Főkép

A Dream Theater szerintem a mai progresszív zenei élet koronázatlan királyaként számon tartott egyesület, tagjai mind elismert, profi és önállóan is igen termékeny figurák, akikről süt, hogy mind a zene szerelmesei. A folyamatosan szinte változatlan felállásban dolgozó együttes kilencedik albuma a Systematic Chaos, melynek megjelenését nyilván türelmetlenül várta már a zenebarátok és zenészek végeláthatatlan serege, és amit újra élőben is megmutatnak nálunk a mesterek.

Előre leszögezném, hogy nem vagyok muzsikus, csak egy zenebarát, így ne várjon senki itt komplett dalszerkezet-elemzést, meg olyan megfejtéseket, hogy ki milyen technikával játszik, mert nem tudom. Csak azt értem, amit hallok, és az alapján érzek, amivel nyilván sokan nem értenek egyet, hiszen a Dream Theater mindig is megosztotta rajongóit egy-egy kísérletezőbb alkotásával.

Az Awake című albumuk megjelenésekor ismertem és szerettem meg a zenekart, és az a lemez a mai napig etalonnak számít nálam, ha hasonló zenéről van szó. Azóta sokat változott a banda zenéje, de a profizmus minden egyes darabon tetten érhető.

Itt kell elmondanom, hogy az utóbbi időben, egész pontosan a Train of Thought című korong óta én nem értem, hogy mire törekedtek ezek az emberek, pontosan mit akarnak elérni. Nekem az egész olyannak tűnik, mintha valamilyen nyomásra kénytelenek lennének azt csinálni, amihez igazából semmi kedvünk nincs, és ez hallatszik is a zenéjükön.

Egyébként nem vitatom egyik lemezük profiságát sem, csak arról van szó, hogy ha már Dream Theater, akkor nekem nem az Octavarium, vagy elődje jut eszembe, hanem bármelyik előző korongjuk.

Nos, ünnepélyesen jelentem, hogy itt vége ennek a számomra semmitmondó időszaknak, és határozott fejlődést érzek az új album kapcsán! Persze azért a szisztematikus káosz sem hajaz a legendás kori lemezekre, de egy nagy lépéssel közelítenek ahhoz, hogy újra reménykedni kezdjek bennük. Az utóbbi albumok metálosabb felhangja amúgy megmaradt, de a tipikusan rájuk jellemző monumentalitásból is több van most, és a billentyűs színesítést sem rejtették ezúttal annyira a többi hangszer mögé.

Amitől jobb ez a lemez, mint az előző kettő, az az, hogy végre megint DALOK is vannak rajta, nem csak végtelen, álmosító és már-már unalmasba átcsapó hangszerfitogtatás, kézzelfogható dallamok, refrének és érzés nélkül. Ráadásul az anyag elég változatos is, így nem lehet gyorsan ráunni.

A kissé elnyújtott felvezetéssel induló „In The Presence of Enemies” talán nem a legjobb kezdés, nem bővelkedik emlékezetes pillanatokban. A „Forsaken” egy jól eltalált refrénnel és dúdolható dallammal operál, míg a „Constant Motion” mintha egy korabeli Metallica tétel lenne billentyűvel. A „The Dark Eternal Night” igazi progresszív csemege bő lére eresztett zúzással és virtuózkodással, gitár-billentyű hangpárbajjal. Nagyon metal!

Itt egy kis pihenést engedélyeznek nekünk a mesterek, ami a túlsűrűsödött hangáradat után ránk is fér (itt a hangszerek nyűvése is mintha lecsillapodna), amikor jön a sejtelmes, szinte már pszichedelikus elszállás a „Repentance” képében. Ezt a rájuk egyáltalán nem jellemző zenei megoldásokkal tűzdelt „Prophets of War” követi. Ez egy lassan kibontakozó, inkább a szárnyaló énekre (és talán a szövegre) épülő darab konstansnak mondható ritmussal.

Ezt egy monumentálisan szép dal („The Ministry of Lost Souls”) követi. Nekem ez a kedvencem mind közül, szerintem itt mutatja meg a banda az érzelmesebb, őszintébb arcát. A lemez végén még egy 16 perces szerzemény („In The Presence of Enemies part II”) is helyet kapott, ami aztán tényleg összetett. Ezt egy kicsit hosszúnak és nehezen követhetőnek tartom, de vannak benne emlékezetes pillanatok és dallamok.

Összességében tehát dicséretet érdemelnek embereink ezért a lemezért, hiszen végre sikerült megint egy őszinte és kevésbé túlbonyolított, zenebarátabb lemezt készíteniük, ami ízig-vérig Dream Theater, ahogy szeretjük őket. Van itt minden: James LaBrie szép és emlékezetes énekdallamai, Mike Portnoy követhetetlen pörgetései, John Petrucci villámgyors, vagy szép szólói és mélyrehangolt riffelése, John Myung lüktető basszusa (a „The Dark Eternal Night”-ban óriási) és Jordan Rudess zongoraaláfestései, mókás futamai teszik az új albumot színessé.

Ami viszont nem tetszik, az az, hogy még itt is vannak számomra érthetetlenül hosszúra elnyújtott és talán oda nem illő magamutogatások. Ez leginkább a kedvenc „The Ministry of Lost Souls”-ban zavaró, ahol teljesen meg is törik a dal menetét és lendületét, csak hogy egy kicsit mókázzanak a hangszereikkel. Ennek ellenére nekem még mindig ez a lemez csúcspontja. De a „Repentance”-t bezzeg nem variálják túl, ahová pedig elférne egy-két érdekes, csak rájuk jellemző zenei kalandozás! Teljesen tehát még mindig nem érthető az összes miért, de az azonosulás sokkal könnyebben megy, mint a legutóbbi alkalmakkor. Ez egy jó lemez.

Az együttes tagjai:
James LaBrie – ének
John Petrucci – gitár
John Myung – basszusgitár
Mike Portnoy – dobok
Jordan Rudess – billentyűs hangszerek

A lemezen elhangzó számok listája:
1. In The Presence of Enemies Pt.1
2. Forsaken
3. Constant Motion
4. The Dark Eternal Night
5. Repentance
6. Prophets Of War
7. The Ministry of Lost Souls
8. In The Presence of Enemies Pt.2

Diszkográfia:
When Dream and Day Unite (1989)
Images and Words (1992)
Awake (1994)
A Change of Seasons (1995) (EP)
Falling into Infinity (1997)
Metropolis Pt 2: Scenes from a Memory (1999)
Six Degrees of Inner Turbulence (2001)
Train of Thought (2003)
Octavarium (2005)
Systematic Chaos (2007)
Greatest Hit (2008) válogatás
Black Clouds & Silver Linings (2009)
A Dramatic Turn Of Events (2011)

Dream Theater (2013)

Koncert kiadványok:
Live at the Marquee (1993)
Once in a LIVEtime (1998)
Live Scenes From New York (2001)
Live at Budokan (2004)
Score (2006)
Chaos in Motion (2008)
Black Clouds & Silver Linings (2009)