Főkép

Mára már hagyománnyá vált, hogy Danny Cavanagh nem csak fo zenekarával, az Anathemával, hanem egyedül, esetleg énekes-testvérével, Vincenttel, vagy más zenészbarátaival közösen érkezik Magyarországra, hogy akusztikus koncerteken találkozzon itteni barátaival. Ezúttal egyedül zenélt nekünk.
Nem mintha bármilyen bizonytalanság lett volna bennem, hiszen mögöttem jöttek be, tehát nagyjából biztos voltam benne, hogy lesz koncert.
Ráadásul egy hálátlan dög vagyok, hiszen az Anathema legelső, erősen nem ilyen lemeze jár a fejemben. Mielőtt mindenki heveny megvetéssel illetne, be kell vallanom, már elég régóta szeretnék eljutni egy Danny Cavanagh koncertre.
És nem azért, mert annyira odavagyok az akusztikus muzsikárért, sőt, szerintem, a zene az zene, az eszköz mindegy.

Az egotripet lezárva, egész egyszerűen kíváncsi voltam rá, hogy mi miatt olyan az Anathema zenéje, amilyen most, és nem olyan, amilyet én annyira szeretek?
Ja! Mögöttem jöttek be. Ennyi. Kicsit fura volt, hogy nem volt különösebb felhajtás, de most már természetesnek gondolom.
Tehát olyan fél kilenckor éppen a pultnál voltam, amikor a Fellépő is éppen magyarázott valami lánynak. Nem figyeltem különösebben oda, de valami akusztikus dologról volt szó, meg hogy „nem igazán”. Nagyon vicces.

A Fellépő utána nevetve mondta nekem, hogy „Nem igazán tudják, hogy milyen koncert lesz.” – mármint a lányok, akiknek magyarázott.
Ezek után közöltem a Fellépővel, hogy szerintem már játszaniuk kéne. Megkérdezte mennyi az idő, és miután megmutattam az órámat, ő is így gondolhatta, mert elhúzott a színpad felé.

Ő és „Friend of Liverpool” elkezdték a koncert első felét. Egy törökülésben helyet foglalt közönségnek. Ugyanis, amikor végre bemehettünk a terembe, a fiatalság fogta magát és leült. Annyira helyes volt. Bementek, és szépen sorban leültek egymás mögé.
Először még én is velük tartottam, de aztán beugrott, hogy ma már egyszer le „tetszik”-eztek, így gondoltam, öregesen, állva mégis jobb lesz. Ráadásul így került sorra a Fellépő-vel közös közjátékra, úgyhogy még jól is jártam. És így is szeretném gondolni.

Visszatérve a Fellépőre és az ő „Friend of Liverpool”-jára, elkezdtek egy kellemesen tempós, két akusztikus gitáros koncertet, hiba nélkül. Rögtön működött a varázslat, csendben figyelt mindenki. Nagyjából.
Egy darab trekkcím sem maradt meg a fejemben, de szerintem, pár napon belül, elérhető lesz (talán már most is elérhető) jó sok trekklista a koncertről. Tehát játszották a … , meg a ….. és a …..Nem maradt ki egy sem. Komolyan, tempós kellemes koncertelsőfele volt. Majd jött a szünet.

A második félidőben, kihasználva, hogy a tánctér mellet egy pihenőtér van, egy heverőn fetrengve hallgattam végig a koncertet. Felraktam a lábam a karfára és hátradőlve figyeltem a koncertet. Fél órán keresztül én voltam az élet császára.
De attól még jó volt a koncert, aminek a végén a fellépő hátrajött, így az én punnyadásomnak is vége lett egyhamar. Na annyira azért nem sajnálom. (Én még Marco Polo korában voltam a helyen, ami tök más volt, így talán érthető lelkesedésem)

Tehát egy kellemes – aki hallgatott Anathema-t annak ismerős – akusztikus gitáros, csendes ülős koncerten vehettem részt, megtudva, hogy a Fellépő is egy ember, aminek akár örülhetünk is. Mert közvetlen kedves emberek játszottak a koncerten, látszott rajtuk, hogy szeretnek zenélni. De tényleg, ezek zenebolondok mind.