FőképKár lenne kertelnem, elsőre nem hódított meg az önfejű – és Courtney Love nem egy rossz tulajdonságával rendelkező – Ai hercegnő története.
No nem a rajzok minősége miatt, mert a shojo, vagyis a Lolitához hasonló nimfácskák melodrámai történeteit elmesélő mangák képi világa eleve lenyűgöző. Lenyűgöző, még a színek teljes hiánya ellenére is, vagy tán épp ezért.

És ezúttal mintha a történetszövésben is a korábbinál több szerep jutott volna a japán rajzolónőnek (végtére is hosszas egyeztetés eredménye volt a földre szállt királyi angyallány története), vagy a tényleges írás nehéz munkáját magára vállaló D. J. Milky tanult bele jobban a műfajba.
Mindegy, a végeredmény egészen lenyűgöző.

Ai hercegnő immár a Hayabusa Tehetségkutató Ügynökség üdvöskéje, akiből a nagyfőnök mindenkinél sikeresebb rockdívát akar faragni. Aiban meg is van minden, ami a sztársághoz szükséges lehet.
Hangja elbűvölő, alakja és arca egyenesen mennyei, dögös ruhái és makrancossága ugyanakkor kissé démoni jelleget kölcsönöznek neki.
Szinte csak hab a tortán, hogy angyalszárnyai egyre növekednek, ahogy lassanként magára talál, és felismeri céljait. A szenzációéhes bulvármédia elvégre imádja a megmagyarázhatatlant és a különcségeket.

Ahhoz azonban, hogy Ai hercegnő megtudhassa, valójában ki ő, Kent segítségére van szüksége, aki az egyetemi könyvtárban rá is talál az olyannyira áhított kötetre. Ai-föld története fényt derít az egy csapásra híressé lett, egyszerre ördögként és megváltóként tisztelt szépség küldetésének mibenlétére.

Csupán a találkozást nehéz megszervezni, hiszen a Hayabusa ügynökség emberei éjjel és nappal szigorúan őrzik akaratos hercegnőjüket. A kárhozottak királynője című film emlékezetes koncertjelenetét idéző fellépésen aztán minden megváltozik.
Ai magára talál, és ha meg nem is szelídül, céltudatosabban, valódi önmagát nyíltabban felvállalva kezdi élni az életét.

Habár sokszor attól félek, hogy a fantasy teljesen ellaposodik, és az ezredszerre is feldolgozott témák, lények és motívumok olvastán végképp belefásulok az általam amúgy sem különösebben kedvelt műfajba, kifejezetten frissítően hat egy ilyen, a mitologikus lényeket és toposzokat efféle könnyedséggel magába építő könyvecske.
Persze, a japánok egészen mások – mondhatnánk. És mondom is.

A japánok vitathatatlanul új színt vittek a fantasztikumba, és ezt oly természetességgel, oly szórakoztatóan és annyira korszerűen teszik, hogy csak annyit tehetek hozzá: le a kalappal a manga-kultúra előtt.