Főkép

Nem tagadom, Mahler művei nem tartoznak a kedvenceim közé. Négy nagyszabású darab – a Kindertotenlieder, a Das Lied von der Erde, valamint az 1. és 9. szimfónia – kivételével e tagadhatatlanul kulcsfontosságú zeneszerző kompozíciói viszonylag kevéssé szólítanak meg, kavarnak fel bennem érzelmeket. E négy darabbal azonban még az én kevésbé romantikus beállítottságomnak, elvárásaimnak eleget téve is egészen jelentőset alkotott, s közülük is kitüntetett helyet foglal el a Beethoven, Schubert, Bruckner és Dvořák életművét ismerők számára baljós elnevezésű kilencedik szimfónia.

E kilencedik lényegében tagadása mindannak, amit addig Mahler jelentett és jelenthetett a nagyközönségnek. Szinte leírhatatlan a kontraszt a monumentalitásában már-már a megalománia határmezsgyéjét súroló „Ezrek szimfóniája”, és a rákövetkező hasonló opus végtelen szigorúsága, elmúlást sugalló visszafogottsága, töredezettsége, gátak közé tereltsége, egyszerre vissza- és előretekintő szemlélete között. Mahler immár nem a határok feszegetésében, az újításban keresi az utat, hanem a tradíciók újraértelmezésében, újbóli életre keltésében.

Az első, lassú tétel még többé-kevésbé „hagyományosan” romantikus. A rondóba oltott szonátaforma Rahmanyinov zongoraversenyeihez hasonlóan nekem túl sok témával dolgozik, mégis jelen van benne már a hátratekintés, a régiek megoldásainak alázatos elfogadása, amit csak erősít a visszatérés a korábban megszokott négytételességhez.

A scherzóban a német-svájci-osztrák Ländler keveredik a jellegzetesen bécsi valcerrel, s míg az előbbi alapmotívuma parasztos nyersességével szórakoztat (némiképp Mozartot és Mendelssohnt idézve), addig az utóbbi kifinomultsága, ha nem is éles, mindenesetre észrevehető kontrasztot képez a népiesebb muzsika felszabadultságával. Ám mindkettő a föld, a szülőföld szeretetét hirdeti hangokba foglalva.

A legnagyobb meglepetést a harmadik, szintén gyors tétel hozza. Mahler itt tőle igencsak szokatlan módon polifónikus, horizontális szerkesztéssel próbálkozik a korábban alkalmazott vertikális harmóniák kibontásával szemben. Ezzel egyrészt idősebb kori tiszteletét igyekszik kifejezni a karmesterként kantátákban és zenekari szvitekben felfedezetett Johann Sebastian Bach iránt, másrészt (kissé paradox módon) előrevetíti előbb a neoklasszicizmus, Prokofjev, Martinů, Bartók, később pedig a második bécsi iskola úttörőinek matematikaiasabb szerkesztési felfogását.

A fugatók fürtjét felváltó romantikus pasztorál kivételesen valódi megkönnyebbülést, igazi esztétikai megnyugvást jelent, mielőtt ismét eluralkodna a tételen a bonyolult ellenpont, a zene történetileg kétségkívül elsődleges alapköve, melyhez újra meg újra visszatérnek minden korszak legnagyobbjai.

A negyedik, újfent lassú tétel jórészt vonósokra redukált lamentációja ugyanakkor Richard Strauss Metamorfózisok-jának előképe. A sokhelyütt kromatikus, makacs motívumokat ismétlő vonósok csupán a mű vége felé egészülnek ki a fúvósokkal, ám ekkora széttöredeznek a motívumok, bizonyos értelemben minden a halál jövetelét jelzi előre.

Amennyiben Bruno Walter tekinthető a leghitelesebb, Leonard Bernstein pedig a legnépszerűbb Mahler-interpretátornak, Daniel Barenboimról mondhatjuk el, hogy átmenekítette Mahler szellemét a huszonegyedik századba. Barenboim tökéletes arányérzékkel, zenekarától hibátlan felkészültséget megkövetelve helyezi el a késő romantika óriását a megfelelő helyen: Wagner és Schönberg, e két korszakos újító között, s valahol Richard Strauss mellett.

Ha valaha is feltétlenül elfogadom majd Mahler életművét, ezt nagy részben Barenboimnak fogom köszönni, aki a Wagner-operákhoz fogható drámaisággal, ugyanakkor a szimfóniák tolmácsolóitól elvárt eleven absztrakcióval adja, adatja elő e remekművet. Bután, sablonosan hangzik, hogy rányitja szemünket a mű valódi értékeire, de sajnos más módon nem tudom kifejezni azt, amit Mahler kilencedikjének értelmezésével elér.

Ha valamit, ezt a felvételt nem szabad nem behelyezni gyűjteményünk legbecsesebb darabjai közé.

Előadók:
Staatskapelle Berlin

Daniel Barenboim - karmester

A lemezen elhangzó mű tételei:
1. I Andante comodo
2. II In Tempo eines gemächlichen Ländlers. Etwas täppisch und sehr derb
3. III Rondo-Burleske: Allegro assai. Sehr trotzig
4. IV Adagio