FőképEzt a „modern” világot a kecskebéka-effektus jellemzi – tudjátok, ez az állatka a főszereplője annak a nótának, ami akkor kerül elő a kocsmákban, az érettségi banketteken és találkozókon, amikor a résztvevők már kifogytak a nosztalgikus rockból, eddából, piramisból, ricséből, pémobilból stb-ből, és eleget ittak ahhoz, hogy „Üvőőccsünk, hagggy szójjón!”

Kecskebéka: így se jó, úgy se jó, sehogyan se jó. De… Hogy is jó? Kritizálni mindenki tud, de a tutit odatenni az asztalra, na, azt kevesen. A tegnapi „versennyel” kapcsolatban azonban - sajnos - én sem tudok mást tenni, mint fanyalogni.

Agyszikkasztó nap volt, este már csak annyira futotta tőlem, hogy bekapcsoltam a tévét. Sehol semmi; na jó, nézzük, mit csinál Magdi. A „mi” Magdink – akiért ugyan nem rajongok, viszont elismerem: nagyon tud.
A zenéje nem fog meg, de ha véletlenül szól, akkor nem tekerem el rádiót „Drága-bógár-úr, és a Túró Rudi Kommandó” napi rendszerességgel jelentkező, betelefonálós esztrádműsorára.

Szóval: Eurovíziós Dalfesztivál.

Néztem, bámultam és vakultam. Meg süketültem. Nem készítettem jegyzeteket, mert minek? Volt egy-két dolog, ami elsőre megfogott, de aztán rá kellett jönnöm, hogy mind utánérzések. Nem egyedül ültem a Doboz előtt; utólag megpróbáltuk összeszedni, kikre is emlékszünk valami miatt.
A következő jött össze – nem a helyezések sorrendjében:

Szerbek.
A győztes. (???) Az ilyen versenyek kapcsán mindig felmerül az emberben a kérdés, hogy mennyi köze van a végeredménynek a politikához, vagy – mint arra Gundel-Takács is többször utalt menet közben – a szomszédsághoz.
Személy szerint gyűlölöm az ilyen összeesküvés-elméleteket, de valami egészen biztos: az S.S.Sz. elnöknő-elnökének hívei a telefon közelében voltak. {„Scissors Sisters”* Szövetség. *Nézz utána mit jelent szex-szlengben. Ne várd, hogy kiírjam…}

Ukránok.
Van az úgy, hogy a gagyi átmegy humorba, hogy az (ön)irónia vicces tud lenni. Egy elhízott testépítőbe oltott, karácsonyfának öltözött Elton John, aki a legrosszabb diszkós érát idézi. Hát… Ilyen is van. De legalább nem vette komolyan magát.

Magdi.
A mi Magdink, az atlétatrikós lány, az egyszerű bluesocskával. Jó hang, szimpla, nemzetközi dal. Belőle – nekem – a reflektorokon túlról két dolog jött át: szerénység és tudás. Semmi flitter, semmi gizdaság; ez vagyok, tetszem, nem tetszem, ennyit adok, nem is próbálom túllicitálni a többieket.
Jó volt, de ebben a mezőnyben túl egyszerű. (A hazugok világában az igazmondó az udvari bolond…)

Bolgárok.
Kisdobos indiánlány. Jó volt, csak Slágerrádió Gábor klónja ne lett volna mellette!

Grúzok.
(Egy ismerősöm felhívott: „Bammeg, az amik itt is itt vannak!” Hát, nem. Georgia erre, mifelénk nem „Dzsordzsa”, szimplán csak: Grúzia.) Piros ruhás lány.
Volt valami a zenéjében, ami megfogott. Sokára jöttem rá, mi az. Az a lüktetés, a refrénnél, amihez hasonlót mindenki Madonnájánál hallottunk – mert hallanunk kellett, ezt sem lehetett kikerülni.
Csakhogy a piros ruhás lánytól ez jól jött le; komolyan mondom, olyan volt, mint 30+ évvel ezelőtt az úttörőház tinidiszkójában az Edit. Aranyos, de semmi több.

Svédek.
Az indexes Subba blogjában olvastam Viva Kristófról, meg a haverjairól, meg a „bitching”-ről. Nagyon szépen kérem az égieket, NE engedjék, hogy ez az általános párizshiltonozás divattá váljon!
Lehet, hogy a svédek poénnak szánták a dolgot, de inkább felejtsék el magukat, és tereljenek jávorszarvast a flitteres mellbimbó-védőjükben.

Spanyolok.
Arrafelé, úgy látszik, mostanában nagyon nincsenek eredeti ötletek, és nagyon meleg van.

Britek.
A pop-rock fellegvárából jöttek, és amit odavágtak elénk, az nem volt más, mint egy régi, alföldi falusi konyha hipergiccses falvédőjének zenei megfogalmazása.
Inkább küldték volna Josht, aki a Piccadillyn, a Trocadero és a Burger King között koldul, és zenélni ő sem nem tud, de azt a (lopott) kazettát teszi be a (kikukázott) magnójába, amelyiket kéred.

Oroszok.
Csajcsapat klón, de legalább jól néztek ki. Ide velük, hamar, hamar, de nehogy énekeljenek! Pedig fognak – ők lettek a harmadikok.

Írek.
A saját dugájukba dőltek. Úgy látszik, Európa megcsömörlött a koboldhegedűs, pásztorfurulyás zenéktől – legalábbis az ilyen, zenének nevezett akármiktől. Kevés, ha a nemzeti sajátosságot elegyítjük a keserédességgel.
Az ír-feeling már régóta árucikk, kicsit poros is; sajátosságai mindenkinek vannak, keseregni és édeskedni pedig mások most jobban tudtak. Felejthető.

Franciák.
A kopasz körberohanta a többieket, és a szöveg – jó francia szokás szerint – tele volt „zsö-zsö-zsö”-vel. Az egyik fazon hátán olyan lúdtoll-angyalszárnyacska volt, amilyet pénteken láttam az Oktogonon, a virágosnál. Ennyi maradt meg bennem.

Szlovének (azt hiszem).
Azt hiszem, ő volt az operaénekes csaj. Hölgy. Érdekes – lett volna kb. 6-7 évvel ezelőtt, de az ötlet mára megkopott. Legalább annyira, mint a csellót szaggató Apocalyptica, ami a szavazás alatt mutatta be magát.
(Tudtad? Újabban divat lett az A. A magukat művelt-kemény-sikeresnek valló sznobok imádják. Vagy legalábbis ezt hazudják. Tudod, akik kp-ben kipengetik a HD árát a szalonban, aztán mennek ízirájderezni. Gizdák.)

Románok. Moldávok.
Kistehén és Kistehén klón. Egyszer bejött, nem sikerült az újrázás. Egyébként is idegen tőlem minden ilyesmi.
Ha ilyen „zenét” hallok, vagy ha Bobán-babám szól, mindig az a k* büdös házipálesz jut eszembe, amit a seregben, valami gyakorlaton, mint forgalomirányító, a fehér bukósisakomba kaptam Vámosmikola környékén egy biciklis öregtől.
Nem tudom, mennyi fér egy bukóba, de vagy tizenöten berúgtunk tőle, mint állat, kaptuk is a harminc nap fogdákat, de rendesen. Egy zene hallatán egy ilyen élmény még asszociációnak is kevés.
A zene adjon valamit, és ne egy gyomorgörcsösen másnapos emléket idézzen fel.

Görög. Török. Fehérorosz.
A három fellépő üzenetének mixe: nézzünk csábosan az összenőtt szemöldökünk alól, májkell dzsekszonosan simogassuk az elviszesen a gatyánkba gyűrt zoknit, és próbáljuk elhitetni, hogy mi vagyunk a szerelem mágusai.
Flitteres ingecskék alól kivillanó szőrtelen mellkasok. Hogy is mondta a kendős kiscsaj a Macskajajban? „Micsoda legény, hihihihihi!”

Németek.
Szving. A maga nemében jó, én lefáradok tőle. Kb. ennyi. Egyébként is, a németet, mint dalszöveg-nyelvet max. a Rammsteintől fogadom el. (De tőlük aztán nagyon!)

Bosnyákok. Litvánok. Finnek. Lettek.
Volt még valaki? Számomra ezek sem léteztek. Semmiféle nyomot nem hagytak bennem.

Most, így visszaolvasva ezt az irományt, egyetlen dolog tűnt fel. Magdin és a grúz Piroskán kívül szinte senki sem tetszett. Piroska nélkül eddig is megvoltam, Magdiról az elején leírtam a személyes véleményemet.
Mi jön le mindebből? Egyszerű: az Eurovíziós Dalfesztivál eddig sem volt az én mesém, ezután sem lesz az.

A történtek után csak egyet tehettem: sürgősen „kimostam” a fülem.
John Coltrane: A Love Supreme.
Az legalább zene.