FőképKezdjük rögtön az elején. Ki a fene az a Marc Moulin? Kettő válasz adható, egy szűkített, meg egy bővített.
Bővített: egy belga jazz (?) zenész, aki Hammondon is játszik. Szűkített: egy belga jazz-zenész, aki nem szereti, ha a személyéről beszélnek. Persze ezzel nem csak ő lehet így, hanem feltehetően sok más zenész is, de Moulin ezt már vagy jó 30 éve csinálja.
Inkább 35, mert első albuma 1971-ben látott napvilágot, és minden él nélkül állítom: ez a 35 év mintha nem is telt volna el. Moulin ugyanazt a zenét játssza azóta is, kisebb-nagyobb variációkkal.

Volt sessionzenész, albumain többek közt közreműködött több alkalommal Philipe Catherine is, a 90-es években a diszkó felé mozdult, onnét meg vissza a gyökerekhez: a lounge, a jazz és a downtempo lo-fi-vel megspékelt egyvelegéhez.
Ezzel még nem magyaráztam meg, mit játszik Moulin, és gyanítom, nem is fogom. Mert nem lehet. Nem azért, mert a billentyűs annyira összetett lenne, annyira stílusokon felül álló, annyira egyedi, szó sincs róla.
Csak éppen a muzsikája a fentebb felsorolt stílusok mindegyikében érvényes olvasattal rendelkezik.

Ha akarom, nemhogy lounge, hanem muzzak. Élő ember meg nem mondja, mi szól a lift hangszóróiból, ha Moulin játszik. Mert kihívások nélküli. Ha akarom, jazz, elektromos jazz, okos, kifinomult, okos harmóniákkal. Mert kihívásokkal teli.
Ha akarom, akkor downtempo és lo-fi, mert bármelyik nagyváros bármelyik menő klubjában – igaz lassan és visszafogottan – táncolni is lehet rá. Mert tele van modern riffekkel, dubokkal és minden egyébbel, amitől ma egy muzsika sikeres.

Még mindig nem vagyunk beljebb. És attól tartok, nem is nagyon leszünk. Mert Moulin nemcsak rejtőzködő, hanem valóban besorolhatatlan.
Zenéje tele van jazzes futamokkal, amiket elektromos alapokra helyez fel, dobgéppel dolgozik, az ének egyszerre idézi a Mondo Grossót és a Count Basicet, a trombita és a szaxofon meg – a fentebb említett alapokat elvéve – olyan, mint a cool jazz legnagyszerűbb korszakának gyermeke.
Mindezt úgy, hogy az elektromos alapok felett a zenészek improvizálnak, méghozzá nem is akárhogy. Moulin nyomja az alapot, Joris fújja a trombitát meg a szárnykürtöt (!), Alleman meg az összes szaxofont, amit megtalált a stúdióban.

Ha mégis kötni akarnám valamihez, akkor azt mondanám, hogy a skandináv new jazz-zel lehet kapcsolatban Moulin, ott is leginkább Helen Eriksennel, de ezzel sem vagyok beljebb, mert ő körülbelül annyira ismert, mint Moulin.
Szóval adva van egy remek zenész, háta mögött lassan tucatnyi albummal, amik egységesen ugyanazt a hallatlanul cool, visszafogott, trükkös és egyedi hangzást hozzák.
Van ennek a zenésznek egy új albuma, amit leginkább az előzőhöz, az Entertainmenthez tudnék hasonlítani, de az meg majdnem ugyanolyan, mint az I Am You. Én vagyok te. Te vagy én.

Marc Moulin meg talán azonos azzal a Marc Moulinnel, aki sorra készíti a remekebbnél remekebb lemezeket, de ebben sem lehetünk biztosak.
Maximum abban, hogy nehéz kiverni az embernek a fejéből a harmóniáit, a szinte tapintható hangulatot, és a nap végén arra lesz figyelmes: órákon keresztül mást sem hallgatott, csak Moulint, és nem unta meg. És lássuk be, ez nem utolsó teljesítmény.
Engem már nem is érdekel, ki Marc Moulin. Addig, amíg ilyen albumokat készít, tőlem akár lehet Marc Moulin is.

Előadó:
Marc Moulin – Hammond B-3, akusztikus és elektromos zongora

Közreműködők:
Christa Jerome – ének
Bert Joris – trombita, szárnykürt
Fabrice Alleman – tenor-, alt- és szopránszaxofon
Philip Catherine – gitár

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Welcome To The Club
2. I Am You
3. Hazard
4. Every Day Is D-Day
5. Music Is My Husband
6. Me And My Ego
7. Upper Room
8. Lord, You Made Me So Weak
9. Ftb
10. Bruit De L’Ombre

Diszkográfia:
Placebo: Ball of Eyes (1973)
Sam Suffy (1974)
Picnic (1986)
Maessage (1992)
Placebo Sessions: 1971-1974 (1999)
Top Secret (2002)
Organ (2002)
Entertainment (2005)
I Am You (2007)