Főkép

Inkább elfoglaltságomnak, mint veleszületett lustaságomnak köszönhető, hogy az Alhanát rögtön lekéstem az idén hatodszorra megrendezett Gothica fesztiválon. Pedig igencsak régen láttam őket élőben, a sötét(nek titulált) zenék dzsemboriján viszont jó alkalmam nyílt volna bepótolni e mulasztásomat.
Igaz, később Paréj Zsuzsi, a csapat énekesnője elmesélte, hogy beállási problémák miatt csupán három számról maradtam le, ám még ez is több lett volna a semminél.

Az első perctől az utolsóig végignéztem viszont az Overdream produkcióját, és bár a két hegedűs és a csellista meglehetősen hatásos színpadi elem, sokat nem hallottam belőlük, ahogy már a lemezen sem. De nyilván bennem van a hiba.
Annál jobban meglepett, hogy a beállásnál Deep Purple-témákat hallottam megszólalni a billentyűkön, és húzós-dögös blues-futamokat a gitárokon, ami némi magyarázattal szolgál a zenekar néha (sajnos nem elég gyakran) különleges hangzásvilágára.
Ám azok után, hogy az előttük fellépő Cross Borns egy ABBA-feldolgozással hökkentett meg – ha nem is mindenkit, engem bizonyosan –, felesleges lett volna csodálkoznom bármin is.

Ugyancsak teljes egészében végigélvezhettem az Ideas szintén felettébb rövid műsorát.
Ami mindannyiszor megdöbbent, valahányszor eljutok a tatabányai illetőségű csapat koncertjére, az a hihetetlen profizmus, amivel ez első pillanattól fogva megszólalnak. Úgy érzem, egyértelműen kinőtték az országot, az alig néhány százas közönségeket, egyelőre mégsem sikerül nekik a nagy áttörés, pedig osztrák sógoraink immár két nemzetközileg is elismert bandát indítottak útjukra viszonylag rövid idő alatt.
De ami késik, őszintén remélem, hogy nem marad el, és hamarosan tehetségükhöz méltó helyre kerül a műfajban itthon egyedülálló kvalitású csapat.

Az alig hosszabb, mint félórás koncert után, Kun Anitával és Zelizi Lászlóval találkoztam, és miután sikerült viszonylag nyugodt helyet találnunk a beszélgetéshez, kifaggattam őket az előreláthatóan karácsonyra várható új albumról.
Megtudtam, hogy a már elkészült hat szám mellé további négy nótát terveznek, és nem csak hogy a korábbiaknál még határozottabban megpróbálják megkülönböztetni magukat a Nightwish-vonaltól (sokan, túlegyszerűsítve a dolgokat, a finnek klónjaként emlegetik a magyar zenekart), hanem a gitárok terén is újításokat várhatunk.

Ezen kívül elkészült kedvencem, az „Angyal” videoklipje is, ami már a YouTubeon is fellelhető. Mivel a magyar zenei tévécsatornáktól sokat nem várhatunk, érdemes itt próbálkozni, ha bárkit érdekel a felvétel, bár remélem, hogy előbb-utóbb jobb minőségben is feltűnik a banda első klipje valamelyik késői órára szorított rétegműsorban.

Mivel a meglehetősen tág területet lefedő sötét műfaj-csoportból engem elsősorban a női énekessel felálló bandák muzsikája vonz, a főszámként meghívott Deathstars, majd a mostanában igencsak népszerű Dalriada műsoráig elsősorban a büfé előtt vadászgattam az ismerősökre.
A legnagyobb felfedezésként egyértelműen azt könyvelhettem el, hogy a Bornholm agya az a Sallai Péter, aki mostanában a Dűne-regényfolyam borítóit tervezi.

Aztán megnéztem a Mortiist. A norvégokat nem ismertem, és az igazat megvallva még a koncert után sem sok maradt meg a zenéjükből. Talán egyszer majd megszeretem őket, de egyetlen találkozás nem volt elég semmilyen vonzalom kialakulásához.

Annál nagyobb hatást tett rám az est fénypontjának szánt (és akként is szereplő) svéd Deathstars.
Mély hangú énekkel teljes indusztriális metáljuk egyértelműen a Sisters Of Mercyével, a Rammsteinével és a 69 Eyeséval rokon, de akár egy bolygópusztító (ugyan nem hinném, hogy a Csillagok Háborúja Halálcsillagától kölcsönözték volna a nevüket, az erőbeni hasonlóság mindenképp gyanús), iszonyatosan keményen tolják a fiúk.
És mindehhez olyan színpadi show – s nem mellékesen annyira tökéletes hangzás és keverés – járul, ami önmagában is lenyűgöző.

Míg Andreas „Whiplasher” Bergh Iggy Popéra hajazó szexuális kisugárzásával (az ágyékig letolt gatyát is a nagy elődnél láthattuk korábban), addig Jonas „Skinny Disco” Kangur a Marilyn Mansonéra emlékeztető küllemével pukkasztja a polgárokat.
Skinny Disco propellerszerű hajrázása ráadásul eleve hihetetlen élmény, és a megtervezett mozdulatok, a hatásos szövegekkel bevezetett számok mind utánozhatatlan profizmust sugallnak.

Ezért valóban megérte eljönni a rengeteg rajongónak, akik mellékesen minden várakozásomat felülmúló számban jelentek meg. Úgy tűnik, a szervezők nem véletlenül a svédekkel harangozták be a programot, hiszen a Deathstars ténylegesen tömegeket odacsábító attrakciónak bizonyult.

A jó egyórás késéssel kezdő Dalriada műsorának sajnos csak az elejét láthattam, mivel még a BKV rendes járataival kellett hazajutnom. Talán legközelebb több szerencsével járok, habár erre csak akkor van esély, ha korábban színpadra kerülnek.