FőképRock-együtteseknél előfordul, hogy stúdiólemezeik nem adják vissza azt az erőt, energiát, ami koncerteken nyújtanak. Ezen hiányosság pótlására „született” meg a koncertlemez, konzerválva a múló pillanatot, megörökítve a közönség és az előadók kölcsönhatásának (jobb esetben) fergeteges eredményét.
A piaci törvények azonban itt is érvényesülnek, ezért csak a hagyományos korongokkal már nevet szerzett bandák kapnak lehetőséget élő album kiadására.

Na az MC5 esetében ez nem így történt. Ők azonnal koncertlemezzel nyitottak, ami országos hírnevet szerzett számukra (Amerikában vagyunk, a tagok 1964-ben kezdtek el Detroitban zenélni), amit különböző okok miatt sajnálatos módon nem tudtak később felülmúlni, illetve megtartani.
Még kiadtak két albumot, de a fokozódó sikertelenség az 1972-es feloszláshoz vezetett. Kár értük, megfelelő háttérrel… – ki tudja, miként alakult volna a hetvenes évek zenei élete.

De ábrándozás helyett nézzük, miért is vált azonnal kultikussá ez a lemez. Némi közönségzaj után megszólal Rob Tyner, és rövid közönséghergelés után felhangzanak a „Ramblin’ Rose” máig klasszikus riffjei.
Mindez kiegészítve Tyner némileg „herélt” hangjával és olyan lendülettel, amit egyetlen kortárs banda (pl. Doors) sem produkált abban az időben (a felvételeket 1968. október 30-31-én rögzítették egy klubban).
A szám fele után az egymással feleselő gitárok fokozzák az őrületet, s csak itt veszi észre a hallgató, mennyire arányosan szólnak a hangszerek.

Rövid szusszanás után kezdődik a címadó „Kick Out The Jams”, ami roppant egyszerű melódiával, viszont ezzel fordítottan arányos döggel bír. Heves fejrázásra késztet mindenkit, de aki tud, pogózhat is.
Wayne Kramer és Fred Smith itt is megmutatják, a hangzásban mennyivel többet jelent két gitár. A háttérben Tyner „normál” hangfekvésben üvölti mondókáját. Aztán nemesen egyszerű váltás, és máris a következő szerzeményhez értünk.

Erre is a fogósan egyszerű gitárjáték jellemző, ami némi tétovázás után lendületet vesz, és már szárnyal is. Bár a tempó nem mérhető a speed vagy thrash metal klasszikusokhoz, a maga korában kevesen tudtak hasonlót produkálni (hamarjában a The Who egyes számai jutnak eszembe).
Aztán belassulunk, Tyner kántálása hol halkul, hol felerősödik.

Villanásnyi szünet következik és már bele is csapnak a „Rocket Reducer No. 62 (Rama Lama Fa Fa Fa)” kezdő riffjébe, ami hamarosan ismét kollektív zúzásba csap át, ami csak a refrénnél tisztul ki, hogy ontsa magából az energiát.
A közepe felé némi elborult hangszermatatást hallunk, de a kezdődő káoszból ismét kiment bennünket a refrén, hogy szusszanhassunk egyet a rövid gitárszóló alatt.

Hamisítatlan hard rock szerzemény formájában érkezik a „Borderline”, amiből talán csak az hiányzik, hogy az énekes úgy igazából kiengedje a hangját.

Mielőtt bárki egysíkúsággal vádolná meg a muzsikusokat, előkapják a bluesos ízű „Motor City Is Burning” számot, amit kényelmes iramban, de nyugtalan zakatolással adnak elő.

Aztán következik az izmos gitárjátékkal induló „I Want You Right Now”, ami hasonlóképpen mérsékelt tempóval bír, de nem csak az élet árad belőle, hanem némi visszafogott türelmetlenség is.
Elnyújtott gitárhangok fokozzák a feszültséget, ami azonban nem tombolásban oldódik fel, hanem ellágyul, és szinte már simogatja a jelenlévőket finomságával, amit időnként teljesen elnyom a vokál suttogása.
Aztán persze felrobban a világ, gitár keveredik üvöltéssel, de végig érezzük, ez tudatos hangoskodás, az értelem uralkodik, nem pedig az indulat.

Ismét egyszerű átmenet, és már sietünk is az űrhajóhoz („Starship”) hogy megtapasztaljuk milyen is az igazi MC5 muzsika. Nyolc percen át. Durvulás keveredik kakofóniával, örömzene arabos énektémával, szintetizátor támogatja a gitárpengetést – szóval elsőre (és sokadszorra is) bizarr kompozíció.
Bár ha úgy veszem, akkor itt nyíltan felhasználják a hippikorszak zenei örökségét, hogy saját képükre formálva újat hozzanak létre belőle. Az biztos, hogy ez egyetlen rádióállomás slágerlistáján sem szerepel majd tartósan.

Rövid búcsúzkodás és vége ennek a zseniális albumnak. Számomra nem kétséges, hogy ott a helye a tíz legjobb koncertalbum között (a Thin Lizzy és a Motörhead lemeze mellett).
Hatásuk máig érezhető, amit számtalan „Kick Out The Jams” feldolgozás is bizonyít (Blue Öyster Cult, Rage Against the Machine, Pearl Jam, Entombed – és még sokan mások).

Az biztos, hogy hallgatás közben az ember ott tombol a füstös klubban (képzeletben persze), ahol az MC5 játszik, politikus megközelítésben adagolva mondanivalóját, és ha egy kis szerencsénk van, akkor Rob Tyner éppen nem méretes afrofrizurával rohangál a színpadon. Pár évig tartó mágikus pillanat.

Az MC5 esetében nem túlzás, hogy messze megelőzték korukat, mivel akkor voltak punkok, újhullámosak, metalosak, amikor ezek a fogalmak még semmit sem jelentettek, csak jó tíz évvel később töltődtek fel tartalommal. Akkor azonban alaposan felforgatták a zenei világot – és ez részben az MC5 érdeme.

Az együttes tagjai:
Rob Tyner – ének
Wayne Kramer – gitár
Fred Smith – gitár
Michael Davis – basszusgitár
Dennis Thompson - dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Ramblin’ Rose
2. Kick Out The Jams
3. Come Together
4. Rocket Reducer No. 62 (Rama Lama Fa Fa Fa)
5. Borderline
6. Motor City Is Burning
7. I Want You Right Now
8. Starship

Diszkográfia:
Kick Out The Jams (1969) koncert
Back in the USA (1970)
High Time (1971)
Babes in Arms (1983) kislemezválogatás