Főkép

Penyige Pál és Derelye Borbála – tizenkét-tizennégy éves forma gyerekek – a ’48-as szabadságharc hadiárvái. Magányosan bóklásznak Budán, mígnem mindkettejük Hétszáz Jeromos bábkészítő-mesternél nem lel új otthonra. Persze, ahol árvák vannak, ott előbb-utóbb felbukkan Fabatkay Fidél árvaszéki ellenőr, aki az állapotokat hivatott felmérni és emiatt a legkevésbé sem szívesen látott vendég a mester házában.

A két szorgos kéz mellé Jeromos fura megbízatást is kap egy tehetős, de az ismeretlenség homályába burkolózó embertől: ötven szalmabábut kell készítenie gyorsan és a legnagyobb titoktartás közepette. Nemsoká persze kiderül, hogy a bábuk akasztás céljából a Habsburg rendfenntartóknak kellenek. Az el nem fogott ’48-asok helyett felakasztják a róluk mintázott bábokat. Az események nem várt fordulatot vesznek, mikor a bábukkal együtt lába kél Penyigének, Derelyének és Fabatkaynak…

A hazaszeretet, a szabadság iránti olthatatlan és soha meg nem szűnő vágy a Páskándi Géza meséjének hátterében meghúzódó mozgatórugók. A Bach-korszak idején játszódó történet szereplőinek színre kerülésekor már sejthető nagyjából, hogy a szabadságharccal kapcsolatos történések fognak következni. Az pedig Páskándi tehetségét dicséri, ahogyan az „elkallódó” gyerekek és felügyelőjük történetéből egy hazaszeretetre tanító, igazi „békebeli” mesét tud faragni.

Nem tudom, ki, hogy van vele, én rendkívül büszke voltam, mikor gyermekként I. (Szent) László, Mátyás király vagy Rákóczi tetteiről olvastam. Páskándi Géza regénye is valami hasonló „kebeldagadást” eredményez, a szó legeslegjobb értelmében. Pál és Borbála különös és – a szerzőre jellemző – abszurd mesevilágban történő bolyongása már-már példamese is lehetne, de eközben a Jeromos háza táján zajló történések visszazökkentik az embert egy „sima” mesébe.

Maradjunk az abszurditásnál még egy pillanatra. Az tényleg zseniális, hogy a legnagyobb morális igazságokat „tölcséremberek” illetve „vízcseppfejű emberek” szájából halljuk, Szalmabábország meg pont a való világ fordítottja. Ahogyan kell, itt is felbukkan a „jó ember, rossz oldalon és rossz helyen” forma, Hoppmeister személyében. Ő az a tisztességes osztrák rendőr, aki „egyenes derékkal próbál meg a hepehupás úton járni”. Ennél fogva ahol csak tudja, segíti hőseinket. Valamint óhatatlan, hogy valamilyen szinten körvonalazódik a későbbi – ’67-es – kiegyezés képe is, hiszen érződik, hogy a mostani helyzet sokáig nem tartható és változtatni kell rajta. Páskándi meséje – a maga összes különlegességével – egyben méltó főhajtás ’48 emléke, a szabadság és a függetlenség eszméje előtt.