Norah Jones: Not Too Late (CD)

Norah Jones már eddigi albumaival sem a harsányságáról lett híres. Első lemeze öt éve jelent meg, akkor „robbant” be az énekesnő… Hova is? A jazz világába? A bárzene világába? A dalénekesek világába?
A fene tudja, maradjunk annyiban, hogy a zene világába.

Akkor sem lehetett őt besorolni, most meg aztán végképp nem lehet. A Come Away with Me után sokan legyintettek, hogy ez a csoda csak egy napig tart.
Nem addig tartott, mert jött a második album, közben számtalan koncert, és egy lemez Little Willies néven, amit az azonos nevű csapat jegyzett.
Jones itt „csak” bandatag volt, de azért lehetett valamit sejteni, hogy a „kabaré country” nemlétező műfajába sorolható lemez nem csak egy kitérő lesz.

Ugyanis a Not Too Late sokkal közelebb áll a Little Willieshez, mint az első két lemezhez. Különös egy album ez.
Míg az előző kettő gyakran esett a „muzzak” felhasználói körébe (aláfestő zene bárokban, liftekben, reptereken), addig ez az album sokkal kisebb figyelmet fog kapni az ártalmatlan zenére vadászók körében.
Azért feneség ez, mert a Not Too Late sokkal halkabb album, mint amit eddig Jones csinált.

Az énekesnő meseszép, békés, puha és meleg harmóniái helyett itt már más hallható. No nem gyökeresen, de azért elég alaposan.
Vége a kedves, kellemes, fúvósokkal megspékelt éteri harmóniáknak, a tökéletességre csiszolt hangzásnak. Nincsenek többé feldolgozások sem: az albumon csak és kizárólag saját dalok kaptak helyet.
Jonesnak eddig nem nagyon kellett bizonyítania, hogy dalszerzőként is érdemes figyelni rá, de azért ez a lemez bármely énekes/zeneszerzőnek becsületére válna.

Mivel az előző két album producere, Arif Mardin 2006-ban meghalt, ezért Jones barátjával, Lee Alexanderrel „házilagos” körülmények között készítette el a lemezt. Hívtak pár zenészt – köztük olyan nagyágyút, mint Larry Goldings Hammondon –, leültek csendben, és felvették a hangzóanyagot, amely első hallásra roppant kellemes, meleg meg puha.

Csakhogy egy kis odafigyelés során kiderül, hogy szó sincs róla. Jones nemegyszer olyan trükkös, komplikált harmóniákat vezet elő, hogy örvendve csóválom a fejem. Tele félhangokkal, parányi lépésekkel, alig díszítve, és ettől lesz annyira erős. Hogy nincs túlcsinálva, sőt.

Ez az év leghalkabb albuma. Nincs hangoskodás, kiabálás, nincsenek tempós nóták, sőt még elektromos hangszer sem sokszor hallható. Ehelyett egy végtelenül okos és szórakoztató albumot hallhatunk, ami sokkal közelebb áll a countryhoz, semmint a jazzhez és a blueshoz.
Nem véletlenül írtam, hogy a Little Williest nem szabad félretolni azzal, hogy az csak egy jópofa marháskodás volt. Jones ugyanis olyan különleges hangulatot, hangzásvilágot desztillált magának a countryból, ami teljesen egyedi, egyszeri, és csak ő képes rá.
Éteri hangján éteri dallamokat énekel, amik egyszerre követik a country sajátos dalépítését és cáfolják meg.

Gyakran lehet az embernek az az érzése, hogy a dalok egy része csak vázlat, egy csontváz. Leült Jones, melléhuppant Alexander, a dob mellé lerogyott egy arra járó, és eljátszottak a gondolattal: mi lenne, ha ez lenne a nóta?
Még az ilyen, minimális kísérettel előadott dalok is kiforrottak, egységesek, igaziak. Éppen ettől annyira jó, annyira szeretnivaló. Persze van rajta egy slágergyanús szerzemény – „Thinking About You” – és ez így a jó.
Tökéletesen megfér a kamaradarabok mellett, lassan szinte beeszi magát az ember bőre alá. Nagyon helyes, ott a helye.

Azért firnyákos egy album, mert amíg az előző kettő valóban lehetett muzakként értelmezni, ezt már nem lehet. Éppen a halksága, a kifinomultsága miatt kell figyelni rá.
Ezt nem lehet a háttérben hallani. Illetve lehet, csak gyanítom, ha egy liftben ez szólna, többen elfelejtetnének kiszállni az emeletükön. Mert halksága, visszafogottsága miatt annyira kell figyelni rá.
Jonesnak eddig is megvolt az önálló hangja, de ez a lemez csak az övé. Olyan lett, amilyennek ő akarta, amilyennek ő képzelte – és amilyennek mi szeretjük.

Elődadó:
Norah Jones – ének, zongora, akusztikus gitár, wurlitzer

Közreműködők:
Jesse Harris – akusztikus gitár
Adam Levy, Tony Scherr, Robbie McIntosh – gitár
Kevin Breit – mandolin
J. Walker Hawkes – pozan
Lee Alexander – basszusgitár
Andy Borger, Tony Mason – dobok
Wurlitzer - Norah Jones
Larry Goldings, Devin Greenwood – Hammond B-3
Chuck Mackinnon – trombita
Rob Suddith, Bill McHenry – tenorszaxofon
Jose Davilla – tuba

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Wish I Could
2. Sinkin` Soon
3. The Sun Doesn`t Like You
4. Until the End
5. Not My Friend
6. Thinking About You
7. Broken
8. My Dear Country
9. Wake Me Up
10. Be My Somebody
12. Little Room
13. Rosie`s Lullaby
14. Not Too Late

Diszkográfia:
First Sessions (2001)
Come Away with Me (2002)
Feels like Home (2004)
Not Too Late (2007)
The Fall (2009)