FőképIgen, a felfedezők ismét itt kopogtatnak ajtónkon. Lehetséges világok felfedezői ők. Jövőbelátók.
Hamarabb veszik ezeket a vibrációkat, az éter morzejeleit, mint mások. Mondjuk éjjel három és fél öt között, amikorra a külvilág zajai elcsendesedtek, és néhány notórius álmatlankodón kívül kilométerekre mindenki a kollektív tudattalan szövedékét fonja.
Ilyenkor az égiekkel játszókat és pörlekedőket könnyebben eltalálják a rózsaszín ötlet- és megvilágosodás-sugarak.

Egyikőjük Philip Kindred Dick néven született (újra?) erre a világra, hogy ötvenegynéhány évig a Föld nevű bolygót szolgálja látomásaival, melyek novellák és regények formájában szilárdultak meg, a földlakók legnagyobb örömére és reszketésére. Ezekből az első 2007-es adagot Már megint a felfedezők címen kaphatja kezébe a magyar olvasó.

Megtalálható itt minden téma, amit sci-fi író szeme-szája megkíván: atombomba-paranoia („Hulla vagy, Foster!”), fegyverkezési verseny szülte paranoia („Itt a piros”), gépek alkotta agymosó-elnök („A Yancy-profil”), marsi istenek („Pat ajándéka”), balul elsült űrutazás (többek között a „Remélem, hamarosan megérkezem”) vagy időutazás („A vízipók”, vagy az előző kategóriába is besorolható történet, a címadó novella).
De kár volna kategóriákba szorítani ezeket az írásokat, hiszen legtöbbjük több ötletcsíra fúziójából kelt életre, ezért élettel telik és változatosak, riasztók és gondolkodásra sarkallók, amilyennek egy jó történetnek mindig is lennie kellene.

A kötet alapvetően Dick korai és késői szakaszában született novellákból épül fel. Nagyobb részük az ötvenes évekből, az SF hidegháború fűtötte aranykorából származik, pszichedéliától mentesek, de ezek is rendesen megkaparják a látható valóság felszínét (lásd például a propagandagépezet alkotta, szintetizált Eisenhower-utánzatot).

Aztán a könyv aranymetszésében két történet áll PKD középső alkotói korszakából (’59-es és ’63-as évjáratúak), melyek az időhurokkal és a ciklikus időszemlélettel, valamint a metafikcióval járnak táncot.
A gyűjtemény végére pedig a szerkesztők a hetvenes-nyolcvanas évekből válogattak össze négy történetet, melyekben a szubjektív, újrarendezett és -generált valóság keveredik a személyes traumákkal, az abortusz elleni kiáltványra pedig Vergilius „Negyedik eclogá”-ja és az örökre fennmaradó Római birodalom tromfolnak.

Mindez szép és jó, de nem magyarázza meg, miért akarja az egyszeri olvasó egy ültő helyében végigolvasni az éppen aktuális Dick-kötetet, legyen az regény vagy novellásgyűjtemény.
A témák változatossága biztosan nem lehet indok, hiszen PKD messze földön híres volt arról, hogy jól bejáratott novellatémáit megírta regényben (erről tanúskodik a kötet végén az írói utószó is, mely megjegyzi, hogy a The Penultimate Truth-ba átemelte a számára oly kedves „A Yancy-profil” elnökét, majd csak úgy odadobva megjegyzi: „Ezt a novellát az élet Watergate címen vette át tőlem.” Hiába, „az Élet: Plagizál!” – Oscar Wilde).

A mély lélekábrázolás sem kifejezetten az a bizonyos székhez bilincselő elem. Bár minél önéletrajzibbra fordul témáiban, annál kidolgozottabb karaktereket olvashatunk, női szereplői például nagyon kevés kivétellel mind egy kaptafára illenek.
Maga Dick (dr. Willis McNelly nyomán) a novellaötletet teszi meg főhősének az írói utószóban, és minden kétséget kizáróan egy-egy regényre elegendő ötlet lappang történeteiben, de még az összes felsorolt faktor együtt is kevés ahhoz, hogy egészében meg lehessen fogni Philip Kindred Dick apró eszmei magját, ami a novellák mögött lappang.

Talán abban áll a nagy titok (persze azon kívül, hogy „…jót, s jól…”), hogy az eredeti kéziratok közé eshetett valami entheogén szer, amely minden egyes sorral megidézi a történetmondók istenét, és élénk, élethű hallucinációkra készteti a könyv olvasóit, amit senki sem szeretne feladni időnek előtte.
Mással nem tudom magyarázni azt a fajta addiktív, szenvedélybeteg hozzáállást, amit PKD írásai váltanak ki közeli ismerőseimből.

Legyen azonban bárhogy is, akár a gnosztikus isten, akár a drogtündérek kegyeltje és játékszere volt Philip Kindred Dick , ami életművet ránk hagyott, az a mai napig új és új elméket hangol magasabb frekvenciákra, újabb és újabb tudatokat ébreszt rá az öt érzék birodalmának vasketrec voltára és evvel egy időben minél több lelkes olvasót szórakoztat távoli világaival.
Szellemének tiszteleteképp ez az írás is a messzi csillagok hangjainak vételére legalkalmasabb időben, hajnali három és fél öt között született.

Kapcsolódó írásunk:Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete
Életrajz