Főkép A Cinetel jóvoltából napvilágot látott végre a japán mozi egyik legfontosabb kortárs képviselőjének életműnyitó bűntrilógiája, és ezáltal az eddig tizenkét nagyjátékfilmet számoló karrier több mint fele érhető már el DVD-n, magyarul is.
 
A TV-s showmanként, komikusként, színészként, költőként és festőként is ismert Kitano vérbeli szerzői egyénisége már a debütálást jelentő Erőszakos zsaruban is tiszta képet mutatott egyéni filmes felfogásáról, és ez természetesen nincs másképp a Forráspont esetében sem.
Első, már forgatókönyvíróként is jegyzett munkája ugyanis le sem tagadhatná alkotóját: tetszőlegesen kiválasztott pár perce alapján könnyedén beazonosítható a rendhagyó jakuzafilmért felelős rendező.
 
Már a felütésből is látszik, hogy a Forráspont lényeges pontban különbözik a trilógia nyitó- és záródarabjától: a sportfilmként induló történet főhőse nem zsaru, nem gengszter, hanem egy egyszerű, baseballozó fiatal.
A különben benzinkútnál dolgozó, a sportot csak szabadidejében űző Masaki nem túl nagy reményekkel kecsegtető figura, azonban egy váratlan kirohanása következtében kapcsolatba kerül a helyi jakuza-szervezettel, minek folytán betekintést nyer egy teljesen más életbe.
 
Mikor cimborájával Okinawába utaznak egy önként vállalt ügyben, egy gengszter alakján keresztül megismerik az alvilág egy szeletét – bár végig csak turisták, az természetesen sejthető, hogy nem könnyen múló emlékekkel indulnak majd haza a kiruccanás végén.
 
Azon túl, hogy az Erőszakos zsaruval és a Szonatinával szemben semleges, ártatlan központi figurával dolgozik, a Forráspont eleve rendhagyóan bánik magával a főhős fogalmával: a történetbe (ismét a fentiektől eltérő módon) a film mindössze felénél lépő Kitano-karakter a játékidő második részében voltaképp át is veszi ezt a szerepet a benzinkutas fiútól.
 
Személyében pedig a trilógia legbizarrabb alakját ismerhetjük meg: biszexuális, félbolond jakuza, aki az alakítójától megszokott könyörtelen, fapofa stílusban bánik el azokkal, akik szerinte rászolgálnak erre.
Az ő visszataszító (egyszersmind nehezen felejthető) figuráján keresztül nyer betekintést Masaki egy, az övétől radikálisan eltérő világba, mely erőszakosságában már ismerős lehet a fenti filmekből, az aktuális Kitano-karakternek köszönhetően azonban jóval bizarrabb hangvétel uralja.
 
Ezt leszámítva a rendező ismerői a megszokott alkotói kézjegyeket érhetik tetten a Forrásponton: a kisebb-nagyobb ellipszisekkel (kihagyásokkal) előadott cselekmény töredezett, epizodikus sztorit ad, mely sejthetően fényévekre van a hasonló bűnügyi sztorikat feldolgozó amerikai munkáktól.
 
A japán Jarmuschnak is becézett Kitano a rá nagyon jellemző stílusban fogalmazza meg az alvilágba tett kiruccanás történetét, melyet néha megmosolyogtató, máskor hűvös iróniával ad elő.
Ami viszont állandó, az a következetes minimalizmus, mely egészen apró (akár csak sokadszori megnézésre érthető) gesztusokat használva építi fel a filmet. Ehhez társul a túlnyomórészt statikus (bár ezúttal valamelyest több kameramozgást használó) vizuális világ, mely főleg egyszerű, alkalmanként mégis emlékezetes képek segítségével adja elő az ártatlanul, ismeretlen terepre került fiú történetét.
 
A társaitól több jelentős ponton (az eddig nem említett, rendhagyó befejezésben is) eltérő Forráspont megjelenése mindenképp öröm: a rendező kedvelőinek a jellegzetes stílusban fogant munka aligha okozhat csalódást, de a Kitanót még nem ismerők számára is feltétlenül izgalmas élmény lehet, feltéve, ha nyitottak a rendhagyó, szokatlan gesztusokkal dolgozó bűnügyi filmekre.