Tóth Csilla: Körbe ég

Tóth Csilla bemutatkozó regényét első ránézésre a képzelet irodalmához sorolná az ember, mondván, a Delta Vision adta ki, vannak benne természetfeletti erők, a szereplők és a jószerével bárhova elképzelhető nagyvárosi környezet kitalált, és így tovább. Ám nem telik bele néhány oldal, s már inkább pszicho thrillernek érzi – és ha a végére ér, olyasmi megkönnyebbüléssel csukja be a fedelét, mint amikor egy különösen hosszú, makacs és izzasztó rémálomból ébred...

A kimondottan fantázia szülte magyar regények között még alig találkoztam ennyire provokatív, ütős művel, mint a Körbe ég – bár nyilván nem olvastam mindet. Az újító, és a legkevésbé sem finomkodó Roham magazinban találni hasonlókat, de ennyire súlyosat talán még ott sem.

És nem a durva nyelvezet miatt mondom ezt, sem a regényben egymást érő kábítószeres-alkoholos elázások vagy véres ver(eked)ések miatt. Hanem mert az írónő olyan pőre, megrázó, egyszersmind idegesítő módon ábrázolja a főszereplő-mesélő Late elsősorban lelki szenvedéseit, vergődését.

Late és barátja, Haru, egy legkevésbé sem szép napon valami emberfelettibe botlik. Már az első oldalon kiderül, hogy ők ketten a legkevésbé sem vetik meg a tudatmódosító szereket, a parttalan partizást – és hogy valójában üres az életük. Ám amit a bennük lévő űr betöltésére kapnak két egymással rivalizáló természetfeletti hatalomtól, az sem teszi őket emberibbé, sőt...

Valójában a regénynek nincs íve, az elvált, felelőtlen életet élő Late-tel csak egymás után történnek a borzalmas dolgok (amiket hol ő okoz másnak, hol valaki más mér rá, stb.), egyre jobban lecsúszik, egyre inkább elveszíti mindazt, amitől emberhez méltónak nevezhető egy élet. Az olvasó néha a falhoz vágná a könyvet, hogy hogy lehet ez a csávó ekkora barom – máskor meg csak kussol, mert érzi, hogy ebből a pokolból talán ő sem találná a kiutat.

Az írónő nyilvánvalóan jól ismeri a valós, mindennapi emberi élet tragédiáit, amiket megindítóan ábrázol, de ugyanolyan erővel hat a könyv oldalain megjelenő, hiábavaló, értelmetlen önpusztítás, a ha-nincs-nekem-elég-bajom-hát-csinálok-még-többet féle önsorsrontás is.

És pont ez az, amiben a Körbe ég úgy odavág az embernek. Nem a története számít, hanem az olvasóra kifejtett hatása. Az, hogy milyen kérdéseket vet fel benne, s milyen válaszokat talál rá. Kényelmetlen, sűrű, nehéz könyv ez, de azt hiszem, szükség van ilyenekre is. Feloldozás, katarzis helyett csúf dolgokra nyitja rá figyelmünket, amikre emlékeznünk kell, mert léteznek (természetfeletti részek ide vagy oda).

Még a pszicho thrillerek sem igen ásnak ilyen mélyre a kilátástalanságba, az elidegenedésbe, ez már inkább a posztmodern irodalomra jellemző. És így, mint holmi elrettentő példa, talán sebek gyógyítására, problémák orvosolására is alkalmas.

De arra is, hogy rátelepedjen az olvasó hangulatára. Ezért tartom a leginkább helyénvalónak a könyv hátulján a piros körbe foglalt 18-ast. Ez bizony érett, felnőtt olvasóknak való könyv, egy magyar szerző figyelemre méltó, ígéretes első regénye.

Részlet a regényből