Főkép

Háromszorosan is szép ez a könyv.

Elsőként is azért, mert Ed McBain vette magának a bátorságot, és felhasználta Lewis Carroll második, idehaza érdemtelenül mellőzött Alice történetét (Alice Tükörországban), jobban mondva egy verset vett kölcsön belőle.

Ez nem más, mint a címben említett „A bőszhedt Gyilkanessz”, ami nem csupán nyelvi leleményéről ismert, hanem tartalmáról is. McBain hol pár sort, hol az egészet befűzi a cselekménybe, de még a szöveget értelmező vitáknak is tanúi lehetünk. Merthogy Amerikát igenis megosztja Carroll szövege – legalábbis ebben a regényben (kiragadva a környezetéből, már cseppet sem tűnik gyermekkategóriájúnak a vers). Ez egyrészt jól példázza, mennyire ráérnek egyesek, másrészt pedig azt, mennyire könnyedén befolyásolja a nézőket a televízió.

Ezzel eljutottunk a krimi második tetszetős részéhez. Hányszor olvastunk kortárs szerzőknél naprakészséget bizonyítandó könnyűzenei hivatkozásokat, melyek inkább járatlanságra utaltak, mintsem hozzáértésre (s akkor még nem beszéltem a fordításról, ami az esetek nagyobbik részében csak tovább ront a helyzeten).

Na itt nem így van. Az ifjú énekesnő tudja melyik csillagnál akar fényesebb lenni (Shakira, JLO, Christina Aguilera, stb.). A lemezkiadójánál dolgozó emberek viszont azt tudják, miként kell slágert csinálni „A bőszhedt Gyilkanessz” című számból. Ennek ürügyén McBain elmagyarázza miként is működik manapság (Amerikában?) a zeneipar. No meg az ebből élő holdudvarról is kapunk pár közeli képet (újságok, rádiók, stb.). Krimiben effélét még nem olvastam, ráadásul mindez nem szájbarágósan, inkább bennfentes módon, a történet szerves részeként felvezetve.

A harmadik vonulat pedig az alábbi kérdés köré csoportosul: vajon mennyire tudja McBain elkerülni az önismétlés csapdáját. Mivel ugyebár az alapötletet egyszer már olvashattuk a Reklámgyilkosság című regényében. Nos a válasz megnyugtató, mivel meglátásom szerint teljesen új felfogásban látjuk viszont a történetet. Azért aki tudja, vegye elő és olvassa el újra azt a könyvet is.

Ami viszonyt egyre viccesebb, az nem más, mint az időben visszafelé haladó magyar kiadás. Van abban ugyanis valami mókás, amikor a körzet (és Ollie Weeks) nyomozóinak magánéletét visszafelé követjük nyomon. Esküvők, szerelmek, családi viszonyok előzményei bukkannak fel rendre az oldalakon.


Ebben nem tudom mi a ráció – de minden további nélkül elfogadom, csak jelenjen meg a TELJES sorozat.

A szerző életrajza