Főkép

Bobby Hutcherson több szempontból is külön figyelmet érdemel a Blue Note vonatkozásában. Egyfelől ő volt a lemezcég egyetlen főállású vibrafonosa, másfelől pedig ő egyike azon keveseknek, akik máig is állva maradtak a kiadó legendás zenészei közül. Amikor Hutcherson 1965-ben berobbant a jazzéletbe, két vibrafonos volt csak a gáton. Lionel Hampton a régi, szvinges iskola nagyjaként vonzott tömegeket, Milt Jackson pedig a Modern Jazz Quartet tagjaként a third streamnek szerezte az újabb és újabb rajongókat.

Hutcherson első lemezével, az 1965-ös Dialogue-gal egy csapásra bebizonyította, hogy van élet Hampen és Bagsen túl. De még milyen élet. Ugyan a vibrafonos remekül tud szvingelni, és gyakran idézi Jacksont, teljesen új világot képvisel. Az ő értelmezésében a vibrafon nem egy kellemes és barátságos hangzást képviselő hangszer (lásd Hampton), és nem is egy precíz, már-már hideg instrument (lásd Jackson), hanem ezeken túl még rengeteg másra is képes.

Hutcherson a 60-as évek végéig az avantgárd jazz egyik kiemelkedő képviselője volt. (A 70-es években komolyabb kirándulást tett a West Coast jazz területére, különös tekintettel a funkra.) Hangszerkezelése természetesen virtuóz, dallamvilága pedig igencsak új. Ugyan képes volt olyan hangulatfestésre, mint Jackson, de zenéjét már az első lemezeken egyfajta visszafogott modalitás jellemezte, bonyolult ritmikai képletek, és ennek köszönhetően szinte azonnal meg lehet mondani, mikor játszik ő.

Az 1966-os Happenings talán egyike a legfogyaszthatóbb albumainak. Egy dalt leszámítva nem kacsingat a free jazz felé, és nem is funkban nyomja, hanem megmarad valahol középen. Ott, ahol Herbie Hancock is letáborozott pár évre. Nem véletlen, hogy a pianista kíséri Hutchersont (és persze vice versa is), sőt még a méltán emblematikus „Maiden Voyage” is helyet kapott az albumon.

Az album – enyhe túlzással – a két zenész „beszélgetéséből” áll. Ez persze nem jelenti azt, hogy Joe Chambers és Bob Cranshaw ne lennének egyenrangú felek, de ők néhány szólótól eltekintve a háttérben maradnak, és végig elképesztően kísérik a két muzsikust.

A nóták egyszerre nyúlnak ismerős témákhoz, és jelentenek szinte forradalmi újítást. Hutcherson elsőként is a klasszikus kvartett formát választotta, nem lihegte túl (pedig megtehette volna, hiszen annyi muzsikussal játszott addig is együtt, hogy egy csettintésére a legjobbak sorakoznak a stúdióban), ahogy a dalokkal sem. Van itt blues, ballada, sőt még latin muzsika is.

Maradjunk az utóbbinál. A „Rojo” című dal harmóniai szempontból nem túl komplikált, a főtéma könnyű, szépen szárnyal. A truváj itt Hutcherson és Hancock kezében van, szó szerint. A főtéma alatt ugyanis uniszónóban játszanak, csak éppen két hangnemben, amitől ugyan hamisnak nem lehet hallani őket, de mégis olyan különleges ízt kölcsönöz, amit nehéz elfelejteni. Hutcherson szólója tiszta, világos, Hancock lüktet, ahogy kell, szólója elegáns, visszafogott, és annak ellenére érthető, hogy ő is a modalitás határait feszegeti. Felszabadultan, könnyedén értelmezik a latinos ritmust, a végeredmény pedig hallatlanul élvezetes.

A másik oldalon álljon ott a lemez utolsó száma, „The Omen”. Hancock ideges billentyűkezelésének köszönhetően valami ördögi, sátáni hangulat árad a hangszórókból, amire Hutcherson is rátesz egy lapáttal, amikor belép. És itt abba is lehet hagyni az elemzést, mert amit hallunk, az tiszta free jazz. Hutcherson szerint a dal nem más, mint egy ómen arra vonatkozóan, hogy mi fog történni a világgal.

Nos, a felvételt hallva nem sok jó. És annak ellenére, hogy a zenészek valóban azt csináltak ebben a hét percben, amit akartak, nem egy kakofón katyvaszt hallunk. Nem hiszem, hogy a free jazz rajongóin kívül sokaknak nagy örömet szerezne, de az előző, szinte olvadóan romantikus dal – „When You Are Near” – fényében eléggé mellbe vág.

Hutcherson a jövőben is igencsak nagy örömmel játszott kvartettben. Nem kevésben, és kiváló zenészekkel. Ám nagy igazság van abban, amit egy kritikus írt róla: ennél jobb kvartettben soha többé nem játszott. (Persze azt is meg kell jegyezni, hogy a vibrafonnak szinte természetes lelőhelye a zongorával, basszussal és dobbal felálló kvartett, amire a legjobb és legmaradandóbb példa a Modern Jazz Quartet).

Minden a helyén van. Hancock és Hutcherson annyira kiegészítik egymást, hogy az szinte példa nélkül álló.
Egyszerre dobban a szívük, mozdul a kezük, befejezik egymás gondolatait, ki nem mondott kérdésekre válaszolnak, minden mozdulatuk természetes és organikus. A Happenings kivételes élmény, és egy olyan világba vezet, ami ha más módon is, de legalább annyira élvezetes és izgalmas, mint a hard bop.

Közreműködik:
Bobby Hutcherson – vibrafon
Herbie Hancock – zongora
Joe Chambers – dob
Bob Cranshaw - basszus

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Aquarian Moon
2. Bouquet
3. Rojo
4. Maiden Voyage
5. Head Start
6. When You Are Near
7. The Omen

Diszkográfia:

The Kicker (1963)

Dialogue (1965)

Components (1965)

Happenings (1966)

Stick-Up! (1966)

Oblique (1967)

Patterns (1968)

Total Eclipse (1968)

Medina (1968)

Now! (1969)

San Francisco (1970)

Head On (1971)

Deep Blue (1971)

Head On (1971)

Natural Illusions (1972)

Cookin’ with Blue Note at Montreux (1973)

Cirrus (1974)

Linger Lane (1974)

Inner Glow (1975)

Montara (1975)

The View from the Inside (1976)

Waiting (1976)

Dance of the Sun (1977)

Knucklebean (1977)

Highway One (1978)

Conception: The Gift of Love (1979)

Un Poco Loco (1979)

Solo/Quartet (1981)

Farewell Keystone (1982)

Four Seasons (1983)

Good Bait (1984)

Vibe Wise (1984)

Color Schemes (1985)

It Ain’t Easy (1985)

In the Vanguard (1986)

Cruisin’ the Bird (1988)

Ambros Mundos (1989)

Mirage (1991)

Landmark (1992)

Skyline (1999)

Little B’s Poem (1999)

The Kicker (1999)

For Sentimental Reasons (2007)

Wise One (2009)

Somewhere In The Night (2012)

Enjoy the View (2014)