FőképA Blue Note agytrösztje természetesen Francis Wolffból és Alfred Lionból, a két alapító-tulajdonosból állt, ám volt mögöttük valaki, akit jolly jokerként szinte bármikor és bárhogyan be lehetett vetni.
Egy igazi szürke eminenciás, aki nemcsak zongoristának, hangszerelőnek és zeneszerzőnek volt elsőrangú, hanem producernek is. Ennek ellenére akkor sem ismerték olyan sokan Duke Pearson nevét, ma meg sajnos még kevesebben.

Pedig Pearson nélkülözhetetlen összetevője volt a lemeztársaság sikerének. Első albuma 1959-ben jelent meg, utána kisebb-nagyobb rendszerességgel letett az asztalra évente egy albumot, de korántsem volt olyan termékeny, mint a Blue Note vezető zenészei: Jimmy Smith, Lou Donaldson, Donald Byrd, Hank Mobley, Lee Morgan, Freddie Hubbard vagy Horace Silver, hogy csak párat említsek.

Pearson ennek ellenére szinte a stúdióban élt: megállás nélkül dolgozott, legtöbbször Lion helyett látta el a produceri teendőket, és emellett még olyan remekművek hangszerelésére is jutott ideje, mint Donald Byrd A New Perspective című albuma.

Pearson életeleme nem a combo volt, hanem a kvázi nagyzenekar, már amennyire a Blue Note-nál big bandről lehetett beszélni.
1966-ig főleg szextettre komponált és arranzsált, a kiadót ekkor azonban megvette a Liberty Records, és mivel sokkal tőkeerősebb volt, mint a Blue Note, már semmi akadálya nem volt egy lemezhez több zenészt is hívni.
Pearson The Right Touch című, összesen nyolc muzsikust felvonultató lemeze ebben az időszakban készült, és a zenész szinte fürdött a lehetőségben – persze a maga módján.

Pearson ugyanis hallatlanul képzett, innovatív és intelligens zenész volt, ennek ellenére tudásával soha nem harsogott. Nála légiesebben, könnyedebben, puhábban már-már szinte félénken soha nem zongorázott senki.
Szólói olyan visszafogottak, billentyűkezelése olyan óvatos, hogy könnyen esik a felületes hallgató az egyszerűség csapdájába. Szó sincs egyszerűségről, csak éppen Pearson számára a zene nem harctér volt, hanem a nyugalom szigete.

A lemez közreműködői között találunk két, meglehetősen maszkulin zenészt is, nevezetesen Stanley Turrentine-t tenorszaxofonon és Freddie Hubbardot trombitán, és Jerry Dodgion sem a líraiságáról volt közismert.
Itt van tehát ez a három tökös legény, akik úgy tudnak fújni, hogy Jerikó falai is leomlanak tőle, meg egy-egy vékony, csendes, halkszavú zongorista. Vajon kinek az akarata érvényesül?

Pearsoné, és ez a lemez első percétől kezdve nem is kérdéses. Persze a session az ő neve alatt futott, az történt, amit ő akart, de hallottunk már olyan lemezt, amikor a zenészek az istennek sem tudtak/akartak együttműködni a vezető zenésszel.
Itt erről szó sincs. Turrentine erőteljes fújása fűszerezi a zenét, és nem nyomja el, Hubbard hibátlan technikája és izmos soundja is fűszer, nem pedig alapanyag.

Na most, a fentiekből azt lehet hinni, hogy ez egy tutyimutyi, öreges, trottyos unalomfesztivál. Pearson szerzeményei tüzesek, tempósak, szellemesek és hallatlanul innovatívak. A lemez indítója – „Chili Peppers” – egy laza, brazil szambaalapú nóta a szokott hard bopos zakatolással, lüktetéssel.
Hubbard és Turrentine felváltva szólóznak, a ritmusszekció istenien zakatol, és a férfias fújás, valamint a tüzes ritmus ellenére ellenállhatatlanul könnyed és légies darab.
Azt még mindenképpen meg kell említeni, hogy Turrentine a későbbiekben ugyan hasonlóan combosan fújt, ám a szólói sokszor céltalanok voltak, de nem itt. Tudja, mit akar, tudja, hogy ér oda, közben meg élvezetesen vezet minket.

Pearson szólója finom, puha, mégis pattogós. Akkortájt még szerencsére nem volt általános a nézet a jazz-zenészek között, hogy a szólót – némelykor meg sem lévő – technikai tudásuk fitogtatására használják, céltalanul és oktalanul rohangálva, de akkor is meglepő hallani Pearson lenyűgöző billentéseit, amiket a tőle megszokott óvatossággal vezet elő.
Tempója mesteri, stílusérzéke hibátlan. Nincs benne az a lobbanékonyság és harsány humor, mint Horace Silverben, ám éppen ez benne olyan élvezetes. A halksága, visszafogottsága miatt kell rá figyelni. Halljuk, hogy valaki szólózik, de nem tolakodik az előtérbe, ezért oda kell rá figyelni.

Ez az attitűd jellemzi az egész albumot. És minden zenész partner benne. Turrentine hallhatóan remekül érzi magát, ahogy Hubbard is, nem beszélve a meredekebb fújásról elhíresült Dodgionról és James Spauldingról.
Feszes, tüzes, elegáns és nagyon izgalmas. Akárcsak Pearson többi lemeze. Kevés olyan előadó volt a korban, akinek az életműve teljes egészében hibátlan. Pearson ezen kevesek egyike. A Blue Note-tal együtt az ő csillaga is leáldozott, de amit ránk hagyott, az nemcsak a lemeztársaság, hanem a hatvanas évek jazz-zenéjének egyik legragyogóbb fejezete.

Közreműködők:
Duke Pearson – zongora
Freddie Hubbard – trombita
Garnett Brown – pozan
James Spaulding – altszaxofon
Jerry Dodgion – altszaxofon, fuvola
Stanley Turrentine – tenorszaxofon
Gene Taylor – basszus
Grady Tate – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Chili Pepper
2. Make It Good
3. My Love Waits (O Meu Amor Espera)
4. Los Malos Hombres
5. Scrap Iron
6. Rotary
7. Los Malos Hombres (alternate take)

Diszkográfia:
Profile (1959)
Tender Feelin`s (1959)
Angel Eyes (1961)
Dedication! (1961)
Bags Groove (1961)
Hush! (1962)
Wahoo! (1964)
Honeybuns (1965)
Sweet Honey Bee (1966)
Prairie Dog (1966)
The Right Touch (1967)
Introducing Duke Pearson`s Big Band (1967)
The Phantom (1968)
I Don`t Care Who Knows It (1968)
Now Hear This! (1968)
How Insensitive (1969)
Merry Ole Soul (1969)
It Could Only Happen with You (1970)