FőképAkinek mond valamit Lou Donaldson neve, attól kéretik nyugodt és figyelmes tempóban végigolvasni az alábbiakat. Akinek nem, attól szintúgy. Mert amit hallunk, az remek, csak éppen annyira atipikus, hogy megfogalmazni sem lesz egyszerű.

Lou Donaldson a Blue Note legremekebb altszaxofonosa volt; megkockáztatom, a 60-as és 70-es évek legremekebb altszaxofonosa.
Már az 50-es évek elején felfigyelt rá a Blue Note két tulajdonosa, gyorsan szerződtették, és Sweet Poppa Lou egyre csak ontotta az albumokat. Ráadásul nem is feltétlenül a hard bop műfajában, hanem egy sajátos zsánerben, amit ha nem is ő talált ki, de ő tett híressé.

Ez a soul jazz, ami az elején még kicsit zsíros, ragadós bluesalapú jazz volt, de a 60-as évek közepétől már padlógázas, hamisítatlan soul alapú jazz (vagy jazz alapú soul?) lett. A műfaj koronázatlan uralkodója pedig Lou Donaldson.
Aki olyan nagyságokat nevelt ki zenekarában, mint Dr. Lonnie Smith, Bernard Purdie, Idris Muhammad és Johnny ‘Hammond’ Smith. Lou Donaldson a soul jazz alfája és omegája, legnagyobb alakja, aki kisebb-nagyobb megszakításokkal lassan negyven éve tolja ugyanazt, és ezért nem lehet őt eléggé szeretni.

A Lush Life felállását látva azonban az embernek automatikusan felszalad a homloka közepére a szemöldöke. Mert kiket látunk itt?
Egyfelől a Blue Note egyik legjelentősebb trombitását, Freddie Hubbardot, aztán Pepper Adamset, Donald Byrd többszörös bűntársát baritonszaxofonon, Garnett Brownt pozanon, Al Harewoodot dobon, valamint három olyan nevet, akikről mindenre lehet asszociálni, csak éppen a soul jazzre nem: Ron Carter, Wayne Shorter és McCoy Tyner.
Az talán valamit elárul, hogy az arranzser és a producer Duke Pearson volt.

Nyilván nem soul jazzt kapunk, ez nem kérdés. Akkor látva az avantgárd jazz három nagy alakját, azt mondhatnánk: itt valami nagyon progresszív dolog fog történni. És ebben a pillanatban szalad lejjebb a szemünk a borítón, meglátjuk a számok címeit, és végképp összezavarodva toljuk be a lejátszóba a CD-t.
Nem soul jazz, nem avantgárd jazz – hanem egyszerű, tiszta és világos tradicionális jazz. Pont. Nem több, nem kevesebb.

Lou Donaldson sem előtte, sem utána nem készített ilyen albumot. Ismereteim szerint a többiek sem sűrűn tettek le az asztalra egy hasonló standard-gyűjteményt. Hogy teljes legyen a zűrzavar: az 1967-ben készült felvétel 13 éven keresztül hevert a dobozban, hogy először 1980-ban Japánban lásson napvilágot, ráadásul Sweet Slumber címmel.
Annyira rossz lenne? Nem. Annyira jó? Nem. Annyira unalmas? Nem. Annyira izgalmas? Nem.

Erre a kérdésre hiteles választ nem kaphatunk. Minden valószínűség szerint az történt, hogy alig három hónappal az album rögzítése után Lou ismét beült Rudy Van Gelder stúdiójába, hogy elkészítse karrierje legsikeresebb albumát Alligator Boogaloo címmel.
De előtte még összerakták ezt a több szempontból is rendhagyó albumot. Donaldson sem előtte, sem utána nem dolgozott a három nagyágyúval, és Pearson is csak ezt az egyetlen albumot készítette neki.

Nem is akárhogyan. Pearson arranzser-zsenije nem kapott túl sok figyelmet, pedig nagyon megérdemelte volna. Olyan érzékkel, hibátlan stílushelyességgel, mégis egyedien hangszerel, hogy az nem igaz. Puha, meleg, pontos és mérhetetlenül ötletes.
A zenészeket szabadjára engedi, de annyira nem, hogy nekünk essenek. A legérzékletesebb példa a Sinatra és Bennett által sikerre vitt „Good Life” című dal. Donaldson kezdi, gyönyörű tisztán fúj, nyoma sincs annak a mocskos, nyúlós, mégis óraműszerűen pontos és hibátlan fújásnak, ami későbbi albumait jellemzi.

Első hallásra nyilvánvaló: álljon bármennyire is távol a zenészek egy részétől a standardek ilyetén feldolgozása, marhára élvezik az egészet. Örömmel, jólesően játszanak, Pearson hangszerelése hallatán nem is értjük, másképpen hogyan lehet ezeket az unalomig ismert dalokat eljátszani.

A lemez mérföldekre esik Donaldson többi felvételétől – különösen az „Alligator Boogaloo”-tól, ill. a hasonlóan emblematikus „Whisky Drinking Woman” című bluestól –, de ez egy cseppet sem von le az értékéből.
Sőt, az a fonák helyzet állt elő, hogy míg életműve egy jelentős része ma elavultnak hangozhat, ez a lemez örök érvényű, minden korban meglesz a maga hallgatósága, akik nem győznek betelni vele.

Előadó:
Lou Donaldson – altszaxofon

Közreműködők:
Pepper Adams – baritonszaxofon
Garnett Brown – pozan
Jerry Dodgion – altszaxofon, fuvola
Ron Carter – basszus
Al Harewood – drums
Freddie Hubbard – trombita
Wayne Shorter – tenorszaxofon
McCoy Tyner – zongora

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Sweet Slumber
2. You’ve Changed
3. Good Life
4. Stardust
5. What Will I Tell My Heart?
6. It Might as Well Be Spring

Diszkográfia:
New Faces, New Sounds (1952)
The Lou Donaldson Quartet/Quintet/Sextet (1952)
New Faces-New Sounds, Vol. 2 (1953)
Lou Donaldson Sextet, Vol. 2 (1954)
Wailing with Lou (1957)
Swing and Soul (1957)
Lou Takes Off (1957)
Blues Walk (1958)
Light Foot (1958)
LD + 3: Lou Donaldson with the Three Sounds (1959)
The Time Is Right (1959)
Sunny Side Up (1960)
Midnight Sun (1960)
Here ’Tis (1961)
Gravy Train (1961)
The Natural Soul (1962)
Good Gracious (1963)
Signifyin’ (1963)
Possum Head (1964)
Cole Slaw (1964)
Rough House Blues (1964)
Musty Rusty (1965)
Fried Buzzard (1965)
Blowing in the Wind (1966)
Lush Life (1967)
Sweet Slumber (1967)
Alligator Bogaloo (1967)
Mr. Shing-A-Ling (1967)
The Midnight Creeper (1968)
Say It Loud! (1968)
Hot Dog (1969)
Everything I Play Is Funky (1969)
Pretty Things (1970)
The Scorpion: Live at the Cadillac Club (1970)
Cosmos (1971)
Sophisticated Lou (1972)
Sassy Soul Strut (1973)
Sweet Lou (1974)
Different Scene (1976)
Color as a Way of Life (1977)
Sweet Poppa Lou (1981)
Forgotten Man (1981)
Back Street (1982)
Live in Bologna (1984)
Play the Right Thing (1990)
Birdseed (1992)
Caracas (1993)
Sentimental Journey (1994)
Relaxing at Sea Live on the QE2 (2000)