Főkép–Egy merő balsejtelem vagyok.
–Ja. Ja, én is.
–Ez ma megöl. Érzem.
–Ja. Szar ügy.
–Ha megtörténik… vigyázol a húgomra?
–Anyáddal együtt, haver. Jó lesz velük a szex!
–Na menj a picsába!
Egyszerre tört ki belőlünk a röhögés, abba se bírtuk hagyni. Éreztük a felénk tévedő figyelmet, ami azon nyomban elszivárgott, ahogy alaposabban szemügyre vettek minket. Mit láthattak vajon? Két beszívott srácot, széltől mocskos ruhában?
Haru hátravetett fejjel nevetett, szédült, ugató hangon. Bámultam magam előtt az asztalt, aztán ittam, megint csak ittam. Azelőtt kifeküdtem volna ennyi piától. Azelőtt? Baromi rég.
–Mennyi az idő, haver? – dadogtam, a székemet hátrabillentve. – Mikor kell mennünk?
Haru még mindig nevetett, és valamiért nem tetszett, amit a szemében láttam.
–Még lenyomhatsz egy kört. Elkaphatsz két kiscsajt, amíg én hugyozok egyet. – Kótyagos vigyorral a mosdók felé intett.
Tudtam, mit jelent ez nála. Egy kis instant mennyországot. Rá akartam szólni, de már fel is állt, bal kezét tiltón felém emelve.
Ne prédikálj, faszikám! Csak ne prédikálj!
Lenyeltem a szavakat, és megráztam a fejemet, hogy tisztuljak. Csizmás kis lábak gyűrik sarkukkal az agysejtjeimet. Pusztuló, vinnyogó sejtecskék a csárdásozó talpak alatt.
Előrehajoltam, egészen az asztal fölé; valamiért roppantul fontos lett a minta a műanyagban. Hajam a szemembe lógott, a cigifüsttől szédülni kezdtem. Megint ugyanaz a nóta. Hányinger, belassulás. És az emlékek teljes hiánya arról, hogyan kerültünk ide.
Pedig megígérte a kis fasz! Megígérte, hogy engem leszállít róla.
–Haru – pillantottam fel.
Nem hallhatta a suttogásomat, én viszont éreztem, hogy gáz van. Életlenné váltak a dolgok; körvonalaik szétolvadtak a levegőben. Arcomat az asztalra fektetve öklendeztem, de az inger nyomban el is múlt. Mintha csak szórakozna velem valaki.
Olyan hirtelen egyenesedtem ki, hogy belevágtam a fejemet egy csaj karjába. Itala kilöttyent és végigfolyt a halántékomon; a whisky illata hűvös volt, akár egy borogatás.
–Baromállat! – sivított a lány, festett arca eltorzult a dühtől. A barátnője csitítólag megfogta a vállát, de ő lerázta magáról, fogai ragyogtak a ritkás fényben. Pislogtam, és hirtelen nem voltak sehol, engem pedig elöntött a rémület.
–Haru! – Már üvöltöttem, nem érdekelt, ki hallja. Az embereket félrelökve átvágtam a tömegen és berúgtam a mosdó ajtaját. Haru az egyik mocskos csap fölé hajolt, sárfoltos ingén átütött az izzadtság. Elkaptam a vállát és felrántottam; az orrcimpái vörösen reszkettek.
–Gyere! Gyere! – Nem bírtam értelmes mondatokat mondani, csak az állat ordított bennem, hogy baj van.
–Mit csinálsz… barom?! – motyogta Haru, és félig sem volt magánál. Elerőtlenedett teste rettentő súllyal nehezedett rám.
Kifelé indultunk, de pár lépés után elöntött a víz; a terem közepén meg kellett állnom. Levegő után kapkodtam, dühöngve a testemen, ami cserbenhagy, és Harun, aki odadobja az eszét és nem érzi, hogy valami nagyon nincs rendben. Lepillantottam rá; ruhája félrecsúszott a nyakánál. A bőrén vékony, vörös csíkok. Karmolás?
Megtöröltem a számat, aztán csak bámultam, ismét hányingerrel küzdve. A körmeim alatt beszáradt sár, a csuklóm belső oldalára tekeredve hosszú, fekete hajszál.
–Gyerünk! – motyogtam, megrázva a fejemet. – Haru. Haru. – Úgy ismételgettem a nevét, mint valami imát.
Szerencsénkre a dzsip közel állt a klub bejáratához. A város fölött felhők gyűltek; az utcára lépve hó illatát vágta arcomba a szél. Haru szeme lecsukódott, izmai elveszítették tónusukat. A bőre hideg lett és nyirkos. Majdnem kicsúszott az ujjaim közül, ahogy kínlódva, fél kézzel őt támasztva próbáltam kinyitni a hátsó ajtót. Mire sikerült befektetnem az ülésre, annyira reszkettem, hogy le kellett ülnöm a járdára.
Arra sem volt erőm, hogy beszálljak a kocsiba. Csak ültem a mocskos betonon, a fejemet lógatva, és hallgattam, ahogy dobol ereimben a vér. Valahol nem messze tőlem ajtó csapódott, cipősarkak kopogtak.
Kis híján oldalra dőltem; könnyű lett volna összeesni, de a félelem attól, ami történik, nem engedett. Talpra küzdöttem magamat, és kinyitottam az első ajtót. Mikor beültem a járgányba, felnyögtem a megkönnyebbüléstől; simogattam a kormányt, mint egy idióta.
–Jól van – dadogtam. – Jól van.
Indítottam, mire a motor azonnal feldorombolt, erején mit sem csökkentett az én gyengeségem. A főútra hajtottam; zsibbadtan, összekoccanó fogakkal.
Bassza meg!
Nem értettem, miért úgy reagálok, ahogy. Nem értettem magamat, a testem-elmém válaszait, és ez volt, ami igazán megrémített. Nem maradt emlékem arról, hogyan jutottunk el a kálváriáig. Csak annyi dereng, hogy Harut a kocsiban hagyva, pólóban támolygok felfelé a dombon, tekintetemet a keresztekre szegezve.
–Kérlek! – motyogtam, magam sem tudom, kinek. Aztán a sáros fűcsomókat bámultam a lábam alatt, mígnem a föld felemelkedett és az ég fordult be a szemem elé.
Távoli, tompa puffanás, ahogy a fejem a földnek vágódott. Azután csend.
Feküdtem a földön és már nem érdekelt, mi történik. Tágra nyílt a szemem, rajta, essen csak bele a hó!, és éreztem, hogy ha akarnék, sem tudnék mozdulni többet.
Állt az idő.
Valami elröppent a fejem felett; apró fekete folt, bogár nem lehet, ahhoz hideg van, de akkor…? Néztem tovább az eget, és tudtam, hogy ha itt maradok, megfagyok. Mégsem ijesztett meg a gondolat.

2.
Soha nem voltam különösebben vallásos, ahogy azt hiszem, Haru sem. Megkereszteltek születésemkor, elsőáldozó is voltam, de ennyi. Templomban utoljára tizenkét éves koromban lehettem, akkor is csak azért, hogy az anyám féltestvérét elkísérjem. A keze volt eltörve az öreglánynak, vagy a lába? Már nem emlékszem. Haru, ha jól tudom, meg sem volt keresztelve. Ilyen dolgokról nem beszéltünk.
Akkor találkoztunk először, mikor az apjának kézbesítettem. Négy hónappal azután, hogy kilenc elmulasztott vizsgával otthagytam a főiskolát, futárnak szegődtem; a céghez egy Fülöp-szigeteki haverom vitt be. Haru éppen a faterjánál lógott; vastag volt az öreg, saját könyvelővállalattal és fiókcégekkel több városban. Haru rühellte az egészet, de nem akart nyíltan szembeszállni az apjával, az meg eltűrte a hülyeségeit; hogy nem tanul és látszatmunkát végez nála. Nem tudom pontosan, hogyan ismerkedtünk meg, de elkezdtünk összejárni. Bulikba, ahová engem hívtak a volt évfolyamtársaim, vagy amiket az ő haverjai szerveztek. Számtalanszor fogtuk a futárkocsit és ellógtunk vele, literszámra fogyasztva a benzint, amit nem én fizettem. Drogot, piát, ismeretlenül felszedett csajokat fuvaroztunk, hogy aztán névtelen mezők szélén állva szívjuk a füvet, vagy a kocsiban fekve igyuk merevrészegre magunkat. Ha meg olyasmi bántott, amit nem akartam Haru felületes figyelme és lenéző nevetése elé tárni, akkor egyedül vágtam magamat kocsiba és vezettem le akár több száz kilométert.
Helyükön voltak a dolgok. Ha nem gondoltunk jobban bele.
Ezért is röhejes, hogy pont mi találkoztunk Morgennel. A keszegember, ahogy Haru eleinte nevezte. Az utcán szólított meg minket; középkorú, jelentéktelen férfi, szürke bőrrel és hajjal.
Most visszagondolva olyan… természetes volt az egész. Olyan kibaszottul hétköznapi. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a tíz másodperc fogja szétcseszni az életemet.
–Fiúk, akarjátok szolgálni Istent? – Így nyitott.
Mi tehettünk volna? Körberöhögtük. Én automatikusan kikerültem; Haru, aki csípős hangulatban volt, a fejét félig hátrafordítva beszólt valamit, aztán mentünk tovább. Az életben nem jutott volna többet eszembe, ha néhány nappal később Haru nem hozza szóba.
–Öregem, nem fogod elhinni – kezdte a fejét csóválva.
–Mit? – Nyakig olajos voltam és veszett rosszkedvű. A kocsi aznap indulás előtt bemondta az unalmast, és hiába próbáltam kideríteni, mi a baja. Sajgott a hátam a betonon fekvéstől, elvágtam a kezemet, és csak félig hallottam, Haru mit beszél.
–Van ragtapaszod? Vagy valami ilyesmi?
Csak rázta a fejét, látszott, hogy oda se figyel.
–Megtalált. A keszeg. Bassza meg, el sem tudom képzelni, hogyan!
–Miről beszélsz? – morrantam a jobb első kerékhez hajolva, közben vérző kézfejemet a mocskos szerelőoverallba töröltem. – Add már ide a csavarhúzót!
A kezembe nyomta, de úgy, mintha nem lenne magánál.
–Mi a franc van veled? Ki talált meg? – kérdeztem türelmetlenül, aztán két tenyeremet összetéve letérdeltem a hűtőrács elé. – Miért nem mozdulsz, kis szívem!? Ne baszakodj velem, jó?
–A keszeg. A kis fickó, az utcáról – ismételte Haru.
Meredten bámultam magam elé, aztán megráztam a fejemet és felpillantottam rá. A csomagtartónak dőlt, kezét zsebre vágva, és elmélyülten figyelte az olajfoltos padlót. Amikor hirtelen rám pillantott, olyan volt, mintha választ várna valamire.
–Mi van? – nyögtem értetlenül.
Felhorkant és belerúgott a hátsó kerékbe.
–Ne legyél már ekkora barom!
–Na, na! A kocsit hagyjad, oké?!
Dühösen fújt egyet, és toporogni kezdett.
–Nem emlékszel? Néhány napja. Az a köcsög, aki megkérdezte, hogy nem akarunk-e istenhívők lenni.
Összeráncoltam a homlokomat.
–Valami rémlik, de ennyire nem maradt meg. Miért, megszállt a szentlélek? Ráébredtél, hogy pap akarsz lenni? – felnevettem.
–Hülye! – szisszent. – Nem figyelsz, mit pofázok? Mondom: megkeresett.
–Az a fickó? Hol?
–Otthon. Nálam.
Eltátottam a számat.
–Ne.
–De.
–Hogy…? Honnan?
Türelmetlenül félrehessegette habogásomat.
–Vannak kapcsolatai. Nem fontos. De figyelj, Late… engem érdekel, amit akar.
–Mégis mit? Hogy árulj bibliát? Terjeszd az igét? – horkantam fel. – Ne hülyíts, haver!
Újra legyintett. Olyan volt a szeme, mintha maga se tudná pontosan, miről beszél.
–Most meg mi van?
Megrázta a fejét, motyogott valamit, aztán hátat fordítva kifelé indult.
–Hová mész, baszod?!
Nem állt meg, vissza se pillantott. Egy pillanatra átfutott a fejemen hogy utána szólok, de fontosabb volt, hogy valahogy helyrerakjam a kocsit. Különben buktam a holnapi melót, és ami még fontosabb, a lét is. Így aztán hagytam a fenébe a sztoriját.
Kialussza. Ha meg nem, akkor még mindig ráérek meghallgatni a hülyeségét később.

•

A későbbre két nap múlva került sor. Csak akkor már nem beszéltünk róla, hanem benne voltunk.
Haru aznap este negyed kilenc körül hívott, szokatlanul korán.
–Kilenckor. Megy?
–Kajálok – mondtam teli szájjal. – Fél óra.
–Oké.
Mivel nem mondta, hová menjek, természetesnek vettem, hogy a Gattában találkozunk. Ha nem volt különösebb tervünk, mindig ott lógtunk; nem mintha olyan jó lett volna a hely, egyszerűen csak ezt ismertük, és lusták voltunk mást keresni. Mire odaértem, Haru a bejárat előtt téblábolt; összehúzott szemmel fürkészte a parkolóba hajtó autókat. Mikor felismerte a kocsit, nem várta meg, hogy kiszálljak. Elszaladt a lassuló járgány orra előtt, és beült mellém.
–Nem ide jövünk? – kérdeztem, és fél kézzel lemezt cseréltem.
Megrázta a fejét, de nem szólt.
–Hé – néztem rá, miközben visszahúztam a főútra. – Mi van?
Elfintorodott.
–Mi ez a hagymaszag?
–Pofa be! – mordultam. – Fokhagymás-tejfölös pizzát ettem, na és? Van valami bajod vele?
Morgott valamit, aztán megint a fejét rázta. Előreintett, de nem pillantott rám. Az utat figyelte meredten.
–Gáz van? Faterod?
–Nem. Majd mondom, merre menj.
Vállat vontam és hagytam, hogy a forgalom elragadjon. Élveztem belemerülni; felvenni a tempót és sodortatni magam vele; kiszúrni a réseket, ahol meglökhetem magam körül a vizet, és utolsó pillanatban elkerülni a rázós helyeket, vagy azokat, amik bármikor rázóssá válhattak. Tulajdonképpen mindegy volt, mit és hol csináltunk. Részemről, ha vezethettem, nagyjából boldog voltam.
–Beszéltem Colinnal – szólaltam meg kis idő múlva. – Az 1,6-os Hondája még mindig eladó. Mondta, hogy szóljak, ha kell neked. Most olcsóbban megszámítja, pótkerekestől, mindenestől. – Rágyújtottam, és Harura pillantottam. – Figyelsz?
Türelmetlen mozdulatot tett.
–Nem érdekel.
Vállat vontam.
–Te tudod, pajtás. De szerintem jó kis járgány az. Nincs szétcseszve a motor, és te se lennél mindig másra utalva.
–Úgy érted, rád? – kapta fel a fejét Haru.
Oldalra néztem és beleszívtam a cigibe.
–Ne pattogj, seggfej! Tudod, hogy nekem nincs bajom ezzel. Neked lenne könnyebb.
Megvetően horkantott, és összekulcsolta a karjait maga előtt.
–Van a hátsó ülésen néhány sör. Kinyithatnál egyet – szóltam oda békítően, és kihajítottam a csikket az ablakon.
–Itt az enyém. Nesze – vetette oda, és egy márkajelzés nélküli fémdobozt húzott elő a kabátzsebéből. Láttam, hogy elszállt a haragja. A kormányt térdeimmel tartva felpattintottam a zárósapkát és belehúztam az italba.
–Mi a szar ez? Limonádé?
–Kuss legyen! – Kivette a dobozt a kezemből, és nyakát hátraszegve ő is belekortyolt.
–Protein? Izomra gyúrsz, köcsög?
Felröhögött, majdnem félrenyelte a piát.
–Barom!
Kiértünk a városból, a külső kerületek gyár- és raktárépületei között zúgtunk el. Gyorsítottam a tempón; nem volt valószínű, hogy itt zsarukba botoljunk.
–Messzire megyünk? – kérdeztem, mikor átléptük a városhatárt. – Vagy rám bízod?
Morrant egyet és megtörölte a homlokát, a bőre zöldnek tűnt a műszerfal fényében.
–Úgy nézel ki, mintha be lennél lőve. Csak olyankor többet beszélsz – jegyeztem meg, és elvigyorodtam, de megint tudomást sem vett rólam.
–Lesz itt valahol egy földút, jobbra. Arra hajts fel!
–Valami új hely?
Nem felelt; erőlködve fürkészte a sötétséget előttünk.
–Az lesz az! – kiáltott néhány másodperc múlva, hangja még a zene mellett is túl hangosnak tűnt az utastérben.
–Hol?
–Az, az, ott! Nem látod? – Megragadta a felkaromat, hogy arra fordítson a kormánnyal együtt.
Azonnal leráztam a kezét, a kocsi közben lépett néhány táncosat az úton. Volt már így egy balesetem évekkel ezelőtt, amikor az egyik csajom odakapott a kormányhoz mellettem.
–Látom, hülye! Ne kapkodj! – dörrentem rá, közben már fordultunk is.
Visszahúzódott az ülés mélyére.
–Bocs. Tudom, hogy nem bírod.
–Kapd be! – morogtam, de csak félgőzzel. Lekötött, hogy a kanyargós, málló szélű utat kövessem. A terep lassan emelkedni kezdett; a sötétben kurva rosszul láttam. Életnek nem volt nyoma sehol. – Hová megyünk? Elárulod végre? – Nem akartam levenni a szememet az útról, ezért vaktában nyúltam a zene felé, hogy kikapcsoljam.
–Találkozónk lesz.
–Aha. – Vártam hogy folytassa, aztán mikor levegőt vettem, hogy újra kérdezzek, megelőzött és beszélni kezdett.
–Tudod, meséltem a napokban Morgenről.
–Morgen? Bassza meg! – Félrekaptam a kormányt és beletapostam a fékbe. A kocsi megfarolt az úton, de végül rajta maradt. Csak egy villanás maradt meg bennem a jobb szélen magasodó építményről. Tömzsi és fekete. Fújtam egyet, és a gázra lépve óvatosan újra nekiindultam.
–Szóval…
–Igen – mondta. – Morgen.
–Ki a fene az?
–Az utcai térítő – folytatta gyorsan.
–Aki megkeresett otthon? Te, végül nem is mesélted, mi volt!
Összeráncolta a homlokát, aztán tétován intett a kezével.
–Dumáltunk – mondta erőtlenül.
Felvont szemöldökkel vártam, de hiába.
–Fasza lehetett – szólaltam meg kis szünet után. – Na és miről?
Megint hallgatott, mire kezdett nálam elszakadni a cérna.
–Figyelj, haver…
–Late! – Láttam, hogy megint a karomra akarja tenni a kezét, de szerencsére időben észbe kapott. – Figyelj, inkább megmutatom miről volt szó, jó? – Próbált rám vigyorogni, de nem volt túl meggyőző. Megrebbent a szemhéja, és mintha az egész gyerek vibrált volna valamitől. Ideges? Fél?
Mély levegőt vettem.
–Oké – feleltem, és eldöntöttem, hogy nem húzom fel magamat. – Akkor mutasd meg!
Mintha csak ez lett volna a végszó, az útnak vége szakadt. A sápadt fényben tágas dombtető tárult elénk. Befékeztem, aztán csak bámultam.
Középen keresztek emelkedtek egymás mellett; rengeteg kereszt, befelé szűkülő csigavonalban. Fogalmam sem volt, miből faragták őket; elsőre mészkőre vagy márványra tippeltem volna. Önkéntelenül is felszegtem fejemet, úgy követtem pillantásommal függőleges pillérüket. Magasak voltak, legalább ötméteresek, és sima, egybefüggő felületű út kanyargott közöttük. Kilenc, földbe épített reflektor nyomta rájuk a fényt minden oldalról, hogy szinte ragyogtak az ég sötét háttere előtt.
Nem volt a dombtetőn semmi egyéb. Csak a keresztek, és az üres út.
–Mi a szar…? – kezdtem, de ekkor halkan kattant mellettem a zár. Haru a kabátját hátrahagyva kilépett a kocsiból és lassan előresétált. Szememet a szobrokra szegezve én is kiszálltam; az ajtócsapódás zaja elveszett a hideg levegőben.
Megálltam Haru mellett, kezemet zsebre vágva. Noha a mély csendbe csak a lámpák tompa zümmögése vegyült, mégsem volt nyugodt a hely, mert a keresztek némaságukban is olyanok voltak, mint egy kiáltás. Ösztönösen a kocsi motorháztetőjére simítottam a tenyeremet; Haru pedig halkan felsóhajtott, majd karjait maga előtt összefonva továbblépett. Vissza akartam hívni, de nem jött ki hang a torkomon. Kínomban felnevettem és nyeltem egyet.
–Hé! – Végre sikerült megszólalnom, de nem reagált, csak ment tovább megilletődve.
–Lefagy a tököm! Menjünk vissza!
Semmi válasz. Összedörzsöltem kezeimet, és visszahajoltam a kocsiba. A kesztyűtartóban kotorászva cigit kerestem, mikor megrezzent a levegő. Kiegyenesedtem, ösztönösen Harut kereste a pillantásom. Ahogy közeledett a szobrokhoz, vékony alakja egyre kisebbnek tűnt. Mikor odaért a lábukhoz, egy pillanatra megtorpant és hátrapillantott rám. Nem vagyok biztos benne, hogy akart-e mondani valamit. Ha akart is, végül mégsem szólt. Rálépett a sima útra és lassan elindult befelé a csigavonal ívén.
–Várj! – szóltam utána, de nem akaródzott elmozdulni a kocsi mellől. Olyan volt, mintha védtelenül hagynám a hátamat. Amint ez megfogalmazódott bennem, feldühödtem. Micsoda marhaság?! Kihúztam magamat, és Haru után indultam. Kényelmesen akartam sétálni, beszívni a tiszta levegőt, de képtelen voltam ellazulni. Arra is emlékszem, hogy noha vastag pulóver és dzseki volt rajtam, borzongatott a hideg.
–Haru, a picsába, menjünk innen! – dünnyögtem.
Ahogy közeledtem, egyre bántóbb lett a szemembe visszatükröződő fény; a keresztek körvonalai elmosódtak.
–Haru! – kiáltottam, és egyre nőtt bennem a feszültség.
–Late? – hallottam a hangját, aztán megláttam, ahogy visszafelé tart.
Megkönnyebbülés.
–Kigyönyörködted magadat? Mert ha elég volt a kultúrából, húzzunk innen! Behugyozom! – Megálltam és vártam, hogy beérjen.
Néhány pillanat múlva mellém lépett. Ránéztem, aztán pislogtam zavaromban. Mosoly ragyogott az arcán; a szeme olyan volt, mint egy tükör. Hiába kerestem a tekintetét, elnézett a vállam fölött, aztán váratlanul elkapta a csuklómat, és olyan erővel szorította meg, hogy felszisszentem.
–Itt vagyunk! – kiáltott fel.
Nem volt idő gondolkodni, nem volt idő tiltakozni. Úgy tört ránk, mint egy szélvihar. A reflektorok zümmögése felerősödött, aztán a lámpák felvillantak és kialudtak. Egy pillanatra mintha megvakultam volna. Mikor újra láttam, a keresztek halványabban ugyan, de változatlanul ragyogtak. Semmi nem mozdult, mégis megtántorodtam. Forróság vágott az arcomba, kiáltani akartam, de összeszűkült a torkom. Egyre nehezebb volt állva maradni, egyre nehezebb volt lélegezni. Haru ujjai lecsúsztak a csuklómról, szemem sarkából láttam, ahogy a nyakához kap és lassan térdre rogy mellettem. Én még küzdöttem, bár fogalmam sem volt, mi ellen. Reszkettem minden ízemben, pedig nem volt ott semmi, semmi, a kurva istenit!, csak az üres levegő
–Lássalak! – kiáltottam, magam sem tudom, miért.
Erősödött a forróság, a vállamat ellenállhatatlan erő nyomta lefelé. Elzuhantam, és akkor már nem gondoltam semmire, csak arra, hogy bár láthatnám, mi történik velünk. Aztán kialudtak a képek.

A kiadó engedélyével

Kapcsolódó írásunk:Tóth Csilla: Körbe ég