Részlet Laurell K. Hamilton: Árnyak csókja című könyvéből

1. Fejezet

HUSZONHÁROM EMELETNYI MAGASSÁGBAN, AZ ABLAKON KINÉZVE csak szürke szmogot láttam. Nevezhetik az Angyalok Városának, de ha egyáltalán voltak kint angyalok, akkor biztosan vakrepülést végeztek.
Los Angeles az a hely, ahol az emberek szárnyakkal vagy szárnyak nélkül is elrejtőzhetnek. Elrejtőzhetnek mások vagy maguk elől. Én rejtőzködni jöttem, ami sikerült is, bár ahogy a kinti sűrű, mocskos levegőt bámultam, inkább haza akartam menni. Haza, ahol az ég többnyire kék volt és a füvet nem kellett öntözni. Az Illionis állambeli Cahokiában volt az otthonom, de nem mehettem vissza, mert akkor megölnek. A rokonaim és szövetségeseik. Mindenki tündérkirálylány akar lenni, ha felnő. Hidd el nekem, nem éri meg.
Kopogtattak az iroda ajtaján. Kinyílt, mielőtt még megszólalhattam volna. A főnököm, Jeremy Grey állt az ajtóban. Alacsony, 154 cm magas, szürke ember volt, három centivel alacsonyabb nálam. Tetőtől talpig szürkében volt, Armani öltönyétől kezdve begombolt ingjén át a selyem nyakkendőjéig. Csak a cipői fénylettek feketén. Még a bőre is egyenletesen szürke volt. Nem betegségtől vagy kortól. Trow volt, élete virágjában, épp csak 400 éves múlt. Volt néhány szarkaláb a szeme körül, vékony szája környékén ráncok, melyektől érettnek látszott, de megöregedni sosem fog már. Halandó vér és egy meglehetősen erős varázslat nélkül Jeremy örökké is élhet. Elméletileg. Tudósok szerint körülbelül 5 milliárd év múlva a Nap felrobban és elnyeli a Földet. A feyek azt nem fogják túlélni. Meghalnak. Tekinthetünk 5 milliárd évet örökkévalóságnak? Kétlem. Bár ennyi is elég ahhoz, hogy irigykedjünk rájuk.
Hátradőltem, háttal az ablakoknak és a sűrű, nyúlós szmognak. A nap is szürke volt, mint a főnököm, vagy a felhők a tavaszi eső előtt; az ablakon túli szürkeség viszont nehéz volt és sűrű, melyet ha megpróbálsz lenyelni, sohasem csúszik le a torkodon. Nyomasztó egy nap volt, de lehet, hogy csak a hangulatom miatt.
– Lehangoltnak látszol, Merry – mondta. – Valami baj van? – Bejött és becsukta maga mögött az ajtót, hogy kettesben lehessünk. De az is lehet, hogy csak a kedvemért tette. Feszültséget láttam az arcán, keskeny, jól szabott zakóba bújtatott vállának tartása is arról árulkodott, hogy nem én voltam az egyetlen, akinek aznap rossz kedve volt. Lehetséges, hogy az időjárás, vagy inkább annak a hiánya. Egy jó kis eső vagy akár egy nagyobb szél kikergethette volna a városból szmogot, hogy újra lélegezhessen.
– Honvágy – feleltem. – Jeremy, mi a baj?
Elmosolyodott.
– Ugye nem tudlak becsapni, Merry?
– Nem – feleltem.
– Jó a ruhád – mondta.
Tudtam, hogy ha Jeremy megdicséri a ruhámat, akkor nagyon szexis vagyok. Ő mindig kifogástalanul nézett ki, még farmerban és pólóban is, amit csakis akkor vett fel, ha inkognitóban kellett dolgoznia. Láttam egyszer, amikor egy gyanúsítottat üldözve Gucci papucscipőben futott le három perc alatt másfél kilométert. Persze ebben az is benne volt, hogy sokkal gyorsabb az embernél. Ha tudtam, hogy esetleg aznap valakit üldöznöm kell, akkor elővettem a sportcipőmet, a magas sarkút pedig otthon hagytam.
Jeremy azzal a nézéssel pillantott rám, amelyet a férfiak arra az esetre tartogatnak, ha valami vagy valaki nagyon tetszik nekik. Ez tulajdonképpen nem rám vonatkozott, de a feyek körében udvariatlanságnak számít, ha nem veszik észre, hogy valaki tetszeni akar. Mintha belemondanák az arcukba, hogy ez nem jött össze. Úgy látszott, nekem sikerült. A szmogra ébredtem és próbáltam a szokásosnál is élénkebb színekbe öltözni, hogy felvidítsam magamat. Királykék kosztümkabát, kétsoros, ezüst gombokkal. A hozzá illő kék rakott szoknya olyan rövid volt, hogy a kabát alatt csak egy csík maradt fedve a combjaimból. Annyira rövid, hogy ha figyelmetlenül raktam keresztbe a lábaimat, akkor kilátszott a fekete combharisnyám szegélye. Ötcentis lakkbőr magas sarkú hangsúlyozta lábaimat. Ha olyan alacsony vagy mint én, tenned kell valamit, hogy legalább a hosszú láb látszatát keltsed. Legtöbbször nyolc centis sarkokat hordtam.
A tükörben a hajam vörös volt. Vörös, fekete csíkokkal. Mintha valaki sötétvörös rubintokat font volna bele. Ebben az évben nagyon népszerű szín volt. Vérgesztenyének hívták a fey királyi család udvarában. Egy jobb fodrászszalonban Fey Vörösnek, Sidhe Skarlátnak. Valójában az enyémnek természetes volt a színe. Míg divatba nem jött és el nem találták a megfelelő árnyalatot, rejtegetnem kellett. A feketét választottam, mert sokkal jobban ment a bőrszínemhez. Sokan hiszik azt, a Sidhe Skarlát kiemeli a természetes vörös színt, pedig nem. Véleményem szerint ez az egyetlen olyan valódi vörös, amely illik a halvány fehér bőrszínhez. Ahhoz illik a vörös haj, aki jól néz ki feketében, mélyvörösben és királykékben.
Már csak a szemem vibrálóan zöld színét és bőröm fényességét kellett valahogy elrejtenem. Sötétbarna kontaktlencsét használtam ezért, bőrömet viszont csak bűbájjal tudtam elhalványítani. Örökös koncentráció, mintha a fejemben zene szólna. Sohasem feledkezhetem el róla, nehogy ragyogni kezdjek. Az emberek nem fénylenek, bármilyen ragyogóak is legyenek. Semmi ragyogás. Bűbájt fontam magam köré, mint egy hosszú kabátot – azt az illúziót keltve, hogy csak egy ember vagyok, akinek az ereiben fey vér is folyik. Éppen annyi misztikus képességem volt, hogy jó detektív lehessek, de semmi több. Jeremy sem tudta, ki vagyok. Az ügynökségnél senki sem tudta. A királyi udvar egyik leggyengébb tagja voltam, de ha sidhe vagy, még ez is jelent valamit. Igaz, csak annyit, hogy a város legjobb mágusai és médiumai elől el tudtam rejteni valódi énemet, valódi képességemet. Talán még országos viszonylatban is. Nem kis teljesítmény, de az a fajta bűbáj, amelyben a legjobb voltam, nem védett volna meg egy késtől a hátamba, vagy egy varázslattól a szívembe. Ilyen képességeim viszont nem voltak, és ez volt az igazi oka annak, hogy rejtőzködtem. Nem harcolhattam a Sidhe ellen, ha élni akartam. A legtöbb, amit tehettem, az a rejtőzködés. Bíztam Jeremyben és a barátaimban. Abban viszont nem bíztam, hogy a sidhe könyörülne rajtuk, ha megtalálnának és kiderülne, hogy tudják a titkomat. Ha valóban nem tudnak semmit, akkor a sidhe békén hagyja őket. Boldog tudatlanság. Bár gondolom, hogy ezt néhány igazán jó barátom az árulás egy formájának tekintené. Ám ha választhatok a között, hogy épen maradt csontokkal éljenek és dühösek legyenek rám, vagy halálra kínozzák őket, de ne legyenek rám dühösek, akkor talán a dühös változatot választom. Azzal tovább tudtam volna élni, ha dühösek rám. Abban azonban már nem voltam biztos, hogy a halálukat is el tudnám fogadni.
Tudom, tudom. Miért nem kértem menedéket a Humán és Fey Ügyekért Felelős Minisztériumtól? A rokonaim valószínűleg megöltek volna, ha megtalálnak, és ha a piszkos szennyesünket a nyilvánosság és a sajtó előtt teregetem ki, akkor holtbiztos, hogy megöltek volna. Csak lassabban. Tehát semmi rendőrség, semmi nagykövet, csak a végső játék, a bújócska.
Rámosolyogtam Jeremyre, tudván, hogy ezt várja: jól néz ki karcsú testével a tökéletes zakója alatt. Talán úgy látszott, mintha flörtöltem volna, de egy fey esetében ez még nem számított annak.
– Kösz Jeremy, de tudom, hogy nem azért jöttél, hogy bókolj. – Beljebb jött, és manikűrözött körmeit végigfuttatta az asztalom szélén.
– Két nő vár az irodámban. Lehetséges ügyfelek.
– Tényleg?
Megfordult, és karjait összefonva nekidőlt az íróasztalomnak. Nem tudom tudat alatt vagy tudatosan, de pontosan lemásolta a testtartásomat, ahogy az ablakok előtt álltam.
– Válással általában nem foglalkozunk – mondta Jeremy.
Tágra nyitottam a szemeimet, és elléptem az ablakoktól.
– Jeremy első számú szabálya: A Grey Nyomozó Iroda soha, de soha nem vállal válást.
– Tudom, tudom – mondta. Ellökte magát az asztaltól, odajött mellém, és kibámult a ködbe. Nem látszott túl boldognak.
Nekidőltem az üvegnek, hogy jobban lássam az arcát.
– Jeremy, miért szeged meg a legfontosabb szabályodat?
Megrázta a fejét, de nem nézett rám.
– Merry, nézd meg őket. Bízom az ítélőképességedben. Ha azt mondod, hogy ne foglalkozzunk velük, akkor úgy lesz. De azt hiszem, ugyanazt fogod érezni, mint én.
Megérintettem a vállát.
– Főnök, az aggódáson kívül mi az érzésed velük kapcsolatban? – Végigsimítottam a karját, kényszerítve, hogy rám nézzen.
A szemei sötétszürkévé váltak a dühtől.
– Gyere Merry, nézd meg őket. Ha utána ugyanolyan dühös leszel, mint én, akkor elkapjuk a gazembert.
– Nyugi, Jeremy. Ez csak egy válásról.
– Mi van, ha azt mondom, hogy nem válás, hanem gyilkossági kísérlet? – Nyugodt volt a hangja. Ami azt illeti, egyáltalán nem illett a szemeiben tükröződő intenzitáshoz és a karjaiban vibráló feszültséghez.
– Gyilkossági kísérlet? Miről beszélsz?
– A legocsmányabb varázslatról, amely valaha besétált az irodámba.
– A férj akarja megöletni a feleségét?
– Valaki, de a feleség azt mondja, hogy a férje az. A szerető pedig egyetért a feleséggel. –
Pislogtam egyet.
– Azt akarod mondani, hogy a feleség és a szerető vannak az irodádban? –
Bólintott, és minden felháborodása ellenére elmosolyodott.
– Hát, ilyen még nem volt – mosolyogtam vissza.
– Nem is. Még ha vállalnánk válásokat, akkor sem. – Megfogta a kezem, és a hüvelykujjával az ujjperceimet simogatta. Ha nem lenne ideges, nem csinálná. Mintha ezzel próbálná nyugtatni magát. A szájához vonta a kezemet és egy gyors csókot nyomott rá. Azt hiszem, észrevette, mit csinált. Rám villantott egy ragyogó mosolyt, a legszebb koronákat, amit csak pénzért lehet kapni, és az ajtó felé indult.
– Csak egyet mondj meg nekem, Jeremy.
Megigazgatta a zakóját pár apró mozdulattal, nem mintha szükség lett volna rá. – Kérdezz.
– Mitől ijedtél meg?
A mosoly lassan eltűnt az arcáról.
– Rossz érzéseim vannak ezzel az üggyel kapcsolatban. S bár a jóslás nem tartozik a képességeim közé, de akkor sem tetszik ez nekem.
– Akkor ne foglalkozzunk vele. Nem vagyunk zsaruk. Mi honoráriumért dolgozunk, Jeremy, nem azért, mert felesküdtünk, hogy szolgálunk és védünk.
– Ha találkoztál velük, és azt mondod, hogy nyugodtan elküldhetjük őket, akkor megtesszük.
– Mióta számít ennyire, ha valamire nemet mondok? Az ajtóra Grey van kiírva, nem Gentry.
– Mert Teresában annyi az empátia, hogy soha senkit nem tud elküldeni. Roane-nak annyira vérző a szíve, hogy együtt sír a nőkkel. – Megigazította galambszürke nyakkendőjét. – A többiek viszont csak feladatot teljesítenek, döntéshozatalra képtelenek. Így maradtál te.
Belenéztem a szemébe, hátha sikerül kiolvasnom valamit, túl az aggódáson.
– Nem vagy tele empátiával, nem vérzik a szíved senkiért sem és pompásan tudsz dönteni. Akkor miért nem tudsz dűlőre jutni?
– Mert ha elküldjük őket, akkor sehova máshova nem tudnak menni. Ha elmennek úgy, hogy nem segítünk nekik, akkor meghalnak.
Rámeredtem és végre megértettem. – Tudod, hogy el kellene küldenünk őket, de nem vagy képes kimondani az ítéletet. Képtelen vagy halálra ítélni őket.
– Igen – bólintott.
– Miből gondolod, hogy ha te nem, akkor én meg tudom tenni?
– Azt reméltem, hogy valamelyikünk elég józan ahhoz, hogy ne legyen ennyire hülye.
– Jeremy, idegenek kedvéért nem foglak titeket megöletni. Szóval, készülj fel arra, hogy elküldjük őket. – Keménynek és hidegnek éreztem a hangomat.
Megint elmosolyodott. – Az én kőszívű kis cicám.
Megráztam a fejem és az ajtó felé indultam. – Ezért is imádsz engem, Jeremy. Tudod, hogy a szempillám se rebben.
Kisétáltam a folyosóra, ahonnan a többi iroda nyílt, és biztos voltam abban, hogy elküldöm őket, hogy én leszek az a fal, ami megvéd minket Jeremy jószándékától. Isten a megmondhatója, hogy tévedtem már máskor is, de ritkán akkorát, mint most.

2. Fejezet

VALAMIÉRT AZT HITTEM, HOGY ELSŐ RÁNÉZÉSRE MEG TUDOM MAJD MONDANI, melyikük a feleség és melyikük a szerető. De első látásra mindketten vonzó nők voltak, hétköznapi ruhában, mint két barátnő, akik vásárolni és ebédelni készültek. Az egyik nő alacsony volt, bár pár centivel Jeremynél és nálam is magasabb. Vállig érő szőke hullámos hajjal, látszott rajta, hogy nem sokat vacakolt reggel a frizurájával. Csinos volt, de nem volt benne semmi különleges, hacsak nem kék szemei, melyek csak úgy világítottak. Vastagon ívelt fekete szemöldökei drámai keretet alkottak köréjük a sötét szempillákkal. Nem voltak kifestve, természetes szépségükkel hatottak. Sminkkel és egy kis erőfeszítéssel akár dögös is lehetett volna. Bár többre lett volna szükség, mint egy kis sminkre és előnyösebb ruhákra.
Összeroskadva ült az ügyfelek számára fenntartott székben, előregörnyedve, mintha minden pillanatban arra várna, hogy megüthetik. Gyönyörű szemeivel úgy nézett rám, mint a reflektorfénybe került őz. Mintha aki képtelen megállítani azt a rosszat, ami vele történik.
A másik nő magas volt, úgy 175 centi vagy afölött. Karcsú volt, hosszú egyenes világosbarna hajjal, amely leért egészen a derekáig. Első ránézésre húszas éveinek elején járhatott. Komoly barna szemeibe nézve hozzáadtam a korához még vagy tíz évet. Harmincéves kora előtt nem igazán ilyen az ember tekintete. Magabiztosabb volt, mint a szőke, ennek ellenére feszültségről árulkodtak a szemei, és a vállait is mereven tartotta, mintha valaki vagy valami nagyon mélyen megsebezte volna. A csontjai olyan kecsesnek tűntek, mintha a bőre felszíne alatt lett volna még egy törékenyebb valami is a puszta csontoknál. Csak egyetlen dolog van, amitől egy ilyen magas, tiszteletet parancsoló nő törékenynek tűnik: részben sidhe volt. Jópár generációval korábban történhetett – nem úgy, mint az én esetem a királyi udvarral –, hogy egy ük-ük-ük nagyanyja ágyba bújt egy nem egészen emberi lénnyel, és gyerekük született. Bármilyen fey vér otthagyja a nyomát egy családban, de a sidhe vér örökre benne marad a génekben. Ha egyszer belekeveredik, sohasem lehet eltávolítani.
Lefogadtam volna, hogy a szőke volt a feleség és a másik a szerető. Kettejük közül a szőke nézett ki rosszabbul, valószínűleg neki volt egy durva férje. Az ilyen ember minden környezetében lévő nőt bántalmaz, a legrosszabbat azonban a családjának tartogatja. A nagyapám is ezt tette.
Mosolyogva léptem a szobába, kezemet nyújtva, ahogy más ügyfelek esetében is. Jeremy mindenkit bemutatott. Az alacsony szőke volt a feleség, Frances Norton, a magas barna hajú a szerető, Naomi Phelps.
Naominak határozott volt a kézfogása, a keze hűvös, finom csontjai megmozdultak a bőre alatt. Csak egy csöppet tartottam tovább a kezét a kezemben, élvezve az érintését. Az utóbbi három évben ez volt az első eset, hogy egy sidhe közelében lehettem. Egyetlen másfajta fey közelsége sem adja meg ezt az érzést. Van valami a királyi vérvonalban, ami olyan, mint a drog. Ha egyszer megízlelted, mindig hiányozni fog.
Zavartan nézett rám, nagyon is emberi zavarral. Elengedtem a kezét, és igyekeztem emberként viselkedni. Nem ment valami jól. Igaz, ment néha rosszabbul is. Megpróbálhattam volna felmérni a természetfölötti képességeit, hogy a különleges csontjain túl képes-e még valamire, de udvariatlanság lett volna rögtön az első találkozásnál a másik fél mágikus képességei után puhatolózni. A sidhében nyílt kihívásnak számított az a feltételezés, hogy a másik képtelen megvédeni magát még a legegyszerűbb varázslattal szemben is, de Naomi valószínűleg nem sértődött volna meg. Tudatlansága azonban nem lehetett ok arra, hogy udvariatlan legyek.
Frances Norton úgy nyújtott kezet, mintha félt volna megérinteni, kezét rögtön visszahúzta. Vele is ugyanolyan udvarias akartam lenni, mint a másik nővel, de már ahogy a keze felé közelítettem, az ujjaimban éreztem a varázslatot. Az aurája, a mindünket körülölelő vékony energiaréteg, úgy taszította az ujjaimat, mintha nem akarná, hogy megérintsem. Olyan sűrű volt a testében valaki másnak a mágiája, hogy teljesen betöltötte az auráját. Bizonyos tekintetben a nő már nem volt önmaga. Még nem szállták meg, de nagyon közel járt hozzá. Jó néhány emberi törvényt megszegtek ezzel, és mindegyik bűncselekménynek számított. Keresztülerőltettem a kezemet ezen a hömpölygő energián, és megragadtam az övét. A bűbáj azonnal megpróbált a belémhatolni. Szemmel semmit sem lehetett látni, de ahogy az ember az álmában képes bizonyos dolgokat látni, úgy én is éreztem, hogy valami enyhe sötétség kúszik fel a karomon. Még a könyököm alatt sikerült megállítanom. Úgy tört át a pajzsomon, mintha ott sem lett volna. Nem sok bűbáj képes erre, és egyik sem emberi.
Tágra nyílt szemekkel bámult rám.
– Mi... mit csinál?
– Semmit sem teszek Önnel, Mrs. Norton. – A hangom egy picit távolinak tűnt, mert arra koncentráltam, hogy időben elengedjem a kezét és teljesen megszabaduljak a bűbájtól.
Megpróbálta visszahúzni, de nem engedtem. Erre kétségbeesetten rángatni kezdte.
– Engedje el Francest – szólt rám a másik. – Most.
Már majdnem kiszabadítottam a kezem, amikor a másik nő megragadta a vállamat. A hátamon felállt a szőr attól, ahogy megéreztem Naomi Phelpset. A bűbáj azonnal visszakúszott a kezemre, és már majdnem a vállamnál járt, mire annyira össze tudtam szedni magamat, hogy megállítsam. De mást már nem tudtam tenni. Képtelen voltam kiűzni magamból, mert a másik nőre is figyelnem kellett.
Ha éppen varázsolsz, és nem akarsz bajt, jobb, ha nem nyúlsz senkihez. Már ennyiből tudtam, hogy egyikük sem gyakorló varázsló vagy aktív médium. Ez ugyanis a legelemibb szabály. Éreztem, hogy valami rítus tapad Naomi testéhez. Egy bonyolult és önző rítus. Önkéntelenül a mohóság jutott az eszembe. Valaki vagy valami az energiáját szívta, lelki sebeket hagyva maga után.
Visszarántotta a kezét, majd önkéntelenül a mellére szorította. Megérezte az energiámat, vagyis voltak képességei. Nem nagy meglepetés. Ami viszont meglepő, hogy nem volt képzett. Manapság már az iskolai előkészítőben megvizsgálják, vannak-e az embereknek médiumi adottságai, misztikus tehetsége, de a hatvanas években ez a program még új volt. Naominak sikerült elrejtenie a képességeit, és még harmincon túl sem foglalkoztatta a dolog. A legtöbb természetfeletti képességgel rendelkező ember, akit nem tanítanak, harmincéves korára megbolondul, bűnözővé válik, vagy öngyilkos lesz. Hogy ennyire összeszedett legyen valaki, ahhoz nagyon határozott személyiségnek kell lennie. Most viszont éppen ez a határozott nő nézett rám könnyben úszó szemekkel.
– Nem azért jöttünk ide, hogy bántsanak minket.
Jeremy közelebb lépett hozzánk, de nagyon vigyázott arra, nehogy valakihez is hozzáérjen.
– Ms. Phelps, senki sem bántja önöket. Mrs. Norton bűbája megpróbált, hmm... rátapadni a kollégámra. Ms. Gentry csak megpróbálta magáról letaszítani, amikor maga hozzáért. Ms. Phelps, nem szabad senkihez sem hozzáérni, ha varázsol. Beláthatatlan következményei lehetnek.
A nő egyikünkről a másikunkra nézett, és az arcáról világosan le lehetett olvasni, hogy nem hisz nekünk.
– Gyere Frances. Tűnjünk el innen.
– Nem tudok – felelte Frances, a hangja halk és alázatos volt. Engem nézett, és félelem volt a szemeiben. Tőlem félt.
Érezte, hogy a kezeinket energia veszi körül, egymás felé taszítva minket, és azt hitte, hogy ez az én művem.
– Mrs. Norton, esküszöm, hogy nem én tettem. Bármilyen bűbájt is használtak magán, az most rám támadt. Le kell magamról szednem, és engednem, hogy visszafolyjon magába.
– Meg akarok szabadulni tőle – mondta erre, és hisztérikusan felkacagott.
– Ha nem szedem le magamról, akkor engem is megtalálnak. Megtalálnak, és tudni fogják, hogy természetfeletti esetekre és mágikus megoldásokra specializálódott nyomozóirodában dolgozom. – Ez volt ugyanis a szlogenünk. – Tudni fogják, hogy maga segítségért jött hozzánk. Nem hiszem, hogy ezt akarná.
Finoman reszketni kezdett a keze, majd a karja és végül egész teste. És ezt nem lehetett pulóverrel orvosolni. A belső hideget lehetetlen külső meleggel elűzni. Sérült lelkének legbelsőbb pontjától az ujja hegyéig fel kell melegíteni. Fel kell tölteni energiával, mágiával, de csak apránként, mintha egy jégbe fagyott őskori embert olvasztanánk fel. Mert ha túl gyorsan melegíted, nagyobb kárt okozol, mintha békén hagynád. Én az erőmet ennyire finoman nem tudtam használni. Egyedül nyugalmat adhattam volna neki, és a félelmét csökkenthettem volna, de bárki is varázsolta el, egyből megérezte volna. S bár ettől még nem találnának meg, de tudnák, hogy Frances felkeresett egy praktizáló varázslót, hogy segítsen neki. És feltételezem, hogy az illető nem örült volna a hírnek. Elhamarkodott lépésre szánhatnák el magukat, például meggyorsítanák a folyamatot. Éreztem a bűbáj szívó hatását, ahogy megpróbált áthatolni a védőburkomon, hogy rajtam is élősködjön. Mint egy mágikus rák; ezt viszont könnyen el lehetett kapni, akár az influenzát. Hány embert fertőzhetett már meg? Hány embernek szívta el apránként az energiáját? Ha valakinek van egy kis természetfölötti képessége, akkor sejti, hogy valami történt, csak azt nem, hogy mi. Elkerüli Frances Nortont, mert bántotta őt, de talán hetekig, hónapokig nem jön rá, hogy a fáradtságot, a reménytelenség határozatlan érzését, a depressziót bűbáj okozza.
Majdnem elkezdtem magyarázni, mire készülök, de tágra nyílt szemeibe nézve inkább nem tettem. Csak feszültté válna és még jobban megijedne. A legjobb, amit tehettem, hogy megpróbáltam elrejteni előle a szándékom. Óvatosan löktem vissza belé a bűbájt, hogy ne érezze, de ennél többet én sem tehettem.
Már attól a pár pillanattól, ahogy a bőrömhöz ért, a bűbáj kövérebb, sötétebb és valóságosabb lett. Elkezdtem lefejteni a karomról. Ragadt, mint a kátrány és sokkal több erőmbe került, hogy visszanyomjam. Ahogy szabadultam meg tőle, bőröm minden egyes centiméterét könnyebbnek és tisztábbnak éreztem. Képtelen lettem volna úgy élni, hogy ez a valami teljesen beborít. Olyan lett volna, mintha egész életemben oxigénhiánnyal küszködnék, bezárva egy sötét szobába, ahová sohasem jut be fény.
Kiszabadítottam a karomat, majd a kezemet kezdtem lassan kihúzni az ujjai közül. Olyan mozdulatlanul tapadt a bőrömhöz, mint ahogy a nyúl rejtőzik a magas fűben, abban reménykedve, hogy ha teljesen mozdulatlan marad, akkor nem veszi észre és elsétál mellette a róka. Szerintem Mrs. Norton még nem jött rá, hogy félig a róka torkában van, és már csak a lábaival kalimpál a levegőben.
Amikor elhúztam a kezem, a bűbáj még belémkapaszkodott pár pillanatig, aztán szinte hallható cuppanással visszarendeződött a nő köré. Beletöröltem a kezemet a kabátomba. Megszabadultam a bűbájtól, de erős késztetést éreztem arra, hogy alaposan megmossam a kezemet. Közönséges víz és szappan ugyan nem segítene, inkább egy kis só és szentelt víz.
Frances közben beleroskadt a székbe, fejét tenyerébe hajtotta, és rázta a zokogás. Először azt hittem, hogy sír. De mikor Naomi felemelte a fejét, száraz volt az arca. Frances csak reszketett és reszketett, könnyek nélkül, de nem azért mert nem akart sírni, hanem mert az összes könnyét kiszipolyozták belőle. Ott ült, míg a férje szeretője átölelte és ringatta. Annyira reszketett, hogy már a fogai is vacogtak, mégsem tudta elsírni magát. Rettenetes volt nézni.
– Hölgyeim, elnézésüket kérem. Mindjárt visszajövünk – mondtam. Ránéztem Jeremyre és az ajtó felé intettem. Becsukta mögöttünk az ajtót.
– Sajnálom, Merry. Megráztam a kezét és nem történt semmi. A bűbáj nem reagált rám.
Bólintottam és hittem neki.
– Én biztos jobban ízlettem neki.
Rám vigyorgott.
– Hát, tapasztalatból nem tudhatom, de fogadnék, hogy igaza van.
Elmosolyodtam.
– Ha a testemről van szó, talán, de természetfölötti képességekben éppen olyan jó vagy, mint én. Sohasem leszek olyan jó varázsló, mint te, mégsem rád reagált.
– Nem, tényleg nem. Lehet, hogy igazad van, Merry. Túl veszélyes ez neked.
Összeráncoltam a szemöldökömet.
– Jókor leszel óvatos.
Rám nézett és igyekezett semleges arcot vágni.
– Miért van az az érzésem, hogy nem vagy olyan kőszívű, mint amire számítottam?
Nekidőltem a szemközti falnak.
– Ez a dolog annyira összetett, hogy még a rendőrséget is be kellene vonni.
– Az nem menti meg őket, ha bevonjuk a rendőrséget. Nincs elég bizonyítékunk arra, hogy a férj a tettes. Ha a bíróságon nem tudjuk bebizonyítani, akkor nem kerül börtönbe, és szabadon folytathatja a varázslást. Védett cellába kell lecsukatnunk, ahonnan nem tudja őket bántani.
– Természetfeletti védelemre lesz szükségük, míg rács mögé nem juttatjuk. Ez nem csak detektívmunka. Ez bébicsőszi munka.
– Uther és Ringo jó bébicsőszök.
– Gondolom.
– Még mindig nem vagy boldog. Miért?
– El kellene őket küldenünk.
– De nem tudod megtenni. – Most már mosolygott.
– Nem, nem tudom. – Sok nyomozóiroda állította magáról az Egyesült Államokban, hogy természetfeletti esetekre specializálódott. A természetfeletti nyomozás nagy üzlet volt, de a legtöbb iroda nem nőtt fel a feladathoz. Mi igen. Mi egyike voltunk annak a néhány irodának, amelyek azzal dicsekedhettek, hogy az összes alkalmazottunk bűbájt gyakorlókból vagy médiumokból áll. És mi voltunk az egyetlenek, akik azzal is dicsekedhettünk, hogy kettő kivételével az összes alkalmazottunk fey. Nincs sok olyan fajtiszta fey, aki kibírja, hogy egy nagy és túlzsúfolt városban éljen. Los Angeles jobb volt, mint New York vagy Chicago, de még így is fárasztó, hogy ennyi technikával és emberrel vagy körülvéve. Engem nem zavart. Az emberi vérem miatt emberi a toleranciám. Kulturális és személyes okokból jobban kedveltem a vidéket, de nem volt rá szükségem. Jó volt, ha volt, de nélküle nem lettem beteg és nem halványodtam el. Ahogy jónéhány fey.
– Bárcsak el tudnám őket küldeni, Jeremy.
– Neked is rossz érzéseid vannak ezzel kapcsolatban, igaz?
Bólintottam.
– Igen. – De ha kihajítom őket, akkor álmaimban a reszkető, könny nélküli arcukat fogom látni. Amennyire tudom, haláluk után akár még vissza is jöhetnek, hogy kísértsenek. Visszajöhetnének igaz kísértetekként és siratnának, mert elvettem tőlük a túlélésük utolsó esélyét. Az emberek az hiszik, hogy a szellemek csak azokat az embereket kísértik, akik megölték őket, de ez egyszerűen nem igaz. A szellemeknek érdekes az igazságérzetük, és amilyen az én szerencsém, addig követnének, míg nem találnék valakit, aki elűzné őket. Ha ez egyáltalán lehetséges. Néha a lelkek kitartóak. Akkor aztán lenne egy családi szellemem, aki banshee-ként sikoltozna minden haláleset előtt. Nem hittem, hogy egyikük is elég erős egyéniség lett volna ehhez, de megérdemeltem volna, ha így történik. A bűntudatom és nem a kísértetektől való félelem miatt mentem vissza az irodába. Állítólag a feyeknek nincs lelkük, és nem ismerik a személyes felelősségvállalás fogalmát. De Jeremy és az én esetemben ez nincs így. És ez így rosszabb. Sokkal rosszabb.

A kiadó engedélyével.

A szerző életrajza