Anne McCaffrey: Sárkánydalnok
Írta: Galgóczi Tamás | 2007. 05. 02.
Anne Inez McCaffrey (szül.: 1926. április 1.). ezúttal sem hibázik, továbbra is az előző részben megszeretett emberléptékű módon folytatja fantasy történetét. Ami pár odavetett mondatot és egzotikus kelléket leszámítva bármi más kategóriába is könnyűszerrel beilleszthető.
Ezt természetesen nem neheztelésként mondom, mivel fenntartás nélkül, önként és dalolva habzsoltam az oldalakat, amelyeken úgy sorjáznak egymás után az események, hogy a főszereplővel együtt csak lestem, amikor eljutottam a végére.
A tisztaság lehet az oka mindennek – ennél jobb magyarázat nem jut hamarjában az eszembe, ami tisztázná, miféle varázslat tartott fogva órákon keresztül, hogy saját szememmel kövessem a falusi kislányt a muzsikuscéh központjába (Hárfásház), ahol végre kiélheti zenemániáját.
A tisztaság alatt azt értem, hogy a világ szélén felcseperedett Menolli ugyan szocializálódott (vagyis tisztában van a társas érintkezés alapjaival), de az ebből a szempontból ingerszegény környezetének hála, mentes a legjellemzőbb emberi hibáktól (irigység, önzés, hamisság meg effélék).
Persze ő sem tökéletes, mert amikor már nagyon elege van, akkor inkább elkerüli az újabb ellenségeskedést sorstársnőivel.
Merthogy – ideje kimondani – látens csodagyerekként kerül a hárfások közé, és ez a tény bizony sokakban ellenérzést szül. Főként, mivel Pern hárfásmestere szemlátomást kedveli, no meg nem utolsó sorban a hozzá tartozó kilenc tűzgyík miatt.
Ezért aztán szinte mindenkit meg kell győznie tudásáról (amit előző okítójától tanult), és tehetségéről zeneszerzés, hangszerkezelés és más efféle tudományok terén.
Illetve nem is a tudásáról, hanem arról, hogy nő létére ér annyit, mint egy férfi. Illetve arról, hogy az egész nem átverés, tehetsége valóban egyetlen másik tanítványhoz sem mérhető. Vannak, akik nem képesek ezt a helyzetet feldolgozni (és lehetőségeikhez képest igyekeznek pokollá tenni a lány napjait), és vannak páran (a kisebbség), akik elfogadják a változást.
Mit mondjak, nem olyan egyszerű eset. Viszonyt McCaffrey ragyogóan veti papírra az egymás után következő napok történéseit, így szinte belülről érezzük, miként éli meg Menolli mindezt, s nem utolsó sorban azt a gyönyörűséget, amit a zenélés, a bonyolult szerzemények előadása, hozzá hasonlóképpen képzett muzsikusokkal okoz.
És itt megint összekavarodik minden, hiszen Menolli még csak tizenöt éves. És lány. És csak pár napja tartózkodik a céhben. És…
Mindez egyszerűen, minden lelki defekttől mentesen olvasható, ezért aztán tényleg együtt örülünk-sírunk hősnőnkkel. Aztán jön egy (újabb) csúcspont, és nem marad más hátra, mint türelmetlenül várni a következő részt. Szeretem ezt a világot.
Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:Sárkányröpte
Sárkányhajsza
Hárfásház-trilógia
Sárkányének
Sárkánydalnok
Sárkánydobok
Fehér sárkány
Ezt természetesen nem neheztelésként mondom, mivel fenntartás nélkül, önként és dalolva habzsoltam az oldalakat, amelyeken úgy sorjáznak egymás után az események, hogy a főszereplővel együtt csak lestem, amikor eljutottam a végére.
A tisztaság lehet az oka mindennek – ennél jobb magyarázat nem jut hamarjában az eszembe, ami tisztázná, miféle varázslat tartott fogva órákon keresztül, hogy saját szememmel kövessem a falusi kislányt a muzsikuscéh központjába (Hárfásház), ahol végre kiélheti zenemániáját.
A tisztaság alatt azt értem, hogy a világ szélén felcseperedett Menolli ugyan szocializálódott (vagyis tisztában van a társas érintkezés alapjaival), de az ebből a szempontból ingerszegény környezetének hála, mentes a legjellemzőbb emberi hibáktól (irigység, önzés, hamisság meg effélék).
Persze ő sem tökéletes, mert amikor már nagyon elege van, akkor inkább elkerüli az újabb ellenségeskedést sorstársnőivel.
Merthogy – ideje kimondani – látens csodagyerekként kerül a hárfások közé, és ez a tény bizony sokakban ellenérzést szül. Főként, mivel Pern hárfásmestere szemlátomást kedveli, no meg nem utolsó sorban a hozzá tartozó kilenc tűzgyík miatt.
Ezért aztán szinte mindenkit meg kell győznie tudásáról (amit előző okítójától tanult), és tehetségéről zeneszerzés, hangszerkezelés és más efféle tudományok terén.
Illetve nem is a tudásáról, hanem arról, hogy nő létére ér annyit, mint egy férfi. Illetve arról, hogy az egész nem átverés, tehetsége valóban egyetlen másik tanítványhoz sem mérhető. Vannak, akik nem képesek ezt a helyzetet feldolgozni (és lehetőségeikhez képest igyekeznek pokollá tenni a lány napjait), és vannak páran (a kisebbség), akik elfogadják a változást.
Mit mondjak, nem olyan egyszerű eset. Viszonyt McCaffrey ragyogóan veti papírra az egymás után következő napok történéseit, így szinte belülről érezzük, miként éli meg Menolli mindezt, s nem utolsó sorban azt a gyönyörűséget, amit a zenélés, a bonyolult szerzemények előadása, hozzá hasonlóképpen képzett muzsikusokkal okoz.
És itt megint összekavarodik minden, hiszen Menolli még csak tizenöt éves. És lány. És csak pár napja tartózkodik a céhben. És…
Mindez egyszerűen, minden lelki defekttől mentesen olvasható, ezért aztán tényleg együtt örülünk-sírunk hősnőnkkel. Aztán jön egy (újabb) csúcspont, és nem marad más hátra, mint türelmetlenül várni a következő részt. Szeretem ezt a világot.
Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:Sárkányröpte
Sárkányhajsza
Hárfásház-trilógia
Sárkányének
Sárkánydalnok
Sárkánydobok
Fehér sárkány