Főkép

Szentségtörésnek tűnhet hasonlítgatni egy olyan zseniális művészt, mint David Bowie, ám amikor sikerének titkát igyekeztem megérteni, önkéntelenül hozzá hasonlóan korszakos zeneszerzők és előadók nevei jutottak eszembe.

Ki tagadhatná ugyanis, hogy az áttörést jelentő Space Oddity album magán viseli a hatvanas évek más nagyjainak hatását, stílusjegyeit is? A folk-rockos beütés ugyanis a Simon and Garfunkel duó reneszánsz tisztaságú dallamaiból eredeztethető, míg a progresszívebb, nem egyszer barokk és romantikus kamarazenei megoldásokat felvonultató nóták a Beatles késői opuszait idézik, ahogy Bowie hangja is sokszor kísértetiesen hasonlít valamire, ami leginkább John Lennon és George Harrison énekstílusainak összekovácsolásából jöhetett volna létre.

Így lehetséges, hogy az egyszerűen csak gyönyörűként jellemezhető, közel tízperces „Cygnet Committee”-ben együtt szól akusztikus gitár és csembaló, a nagy ívű, klasszikus dallam pedig végül folkos, balladisztikus énekbe (sőt, inkább szövegmondásba) megy át. A leginkább Simon and Garfunkelesre sikeredett dalt, az „An Occasional Dream”-et ugyanakkor Bowie furulyákkal dobja fel, és a „Wild Eyes Boy From Freecloud”-nál szebben hangszerelt, oboákkal, vonósokkal teljes opuszt is ritkán hallhatunk.

Az utóbbi nóta az, aminél jobban semmi sem példázhatja az akusztikus gitár és a klasszikus hangszerek teremtő kontrasztját - még a Beatles híres Bors őrmestere, vagy az Alan Parsons Project későbbi szimfonikus rock-kísérletei sem mérhetők e szám különös tökéletességéhez. És ez még akkor is igaz, ha Bowie dala végül egyfajta nagyzenekari dzsesszbe oltott rock-operába megy át.

Kétségtelen, hogy Bowie-hoz fogható zenei zseni kevés akadt a huszadik században, különösen olyan, aki folytonosan alakul, változik, s éppúgy otthon érzi magát a klasszikusok a folk és a rock fúziójában, mint az extrém hard rockban, a progresszív diszkóban (egyfajta soulos, r’n’b-s, pszichedelikus tánczenében), vagy a drum’n’bass alapú pop-rockban, és még sorolhatnám a rock kaméleonjának stílusváltásait.

De a siker igazi nyitja a mondanivaló, mind zenei értelemben, mind szövegekben. Bowie ugyanis közölni akar. Közölni, hogy mire képes a muzsika, ha igazán jó kezekbe kerül, és elmesélni a mindennapok magasztosságát, az első holdra szállástól egy szabad fesztivál emlékéig.

Az EMI eredeti vinil-albumot utánzó kiadása méltó tisztelgés e nagyszerű zenész első komoly próbálkozása, és egész pályafutása előtt. Aki még a CD-korszak előttről ismeri Bowie munkásságát, nosztalgiával veheti kézbe az apró utánzatot, mely méretén (és nyilvánvalóan a hordozón) kívül minden másban megegyezik az eredetivel.

Előadók:
David Bowie - ének, 12-húros gitár, Stylophone, lalimba, Rosedale elektromos orgona

Mick Wayne - gitár
Tim Renwick - gitár, fuvola, furulya
Keith Christmas - akusztikus gitár
John Lodge - basszusgitár
Tony Visconti - basszusgitár, fuvola, furulya
Herbie Flowers - basszusgitár
John Cambridge - dobok
Terry Cox - dobok
Rick Wakeman - Mellotron, elektromos csembaló
Paul Buckmaster - cselló
Benny Marshall és Barátai - harmonika

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Space Oddity
2. Unwashed and Somewhat Slightly Dazed
3. Don’t Sit Down
4. Letter to Hermione
5. Cygnet Committee
6. Janine
7. An Occasional Dream
8. Wiled Eyed Boy From Freecloud
9. God Knows I’m Good
10. Memory of a Free Festival

Diszkográfia:
David Bowie (1967)
Space Oddity (1969)
The Man Who Sold The World (1970)
Hunky Dory (1971)
The Rise And Fall Of Ziggy Stardust And The Spiders From Mars (1972)
Aladdin Sane (1973)
Pin Ups (1973)
Diamond Dogs (1974)
Young Americans (1975)
Station To Station (1976)
Low (1977)
“Heroes” (1977)
Lodger (1979)
Scary Monsters (1980)
Let’s Dance (1983)
Tonight (1984)
Never Let Me Down (1987)
Black Tie White Noise (1993)
Outside (1995)
Earthling (1997)
‘hours’ (1999)
Heathen (2002)
Reality (2003)