyven esztendeje. Mentegetőző levélkét küldött, melyben elmondja, hogy gondolni sem szeret egy olyan világra, amelyből hiányzik Theodore, és mivel életének hatvannégy éve alatt oly sok kellemetlen igazsággal kellett szembenéznie, ezúttal szeretné magát azzal kényeztetni, hogy nem veszi tudomásul barátja pusztulását. Edith megvallotta, hogy Kreizler szavai könnyekre fakasztották, mivel világossá vált számára, hogy Theodore hatalmas szíve és lelkesedése – amely oly nagyon felháborította a cinikusabb szellemeket, s a krónikási hitelesség érdekében kénytelen vagyok hozzátenni, nemegyszer a barátait is felettébb nehéz helyzetbe hozta – még egy olyan személyt is megérintett, akinek elzárkózását jóformán senki és semmi nem törhette át.
A fiúk a Timestól emlékvacsorára hívtak, de én alkalomhoz illőbbnek éreztem, hogy Kreizlerrel töltsem ezt az estét, s Amikor poharunkat koccintásra emeltük, nem holmi közös New York-i gyerekkori emlékek jártak az eszünkben – Laszlo és Theodore csak a Harvardon ismerték meg egymást –, hanem 1896 tavaszára gondoltunk, arra a bizonyos tavaszra (csaknem negyedszázada már!), amelynek eseményei még ebben a városban is túlságosan bizarrnak tűnnek. A desszert és madeira mellett (ó, mennyire találó éppen Delmonicónál ülni emlékvacsorát… a jó öreg Delmonico, valaha nyüzsgő helyszíne legfontosabb találkozásainknak, ma már velünk együtt kopik kifelé az életből!) kacagva csóváltuk a fejünket, mind a mai napig elálmélkodva azon, hogyan is úszhattuk meg a történteket ép bőrrel, mindazonáltal szomorkásan is – ugyanazt láttam Kreizler arcán tükröződni, ami az én szívemet szorongatta –, hiszen voltak, akik nem jártak ilyen szerencsével.
Egyszerűen ezt nem is lehet elmondani. Így visszatekintve úgy tűnik, hogy hármunk élete – és még másoké is – végzetszerűen, feltartóztathatatlanul vezetett el ezekhez az eseményekhez, csak hát az efféle kijelentéssel lélektani determinizmusba csúszom, s kétségbe vonom a szabad akaratot, más szóval megint csak ahhoz a filozófiai fejtörőhöz térek vissza, amely az egész lidércnyomást át- meg átszőtte, s olyképpen mutatkozott meg benne vezérfonálként, mint az egyetlen eldúdolható dallam egy bonyolult operában. Mondhatnám úgy is, hogy Roosevelt, Kreizler meg én egy gyilkos szörnyeteg nyomát követtük azokban a hónapokban, olyan emberek támogatásával, akiknél kiválóbbat sosem ismertem, ám a hajsza végén csak egy megfélemlített gyermekkel nézhettünk farkasszemet – csakhogy ez a megfogalmazás túlságosan homályos, túlságosan emlékeztet arra a zavaros „ambivalenciára”, amelyért annyira rajonganak a divatos modern írók (emiatt járom mostanság sokkal szívesebben a kiállítótermeket, mint a könyvesboltokat). Nem, ezt egyetlen egy módon lehet csak megértetni: egyszerűen el kell mondani az egész történetet, az első, borzongós éjszakától, az első lemészárolt holttesttől kezdve – vagy éppen még korábbról, azoktól az időktől, Amikor még James professzort hallgattuk a Harvardon. Igen. Előásni könyörtelenül az egész történetét, és végre a nyilvánosság elé tárni.
Nem biztos, hogy a nyilvánosság nagy örömét leli majd benne; nem is véletlenül tartottuk ilyen sokáig titokban. Még Theodore nekrológjainak túlnyomó része sem említi. Egyedül a Herald – amelyet manapság jóformán senki nem olvas – tesz rá kényszeredett utalást azon eredmények felsorolásában, melyeket Theodore 1895-től 1897-ig a New York Város Rendőrfőnökök Tanácsának elnökeként tett le az asztalra: „… s természetesen meg kell említenünk, hogy megoldotta az 1896-os borzalmas gyilkosságok rejtélyét, amelyek oly gyötrelmes nyugtalanságban tartották a várost”. Pedig Theodore sosem követelte magának a megoldás dicsőségét. Igaz, elég széleslátókörű volt ahhoz, hogy minden aggálya ellenére olyan ember kezébe adja a nyomozást, aki képes megoldani a rejtélyt. Valahányszor szóba került az ügy, mindig is hangsúlyozta, hogy ez az ember Kreizler volt, és nem más.
Igaz, ezt csak privát körben tette meg. Nyilvánosság előtt nem tehette. Pontosan tudta, hogy az amerikai nép soha nem hinne neki, mi több, el sem viselné, ha részleteket kellene megtudnia az ügyről. Vajon most már megérett erre a helyzet? Kreizler erősen kétli. Amikor elmondtam neki, hogy szeretném megírni a történetet, szokott gunyoros horkantásával felelte, hogy az általános rémületen és felháborodáson kívül semmit nem érek el vele. Hiába Theodore, Jake Riis, Lincoln Steffens és a hozzájuk hasonlók megannyi eredménye, szögezte le ma a vacsoránál, ez az ország valójában nemigen változott 1896. óta. Szerinte mi, amerikaiak manapság is ugyanolyan rettegve menekülünk a látszatra oly idilli családi otthonok ajtaja mögött meglapuló sötétség elől, a lidércnyomásoktól, melyeket a természettől oly bizakodó és szerető gyermeki lelkekbe csöpögtetnek bizalmuk és szeretetük tárgyai. Futunk, egyre többen és egyre gyorsabban, csoda- és kábítószerekhez menekülünk, papokhoz, ideológiákhoz és sámánokhoz, akik édes szavakkal ígérik, hogy megszabadítanak a rettegéstől, és semmi mást nem kérnek cserébe, mint szolgai imádatot. Lehet, hogy igaza van…?
Egyre zavarosabb leszek, érzem. Kezdjük az elején!

2. FEJEZET

1896. március 3-án éjjeli két órakor istentelen dörömbölés verte fel nagyanyám házát a Washington tér északi 19-es szám alatt. A szobalány azonnal kinn termett hálószobája ajtaja előtt, kisvártatva előjött nagyanyám is, én azonban még abban a nem-is-részeg-nem-is-józan állapotban révedeztem ágyamban, amelynek az alvás annyira jót tud tenni. Tisztában voltam vele, bárki legyen is a csendháborító, sokkal valószínűbb, hogy velem van dolga, mint nagyanyámmal, mégis abban a reményben fúrtam a fejem párnáim közé, hogy talán megunja, és elmegy.
– Mrs. Moore! – kiáltott a szobalány. – Rémisztő ricsajt csap… Nyissam ki?
– Dehogy nyissa, Harriet – felelte nagyanyám a lehető legjegesebb modorában. – Költse csak fel az unokámat. Nyilván megfeledkezett holmi kártyaadósságról.
Közelgő lépteket hallottam, s tudtam, nincs más hátra, kelni kell. Mintegy két éve éltem nagyanyámnál, azóta hogy felbomlott eljegyzésem a washingtoni Julia Pratt kisasszonnyal, s ez idő alatt az idős hölgy mindegyre növekvő szkepszissel szemlélte életmódomat. Hiába fejtettem ki több ízben, hogy a New York Times bűnügyi tudósítójának kötelességei közé tartozik a város leggyanúsabb negyedeinek és házainak látogatása, valamint a kétes elemekkel való kapcsolattartás, nagyanyám túlságosan is jól emlékezett ifjabbkori személyiségemre ahhoz, hogy elfogadta volna (beismerem, kissé eltúlzott) magyarázkodásomat. Az az állapot, amelyben többnyire hazatérni szoktam, csak tovább növelte meggyőződését, miszerint sokkal inkább a jellemalkat, semmint a hivatásbeli kötelesség késztet engem züllött tánctermek és kártyabarlangok felkeresésére. Hallván a Harriet felé elmormolt megjegyzést, tisztában voltam vele, mennyire döntő fontosságú e pillanatban, hogy komoly dolgokban eljáró józan férfiú benyomását tegyem rá. Magamra kaptam a fekete kínai háziköntöst, rövid hajamat lesimítottam, s leereszkedő mozdulattal tártam ki az ajtót, éppen mielőtt Harriet elérte volna.
– Á, Harriet – vetettem oda elfoglaltan, egyik kezemet köntösöm kivágásába süllyesztve –, semmi gond. Csak átnéztem a jegyzeteimet, s úgy láttam, szükségem lesz anyagokra az irodából. Nyilván most érkezett meg velük a fiú. – Harriet kissé zavart bólintással nyugtázta megjegyzésemet.
– John! – süvöltötte ebben a pillanatban nagyanyám. – Te vagy az már megint?
– Nem, csak dr. Holmes, nagymama – feleltem, már lefelé igyekezve a vékony perzsával borított lépcsőn. Dr. H. H. Holmes, az elképzelhetetlenül szadista gyilkos és szélhámos, ezidőtájt éppen kivégzésére várt Philadelphiában. Miért, miért nem, nagyanyám kedvenc rémálma az volt, hogy dr. Holmesnek valahogy sikerül kereket oldania a hóhérkötél elől, s azonnal New York felé veszi útját, a célból, hogy vele végezzen. Nagyanyám ajtaja elé érve csókot nyomtam az idős hölgy arcára, amit ő jólesően, bár egyetlen mosoly nélkül fogadott.
– Ne légy arcátlan, John, ez a legkevésbé vonzó tulajdonságod. És ne gondold, hogy édelgéssel levehetsz a lábamról.
A kaput újra megdöngették, s egy fiatal fiú kiáltozta a nevemet. Nagyanyám még jobban összevonta a szemöldökét. – Ki a manó ez és mi a csudát akar?
– Azt hiszem, a kifutófiú lesz a szerkesztőségből – tartottam magam a füllentéshez, bár majd kifúrta az oldalamat, ki is lehet az az idegen, aki ilyen szigorú bánásmódban részesíti a kapunkat.
– Szóval az irodából? – nyugtázta nagyanyám, egy csöppet sem meggyőzve. – Hát akkor eridj, beszélj vele.
Gyors léptekkel ám óvatosan szaporáztam a lépcső aljáig, közben eszembe ötlött, hogy tulajdonképpen ismerem én ezt a hangot, még ha nem is jövök rá, honnan. Önmagában az sem volt megnyugtató, hogy fiatal fiú hangja – az 1896-os New York legádázabb gyilkosai és tolvajai ugyanis nemegyszer éppen a sihederek közül kerültek ki.
– Mr. Moore!– kiáltott újra az ifjonc, s a dörömbölést néhány kiadós rúgással tetézte. – Beszélnem kell John Schuyler Moore-ral!
Ekkor már az előszoba fekete-fehér márványán topogtam, kezem a kilincsen. – Ki az?
– Én vagyok, uram! Stevie, uram!
Fellélegezve tártam ki a nehéz keményfa ajtót. Odakint, a gázlámpa fátyolos fényében (nagyanyám ezt az egyet nem volt hajlandó villanykörtére cserélni) valóban Stevie Taggert állt. Életének első tizenegy évében tucatnyinál is több rendőrségi körzet réme volt, de aztán találkozott barátommal, dr. Laszlo Kreizlerrel, a jónevű orvossal és lélekbúvárral, aki jó útra térítette, s akinél azóta a kocsis és küldönc hivatását látja el. Stevie a kapualj fehér oszlopának dőlve kapkodott levegő után – nyilvánvaló volt, hogy halálosan rémült. Barna haja verítéktől csatakosan hullott az arcába.
– Stevie! – kiáltottam rá. – Mi történt?– A fiú háta mögött Kreizler kanadai fiákerjét pillantottam meg. A hátrahajtott födelű, könnyű, fekete kocsiba a Frederick névre hallgató, szintén fekete herélt volt befogva, aki, Stevie-hez hasonlóan verejtékben fürdött, s hatalmasan gőzölgött a kora márciusi hidegben. – Dr. Kreizler is itt van?
– A doktor úr azt üzeni, hogy tessék velem jönni! – hadarta Stevie lélegzet nélkül. – Most azonnal!
– De hát hová? Hajnali kettőkor…
– Most azonnal! – Szemlátomást nem volt abban az állapotban, hogy értelmes magyarázatot adhasson, hát megmondtam neki, hogy várjon, amíg magamra kapok valamit. Miközben öltöztem, nagyanyám az ajtóm előtt harsogta, hogy bármit forraljunk is hajnali kettőkor „azzal a Kreizler doktorral”, az semmiképpen nem lehet istennek tetsző. Próbáltam nem venni róla tudomást, s visszasiettem a kocsihoz, futtomban húzva össze magamon a tweedkabátot.
Alig ugrottam fel, Stevie már indulásra nógatta Fredericket egy jól irányzott ostorcsípéssel, úgyhogy alaposan odapuffantam az ülésre. Kedvem támadt lehordani a fiút, de az arcára fagyott rémület megint csak szíven ütött. A kocsi aggasztó sebességgel dübörgött a Washington tér macskakövein, kénytelen voltam erősen fogózkodni. A rázkódás csak akkor enyhült kicsit, Amikor a szélesebb táblákkal kövezett Broadwayre fordultunk. A belváros felé tartottunk, azon belül is keleti irányba, Manhattannek ama része felé, ahol Laszlo Kreizler végezte munkáját. Minél beljebb hatolunk e vidéken, annál olcsóbb és annál züllöttebb a környék. Ez a Lower East Side.
Egy pillanatra belém hasított, hogy talán valami baj történt Laszlóval. Legalábbis erre utalhatott az az elkeseredett szilajság, ahogy Stevie ösztökélte Fredericket, akivel egyébként, tudtam jól, mindig nagyon kedvesen és szelíden bánt. Kreizler volt az első emberi lény a világon, akinek rúgásnál vagy harapásnál különb reakciót sikerült kicsalnia Stevie-ből, s minden bizonnyal kizárólag neki köszönhető, hogy a fiú nem ül még ma is abban a bizonyos Randalls szigeti intézményben, mely a képmutató „Fiúk menedéke” nevet viseli. Tízéves lehetett, a rendőrség a következőképpen jellemezte ezidőtájt: „tolvaj, zsebmetsző, részeges, nikotinista, csalimadár (aki rászedhető alakokra les egy hamisjátékos banda számára), zseniálisan romlott közellenség” –, amikor kis híján megnyomorított egy Randalls szigeti őrt, aki, állítása szerint, „rá akart törni” (ez a kifejezés a negyedszázaddal ezelőtti újságíró-zsargonban csaknem egyértelműen nemi erőszakot jelez). Mivel az őrnek felesége, családja volt, nem hittek a fiúnak, s végül az épelméjűségét is kétségbe vonták. Ekkor lépett színre Kreizler, a törvényszéki pszichiátria leendő nagy szaktekintélye. A bírósági meghallgatáson megrázóan festette le a fiú addigi életét, melyet az utcán töltött, amióta ópiumfüggő anyja a kábítószert választotta a gyermekéről való gondoskodás helyett, s egy kínai ópiumkereskedő szeretőjévé lett. A bíróra nagy hatást tettek Kreizler szavai, a bizalma megingott az őr vallomásában, ám csak azzal a feltétellel volt hajlandó szabadlábra helyezni a fiút, ha Kreizler befogadja, és felelősséget vállal érte. Bevallom, ekkor magam is bolondnak tartottam Laszlót, de tény, hogy Stevie alig egy év alatt egészen új emberré vált. És imádattal csüngött pártfogóján, mint szinte mindenki, aki valaha is dolgozott Kreizlernek, pedig barátom következetes hűvösségével és távolságtartásával éppen eléggé meghökkentette az embereket.
– Stevie! – próbáltam túlharsogni a nagy gránittáblákon robogó kocsikerék csattogását. – Hol van dr. Kreizler? Nincs baja?
– Az Intézetben! – felelt Stevie, nagyra meresztve kék szemét. Laszlo munkájának bázisa a Kreizler Nevelőintézet volt, melyet a nyolcvanas években alapított: afféle átmenet kutatóintézet és iskola között. Éppen rákérdeztem volna, ugyan mit keres ilyen kései órán a munkahelyén, ám torkomon akadt a kérdés, amint Stevie vadul belehajtott az ilyenkor is forgalmas Broadway-Houston utca kereszteződésbe. Ezen a helyen, ahogy valaki bölcsen megállapította egykor, bízvást elsüthetünk egy puskát bármilyen irányba, nem kell attól tartani, hogy a lövés becsületes embert talál. Stevie zord elégtételét lelte abban, hogy fejveszett menekülésre kényszeríti az iszákosok, fáraójátékosok, morfinisták, kokainisták, utcanők és kitartóik s az egyszerű csavargók tarka seregét, akik aztán a járdaszegély oltalmából többnyire vad átkokat szórtak utánunk.
– Akkor hát az Intézetbe megyünk? – süvöltöttem, ám Stevie-től nem jött válasz. Határozott mozdulattal, éles balkanyarral ráfordította a kocsit a Spring utcára, ahol több zenés lokál ajtaja előtt is csoportosulásokat ugrasztottunk szét. Az utcanők, akik e helyeken táncosként dolgoztak, itt próbáltak meg találkákat összehozni későbbre, kétes szállodákba az együgyűbb látogatókkal, elsősorban vidékiekkel. A Springről Stevie a Delancey utcára kanyarodott – ezt akkoriban kezdték szélesebbre átépíteni, hogy majd befogadhassa az újonnan tervezett Williamsburg-hídról várható forgalmat. Kihalt színházépületek mellett robogtunk az éjszakában. A mellékutcákból mindenhonnan a züllött lebujok szörnyű, veszett lármája hangzott, amelyeknek mocskos pultjain benzinnel, kámforral, és isten tudja, még mivel kotyvasztott bundapálinkát árultak, stampliját öt centért. Stevie nem lassított; úgy tűnt, a sziget vége felé tartunk.
– Hát nem az Intézetbe megyünk? – próbálkoztam meg utoljára a társalgással.
Stevie csak a fejét rázta, s megsuhogtatta az ostort. Vállat vontam; hátradőltem, hogy jobban megfogózhassam a kocsi oldalában. Egyre azon járt az eszem, vajon mi rémíthette meg ennyire ezt a fiút, akit New York már annyi szörnyűségével ismertetett meg rövidke élete során.
A Delancey utcán rozzant zöldséges és ruhás bodegák során csattogtunk végig, a Lower East Side leglecsúszottabb bérkaszárnya- és nyomortanya negyede felé, amely a Corlears Hook közelében terül el a parton. Parányi putrik, új, és mégis roskatag bérházak tengere az út mindkét oldalán. A környék kultúrák és nyelvek valóságos olvasztótégelye – a Delancey utcától délre az írek tömörülnek, északabbra, Houston felé pedig a magyarok. A komor, lehangoló emberi lakhelyek közt itt-ott templomok tünedeztek fel, ki tudja, melyik felekezet istenének szentelve. A házakon még e korai órán is szárítóköteleken kiaggatott mosott ruha ékeskedett. Némelyik keményre fagyott darab egészen lehetetlen alakzatba merevedve csattogott a szélben, bár, tulajdonképpen, mit is jelent az, hogy lehetetlen, ezen a környéken, ahol sötét kapualjakból gyanús kísértetek suhannak elő, öltözékük többnyire puszta rongyokból áll, s mezítláb tapossák az utcát borító fagyott lóürüléket, vizeletet és koromréteget. Ez a környék nem ismer törvényt, sem emberit, sem istenit. Lakosainak, látogatóinak egyetlen öröme telhet benne: hátuk mögött hagyni, minél gyorsabban, minél hamarabb.
A Delancey utca vége felé megütötte orrunkat az East Rivernek nevezett árapályos medence jellegzetes szaga: a tengervíz illata keveredik mindama hulladék bűzével, amit a környékbeli lakosok egyszerűen csak ledobálnak Manhattan pereméről. Hamarosan elébünk magasodott a készülő Williamsburg-híd hatalmas rámpája. Stevie, legnagyobb rémületemre pillanatnyi habozás nélkül ráhajtott a deszkázott rámpára; a paták és kerekek robaja sokszorosára fokozódott a faborításon.
A hidat tartó bonyolult acélszerkezet több tíz lábnyira magasodott az éjszakai égbolt felé. Amíg azon töprengtem, mi is lesz ebből – hiszen a híd tornyai még messze nem voltak készen, a megnyitás csak évekkel későbbre volt várható –, a homályból egy kínai templomhoz hasonló építmény körvonalai bontakoztak ki. A roppant gránittömbökből rakott építményből két zömök őrtorony emelkedett ki, acélból készült gyalogjáróval övezve. Ez a különös szerkezet nem volt más, mint a Manhattan-oldali hídfő, mely a hidat tartó gigászi acélkábeleket horgonyozza majd a talajhoz. Az, hogy először templomféleségnek néztem, bizonyos értelemben nem is állt annyira távol a valóságtól: a Brooklyn-hídhoz hasonlóan, melynek gótikus ívei dél felé rajzolódtak az éjszakai égboltra, ez az új East-River-híd is olyan hely volt, ahol nem egy munkás élete esett áldozatul a tervezésbe vetett vallásos hitnek, mely az utóbbi tizenöt év során Manhattan-szerte alkotta az eget ostromló csodákat. Ám ekkor még nem sejthettem, hogy eme különös éjszakán egészen másféle véráldozattal szembesülök a Williamsburg-híd nyugati hídfőjénél.
A hídfőt uraló őrtornyok bejárata előtt, a villanykörték halvány fényében néhány rendőr tüsténkedett hordozható lámpákkal. Réz jelvényük tanúsága szerint a tizenharmadik körzethez tartoztak, melynek rendőrőrsét az imént láthattuk a Delancey utcán. A tizenötödik körzetből is volt ott egy őrmester – ez azonnal szemet szúrt. A Times bűnügyi rovatánál töltött két év alatt (nem is beszélve a New York-i gyerekkorról) alaposan kitapasztalhattam, az egyes rendőrőrsök milyen féltékenyen ragaszkodnak területi fennhatóságukhoz. (A század közepe táján ez a versengés nyílt háborúskodásba is átcsapott.) Az, hogy a tizenhármasok bevonnak a munkába egy tizenötödik körzetit, már önmagában arra utalt, hogy súlyos dologról lehet szó.
Stevie végre megállította a paripát a kékkabátosok közelében, majd leugrott a bakról, megfogta a kantárt, s a ziháló lovat a rámpa széléhez vezette, ahol jókora halomban tornyosultak az építőanyagok és -eszközök. Közben meghitt bizalmatlansággal szemlélgette a kopókat. A tizenötös körzet őrmestere, egy magas, tésztaképű ír fickó – arca egyedül azzal tűnt ki a többi közül, hogy nem viselte a szakmájabeliek elmaradhatatlan, terebélyes bajuszát – közelebb lépett és fenyegető mosollyal mérte végig Stevie-t.
– Nézzenek oda, csak nem a pirinyó Stevie Taggert? – csikorogta jellegzetes ír akcentussal. – Hát akkor azért hívatott a rendőrfőnök úr, hogy saját kezűleg hasítsak szíjat belőled, te kis patkány?
Stevie bősz pillantást vetett rá, de már le is szálltam a kocsiról, s odaléptem hozzá csillapító szavakkal: – Oda se neki, Stevie. A bőrsisak alatt ritkán lappang éles ész. – A fiú halványan elvigyorodott. – Hanem azt azért megmondhatnád, mit keresek én itt?
Stevie a bal oldali őrtorony felé intett a fejével, s zsebéből viharvert cigarettát kotort elő. – Odafönt, azt mondja a doktor úr. Tessék felmenni.
Indultam a gránitfalba vágott ajtó felé, ám Stevie nem mozdult a ló mellől. – Hát te nem jössz?
A fiú megborzongva fordított hátat, hogy rágyújtson. – Én már láttam. És nincs az az isten, hogy még egyszer megnézzem. Itt megvárom, Mr. Moore, és hazaviszem, ha végzett. Így mondta a doktor úr.
Növekvő aggodalommal indultam újra, ám az őrmester megfogta a karom. – És ki a csuda maga, hogy a mi kis Stevie-nkkel kocsikázik, Amikor minden rendes ember alszik már? Itt bűnügy történt, érti-e?
Megadtam a nevem és a foglalkozásom, mire a fickó rám vigyorgott imponáló arany fogával. – Á, a sajtótól méltóztatott! Méghozzá a Timestól! Nos, Mr. Moore, magam is ebben a pillanatban érkeztem. Sürgősen hívattak, hiába, ha megbízható emberre van szükség... Flynn a nevem, F-l-y-n-n-nek írják, és nehogy közrendőrnek címezzen! Őrmester volnék. Jöjjön, menjünk fel. Te meg viselkedj, Stevie fiam, ha nem akarsz gyorsított eljárással visszakerülni a Randalls szigetre!
Stevie visszafordult a lóhoz, de közben úgy morgott az orra alá, hogy az őrmester is meghallja: – Saját magával foglalkozna inkább! – Flynn gyilkos dühvel fordult sarkon, de észbe kapva, hogy én is ott vagyok, erőt vett magán.
– Javíthatatlan gazfickó ez, Mr. Moore. Fel nem foghatom, mi dolga lehet a magafajta úriembernek egy ilyennel! Nyilván az alvilági kapcsolat végett, persze. Rajta, uram, de vigyázzon ám, mert vaksötét van.
Úgy is volt. Támolyogva tapogatóztam fel egy sor lépcsőn, melynek tetején egy másik fakabát alakja bontakozott ki a sötétből. Ez közrendőr volt a tizenhármas körzetből. Láttunkra megfordult és belekiáltotta a homályba:
– Megérkezett Flynn, uram!
Kicsiny helyiségbe érkeztünk, mely tele volt fűrészbakokkal, deszkákkal, vödrökkel, szögekkel, fémdarabokkal, drótokkal. Hatalmas ablakok nyíltak a szélrózsa mind a négy irányába. Belátható volt innen az egész környék: a város, a folyó, s előttünk az épülő híd. Kis ajtón lehetett kilépni a tornyot övező gyalogjáróra. Az ajtónál keskeny szemű, szakállas detektívőrmester állt, Patrick Connor, akit már ismertem a Mulberry utcai rendőrparancsnokságról. Mellette még ismerősebb személy hintázott lábujjhegyen, s kezét a háta mögé kulcsolva bámulta a folyót: Theodore.
– Flynn őrmester – mondta Roosevelt, anélkül, hogy felénk fordult volna. – Iszonyatos dolog miatt kellett hívatnom, sajnos. Iszonyatos.
Ahogy Theodore felénk fordult, kellemetlen érzésem csak fokozódott. Megjelenésében minden teljesen hétköznapi volt: a drága, kissé piperkőcös kockás öltöny – akkoriban az ilyet szerette –, a szemüveg, amely, szempárjához hasonlóan, túlságosan kicsinynek tűnt széles, szögletes fejéhez mérve, s a vaskos orra alatt burjánzó, terjedelmes bajusz. Arca valahogy mégis rettenetesen furcsa benyomást keltett. Végre rádöbbentem, mi okozza ezt: máskor lépten-nyomon elővillantotta a fogsorát, most viszont egy pillanatra sem mosolyodott el. Fogait keményen összeszorította, szenvedélyes haraggal, vagy talán bűntudattal. Valami mélységesen megrendíthette.
Irtózata mintha csak erősbödött volna, Amikor megpillantott. – Hogy lehet ez? Moore! Mi az ördögöt csinál itt?
– Én is örvendek a találkozásnak, kedves Roosevelt – nyújtottam felé a kezem, bár némi erőfeszítésembe került ez a higgadt hang.
Gépiesen megfogta a kezem, de nem rázta meg olyan elemi erővel, ahogy egyébként szokta. – Mit is… bocsásson meg, Moore… természetesen nagyon örülök, hogy láthatom, hogyne. De hát ki értesítette?
– Értesített? Miről? Kreizler küldönce elrabolt otthonról, és idehurcolt. Kreizler parancsára tette, és ennél többet egy szót sem mondott.
– Kreizler – mormolta Theodore zaklatottan. Tekintete az ablak felé vándorolt, s félreismerhetetlen rémület ült benne, ami pedig a legkevésbé sem volt jellemző rá. – Persze, Kreizler már járt itt.
– Járt itt? Úgy értsem, itt volt, és elment?
– Még mielőtt én ideértem. Hagyott egy cédulát, valami jelentést – Theodore bal markából összegyűrt papírszeletke került elő. – Persze csak afféle előzetes vázlat. Orvost akartak hívni, és őt találták. Csakhogy elég reménytelen volt az eset…
– Roosevelt – ragadtam vállon. – Mi történt, mondja el!
– Hát, rendőrfőnök úr, azt már magam is szeretném tudni – vetette közbe Flynn őrmester furcsa, visszataszítóan szolgai modorban. – Amúgy sem sokat lógatjuk a lábunkat mink a Tizenötösben és lassan ideje volna…
– Igazuk van – emberelte meg magát Roosevelt. – Nos, uraim, erős a gyomruk?
Én nem feleltem, Flynn pedig elsütött valami ízetlen élcet arról, mennyi és mennyiféle viszolyogató látványban volt már része életében. Theodore tekintetében azonban csak acélos tárgyilagosság tükröződött. A gyalogjáróhoz vezető ajtóra mutatott. Connor detektívőrmester félreállt, Flynn pedig kilépett a gyalogjáróra.
Szorongó előérzetem dacára elsőként az tűnt fel, hogy innen, a gyalogjáróról még sokkal csodálatosabb kilátás esik, mint odabentről, az őrtorony ablakaiból. Túl a vízen Williamsburg terült el, egykor békés vidéki városka, mely az utóbbi időben egyre jobban összeolvadt a zsibongó világvárossal, s alig néhány hónap múlva hivatalosan is részévé válik New Yorknak. Dél felé megint szemembe tűnt a Brooklyn-híd, délnyugatra a Printing House tér új toronyházai, odalent pedig a háborgó, fekete víz.
Aztán megláttam.

A Kiadó engedélyével.

 

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk: A halál angyala
A sötétség angyala