FőképA Branford Marsalis Quartet 2006-ban megjelent Braggtown című lemeze nekem nagyon tetszik. Az már egy más kérdés, hogy nem értem.
Ez a nem-értés azonban nem gátol meg abban, hogy nagyon szeressem ezt az albumot, sőt talán még segít is benne. Annyit leszögezhetünk, hogy a szaxofonos és bandája jazzt játszik, méghozzá magas fokon, olyan magas fokon, hogy én már nem látom a tetejét.

Branford Marsalis 1960-ban született Lousiana államban. Apja és három testvére is muzsikusként tevékenykedik.
Branford a 80-as években Clark Terry oldalán, illetve Art Blakey big bandjében fújt, majd csatlakozott Sting háttérgárdájához. Tudják, az „Englishman In New York” című világslágerben van egy szaxofonszóló... na, az ő.
Jazzben és klasszikus zenében egyaránt otthon van, új lemezén ez érezhető is, muzsikájában a klasszikus zene is rendesen kiveszi a részét.

Előző anyagán a John Coltrane-féle A Love Supreme című remekművet játszotta el kvartettjével, ami DVD+CD formátumban került a boltokba. Ezen a kiadványon ismertem meg őt, és már akkor nagyon megtetszett, amit csinál, habár már akkor sem értettem.
Mindenesetre az tudatosult bennem, hogy kedveli Coltrane-t. Ez a Braggtown-on is észrevehető.

A kvartettben tehát Branford Marsalis játszik szoprán- és tenorszaxofonon, Joey Calderazzo zongorázik, Eric Revis bőgőzik és Jeff „Tain” Watts dobol.

Amit én ezen a lemezen hallok, az olyasfajta jazz, ami bár nagyon tetszik, elemzően csak nagyon keveset tudok hozzáfűzni. Mind a témák, mind a szólók, mind az egész anyag felépítése olyan magas szférákban mozog, hogy félnék bármiben is beleszólni.
Azt mindenesetre érzem, és ez esetben tényleg csak az érzéseimre tudok hagyatkozni, hogy az egészen rendben van.

Az albumon keményebb, agresszív- és lágyabb, balladai felvételek egyaránt helyet kaptak. Három keményebb, olykor free jazzbe átcsapó szám képezi a lemez gerincét, ezek közé ékelődik be a négy lassabb szerzemény.
Az agresszívabb fajtájú számok mindegyike meghaladja a tizenkét perces időtartamot, ám a lágyabbak mind rövidebbek, bár ezek között is akad tizenegy perces darab. A kvartett hét nótával tulajdonképpen betöltötte az egész lemezt, és egy igen hosszú, bő hetvennégy perces anyaggal örvendeztette meg a hallgatóságot.

Engem első sorban a tempósabb, húzósabb számok ragadtak magukkal. A lemezkezdő „Jack Baker” szaxofontémájába első hallásra beleszerettem, nem tudom pontosan miért, talán bopos lendületessége miatt, talán amiatt, mert ki-kilépeget a skálából, ezzel egy számomra különösen kedves hangzást hozva létre.
Watts észveszejtő dobjátéka hasonlóan megkapó, bár foltokban kissé kaotikus, mégis kiválóan egyben tartja a zenét.

A következő pörgős szerzemény a tizenkét és fél perces „Blakzilla”. Az elnyújtott, rubato stílusban előadott téma után a dobos egy számomra elég nehezen értelmezhető, kibogozhatatlan alapba kezd, Watts mintha végigszólózná az egész dalt.
Erre az alapra kerülnek Calderazzo szurkáló zongoraakkordjai, Revis fürge basszusa és Branford improvizációja. Nem tudom, miért tetszik a szaxis játéka annyira, egyszerűen csak megérint belül.
Persze a zongorista szólója se kutya, mi több, régóta nem hallottam ilyen energikus jazz-zongoraszólót.

A lemezt záró „Black Elk Speaks”-ben is maga a téma fogott meg, Eric Dolphy „Out There” című szerzeményének témáját juttatja eszembe. A szaxofonszóló kellő módon elborult, Branford megállás nélkül olyan meneteket ont hangszeréből, amiket Ornette Coleman is megirigyelhetne.
Watts alapja ismét kerülgeti a káoszt, ám ez a káosz-közeli dob precízen tartja a szabályokat, és így korrekt módon összefogja a free jazzbe bukó improvizációkat.

A lassú számok nem igényelnek magyarázatot, egyszerűen csak nagyon szépek. Egy alkalommal a szaxofonos klasszikus zenében való jártasságáról is tanúbizonyságot tesz, ugyanis az „O Solitude”-ban egy tizenhetedik századi angol zeneszerző, Henry Purcell művét adja elő zenekarával, természetesen olyan módon, hogy az ne lógjon ki ebből a színtiszta jazzlemezből.

A Braggtown olyan jazzt tartalmaz, ami manapság már nem igazán divatos. Branford Marsalis visszaidézi azokat az időket, amikor a zene még valóban kőkemény szolfézsból állt.
Ezen a lemezen magas szintű, nagyon precíz zeneszerzői munka hallható, és manapság a jazz műfajában ritka az ilyen. A muzsikusok nem vaktában szólóznak, minden pontosan meg van szervezve előre. Én ezt érzem.

Valószínűleg éppen e miatt a precizitás miatt nem értem ezt a muzsikát, ahogy Bach és Mozart műveit sem értem igazán, pedig nagyon szeretem őket. Pontosan így vagyok a Braggtownnal is.

Az együttes tagjai:
Branford Marsalis – tenor és szoprán szaxofon
Joey Calderazzo – zongora
Eric Revis – bőgő
Jeff „Tain” Watts – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Jack Baker
2. Hope
3. Fate
4. Blakzilla
5. O Solitude
6. Sir Roderick, The Aloof
7. Black Elk Speaks

Diszkográfia:
Scenes In The City (1984)
Romances for Saxophone (1986)
Royal Garden Blues (1986)
Renaissance (1987)
Random Abstract (1988)
Trio Jeepy (1989)
Do The Right Thing (1989)
Mo’ Better Blues (1990)
Crazy People Music (1990)
The Beautiful Ones Are Not Yet Born (1991)
I Heard You Twice The First Time (1992)
Bloomington (1993)
Buckshot LeFonque (1994)
Loved Ones (1996)
The Dark Keys (1996)
Music Evolution (1997)
Requiem (1999)
Contemporary Jazz (2000)
Creation (2001)
Footsteps of our Fathers (2002)
Romare Bearden Revealed (2003)
Eternal (2004)
A Love Supreme Live (DVD + CD) (2004)
Braggtown (2006)

Kapcsolódó írás:The Marsalis Family - A Jazz Celebration (DVD)