FőképA kétszeres Grammy-díjas Keb’ Mo’ új, immáron nyolcadik albumán nagyjából ott folytatja, ahol az előzőn abbahagyta.
Sok-sok évnyi stúdiózenélés után az áttörést 1996-ban a Just Like You című albuma hozta meg, amiért gyorsan be is söpörte az első Grammyt kortárs blues kategóriában, majd ugyanezt sikerült megismételnie 1998-ban a Slow Downnal, illetve 2004-ben a Keep it Simple című lemezzel.

Fránya dolog ez a kortárs blues kategória. A bluesnak legalább annyi arca van, mint a jazznek, éppen ezért nem árt némi árnyalás.
Ha vesszük mondjuk a kortárs blues egyik legnagyobb öregjét, Charlie Musselwhite-ot, akkor a tempót leszámítva nehéz vajmi kevés közöset felfedezni az ő karcos Delta-bluesa és Keb’ Mo’ nyugodt, akusztikus muzsikája között.
A gitáros/énekesre bevallottan a legnagyobb hatást Robert Johnson gyakorolta (nem véletlenül alakította ő a zenészt az 1998-as Can’t You Hear the Wind Howl című filmben), valamint Eric Clapton, aki szintén nem véletlenül készített egy Robert Johnson-emlékalbumot (Me and Mr. Johnson 2004-ben).

Keb’ Mo’ Suitcase című lemeze ezen két zenész alapvető és mély hatását mutatja. A Suitcase-t nehezen lehetne színtiszta bluesalbumnak hívni (mert hát mit is lehetne?). Keb’ Mo’ ugyanis nem ragad le ennél a stílusnál, hanem egy igencsak egyedi mixet vezet elő.
Van itt minden: reagge („Your Love”), latin („The Itch”), klasszikus, folkalapú, Ry Coodert idéző blues („Eileen”), eletromos blues („Rita”), country („I’m a Hero”) és ballada („I’ll be Your Water”).
A sokféle stílus végeredménye azonban egyáltalán nem zavaros, hanem teljes, egész. Szinte mindegy, Keb’ Mo’mit énekel, a nagy zenészekre jellemzően mindenre rányomja a bélyegét, minden stílusból Keb’ Mo’ lesz.

A lemezre ugyanaz a derűs emlékezés és néhol merengés jellemző, mint Clapton Back Home című lemezén. A Lassúkezű azon az albumon sem intézett kihívást a hallgató felé, csak egy remek, könnyen hallgatható és szerethető albumot készített.
Nem tudom, Keb’ Mo’ célja ez volt-e, de mindesetre sikerült egy olyan lemezt rögzítenie, amivel nem új utakat keres, hanem a régi kitaposottan halad tovább.

Alapos hallgatás után azért annyi kiderül, hogy a gitáros/énekes inkább James Taylor folkzenéjéhez áll közelebb, mint mondjuk Musselwhite vagy Bryan Lee bluesához. Nincsenek döngő ritmusok, gitártépés, kemény alap, keserű mondanivaló – mindössze hallatlanul jól megírt dalok, amelyek sokkal inkább idézik a 30-as évek blueszenéjét, semmint a modern kor hangzását, témavilágát.

Persze Keb’ Mo’ szövegei kellően ironikusak, alkalmanként szellemesek, de akik egy nyúlós, mogorva bluesalbumra számítanak, csalódni fognak.
Akik viszont ismerik és szeretik őt, azok roppantul fogják élvezni a tiszta hangzást, a csendes humort, a tökéletesen eljátszott dalokat, és valószínűleg hozzám hasonlóan napokig nem tudják majd kiverni a fejükből a lemez messze legjobb számát („The Itch”).

Közreműködők:
Keb’ Mo’ – gitár, ének
Fran Banish – gitár
Jon Cleary – Hammond B-3, zongora
Paulinho Da Costa – ütőshangszerek
Steve Ferrone, Sergio González – dobok
Greg Leisz – Pedal Steel
Darrell Leonard – pozan, trombita
Reggie McBride – basszusgitár
Paul Oscher – szájharmonika
Joe Sublett – tenorszaxofon
Greg Tardy – klarinét

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Your Love
2. The Itch
3. Eileen
4. Remain Silent
5. Still There For Me
6. Rita
7. I’m A Hero
8. Suitcase
9. Whole Nutha’ Thang
10. I See Love
11. I’ll Be Your Water
12. Life Is Beautiful

Diszkográfia:
Keb’ Mo’ (1994)
Just Like You (1996)
Slow Down (1998)
The Door (2000)
Big Wide Grin (2001)
Martin Scorsese Presents the Blues: Keb’ Mo’ (2003)
Keep It Simple (2004)
Peace... back by popular demand (2004)
Suitcase (2006)