Főkép
Fél hat körül leraktam a könyvet, amit olvastam, és elkezdtem kiterelni a vevőket a boltból. A könyv szerzője Robert B. Parker volt, a hőse pedig egy Spenser nevű magánnyomozó, aki keresztneve hiányát fizikai erejével pótolta. Minden második fejezetben vagy körbefutotta Bostont, vagy mindenféle súlyokat emelt, vagy egyéb más módokon próbálkozott szívinfarktust kapni. De ha azt nem, hát legalább egy helyre kis sérvet. Már csak az olvasásban kimerültem fizikailag.
A vevőim lassan elhagyták a boltot. Az egyik megállt, hogy kifizessen egy verseskötetet, a maradék pedig úgy szívódott fel, mint a köd a hajnali napsütésben. Bevittem a boltba a leértékelt könyveim asztalát („Minden könyv 40 cent – vagy 3 darab 1 dollárért”), lekapcsoltam a villanyt, bezártam az ajtót, lehúztam az acélrácsot. A Barnegat Könyvesbolt álomra hajtotta a fejét.
Miután becsuktam a boltot, ideje volt munkához látni.

A bolt a Keleti Tizenegyedik utcán van az University Place és a Broadway között. Tőlem két ajtóra található a Pudliművek. Benyitottam, érkezésemet egy csengő jelezte, mire megjelent Carolyn Kaiser a függöny mögül. – Helló, Bernie – üdvözölt. – Csüccs. Mindjárt jövök.
Kényelmesen elhelyezkedtem a párnákkal bélelt szófán, majd elkezdtem olvasni egy szakmai lapot A kisállatkereskedő címen. Pontosan arról szólt, amit a címe sugallt. Abban reménykedtem, hogy talán találok egy fotót egy Bouvier des Flandres-ről, de nem volt szerencsém. Még akkor is reménytelenül lapoztam a magazint, amikor megjelent Carolyn, hóna alatt egy nagyon kicsi kutyával, aminek olyan volt a színe, mint a szódás whiskynek.
– Ez nem Bouvier des Flandres – közöltem vele.
– Nem mondod – nézett rám Carolyn. A kutyát lerakta az asztalra, majd elkezdte kefélni a szőrét. Nem is értettem miért, már eleve bolyhos volt. – Ő Vakmerő Herceg, Bernie. Egy pudli.
– Nem hittem, hogy ilyen kis kiszerelésben is lehet kapni őket.
– Egyre kisebbek lesznek. Ő ráadásul a legkisebb, amit eddig láttam. Szinte miniatűr. Szerintem a japánok is belépnek a piacra. Valami szörnyű dologra készülnek a tranzisztoraikkal.
Carolyn rendszerint nem szokott az alacsony növéssel és kis mérettel viccelődni, hátha visszaüt rá. Magassarkúban is a legjobb esetben 152 centi, de ma egyszerű félcipőt viselt. Rövidre vágott barna haja van, égszínkék szeme. Testalkata olyan, mint egy tűzcsapé, ami a kutyakozmetikai üzletágban kifejezetten hasznos lehet.
– Szegény Herceg – sóhajtott. – A tenyésztők mindig kiválasztják a legkisebbeket, aztán azokat pároztatják, a végeredményt meg te is látod. És nemcsak a méretre utaznak a tenyésztők, hanem a színre is. Vakmerő több, mint egy szimpla minipudli. Ő egy őszibarackszínű minipudli. Hol a fenében van a gazdája? Mennyi az idő?
– Háromnegyed hat.
– Már negyed órája itt kellene lennie. Hatkor be fogok zárni.
– És mi lesz Vakmerő Herceggel? Hazaviszed magaddal?
– Viccelsz? A macskák megennék reggelire. Árny még csak-csak megtűrné, de Myanmar kibelezné, hogy ne essen ki a gyakorlatból. Ha a gazdája nem kerül elő hatig, akkor a Herceg felveheti a Monte Cristo nevet, mert az éjszakát ketrecben fogja tölteni.
A Hercegnek ekkor kellett volna tiltakozásképpen vakkantani egyet, de csak állt az asztalon, mint egy játékkutya. Rámutattam, hogy a színe inkább a szódás whiskyé, semmint az őszibaracké. – Ne is mondd, Bernie, mert mindjárt úgy elkezdek nyáladzani, mint Pavlov kedvence kutyája – nézett rám. Ekkor azonban megszólalt az ajtó fölé szerelt csengettyű, és egy kék hajú nő lépett lendületesen, hogy összeszedje a kutyáját.
Amíg ők a herceg számláját rendezték, én olvastam tovább A kisállatkereskedőt. A nő végül fogott egy hamis gyémántokkal kirakott nyakörvet, felcsatolta Vakmerő Hercegre, és kiléptek az ajtón. Kelet felé indultak, feltehetőleg a Stewart Ház felé, ahol szinte előírás a kékre festett haj. Az őszibarackszínű pudliktól kivételes esetekben eltekintenek.
– Pudlik – jelentette ki Carolyn. – A macskáim miatt nem tartanék kutyát, de ha nem lennének macskáim, akkor sem engednék be kutyát a lakásomba. De ha mégis, akkor pudlit biztosan nem.
– Mi bajod van a pudlikkal?
– Nem is tudom. A hétköznapi pudlikkal semmi. A nagy, fekete, bozontos pudlik teljesen rendben vannak. Persze ha mindenkinek nagy, fekete, bozontos pudlija lenne, akkor becsukhatnám a boltot, ami, ha jobban belegondolok, nem is lenne akkora katasztrófa. Te élnél együtt egy ilyennel, Bernie? Egy miniatűr pudlival?
– Nos, ami azt illeti…
– Persze, hogy nem – vágta rá Carolyn. – Te sem, ahogy én sem. Kétféle ember tart ilyen kutyát. Őket soha nem voltam képes megérteni.
– Kétféle ember?
– A meleg férfiak és a nem meleg nők – felelte. – Mehetnénk már végre? Úgy vágyom egy őszibarackos brandyre. Tisztán. Volt egyszer egy szeretőm, aki csak ezt itta. De egy szódás whiskyvel is kiegyeznék. Valójában azonban martinit akarok inni.

Végül egy Perrier-t rendelt lime-mal.
Persze nem magától. A kedvenc helyünkig, a Bum Rapig folyamatosan ellenkezett, de mire lehuppantunk az asztalunk mellé, sikerült meggyőznöm. Azt azért nem mondhatnám, hogy túl boldog lett volna. A pincérnő megkérdezte, hozhatja-e a szokásosat, mire Carolyn elhúzta a szája szélét, és francia ásványvizet rendelt, ami mindennek nevezhető, csak a szokásos italának nem. Az enyémnek sem, pláne egy munkás nap végén, csakhogy a nap még nem ért véget, az igazi munka még előttünk állt. Én is Perrier-t rendeltem, mire a pincérnő a fejét vakarva indult el a pult felé.
– Látod, Bernie? Szokatlan viselkedés. Ami ugye gyanút ébreszt az emberekben.
– Én nem aggódnék miatta.
– Nem értem, miért nem ihatok valami tisztességeset. Órák múlva kezdünk csak el dolgozni. Mire nekilátunk, már ki is megy belőlem.
– Tudod a szabályokat.
– Szabályok.
– Amik nélkül a társadalom összeomlana. Beköszöntene az anarchia. Mindent megfertőzne a bűn.
– Bernie…
– Most ahogy mondod – néztem rá –, akár egyedül is dolgozhatok ma éjjel.
– A fenéket.
– Nem is kell hozzá két ember. Talán egyedül jobban boldogulnék.
– Na de ki találta a melót?
– Te – feleltem. – És akármi is történik, a fele a tied. Még akkor is, ha ma este otthon maradsz. Mi szükséged van a kockázatra? Ráadásul ihatsz nem egy, hanem kettő vagy három martinit is, és…
– Meggyőztél.
– Csak arra gondoltam, hogy…
– Mondtam, hogy meggyőztél, Bernie.
Amikor a pincérnő kihozta a francia szódavizünket, elhallgattunk. A zenegépből Loretta Lynn és Conway Twitty énekeltek egy duettet egy memphisi nőről meg egy New Orleans-i férfiről. Vagy fordítva.
Carolyn megfogta a poharát, és komoran rám nézett. – Jövök – jelentette ki.
– Ha te mondod.
– Naná, hogy mondom! Társak vagyunk, emlékszel? Azt hiszed, hogy amiért egy istenverte nő vagyok, otthon kellene ülnöm, és horgolnom egy istenverte zoknit, igaz?
– Én soha…
– Nincs szükségem arra az istenverte martinire – emelte fel a poharát. – Igyunk a bűnre, Bernie. – Úgy döntötte le a Perrier-t, mintha gin lett volna tisztán.

Az egész projekt itt kezdődött a Bum Rapben, ennél az asztalnál. Carolynnal munka után rendszeresen beülünk ide, hacsak egyikőnknek nincs valami dolga. Úgy két hete is ezt tettük, előttünk két pohárral, amikben nem Perrier volt.
– Furcsa, hogy az emberek hogyan választanak maguknak kutyát – mondta Carolyn. – Van egy kuncsaftom, a neve Wanda Colcannon. Egy Bouvier-je van.
– Ez valóban különös – jegyeztem meg.
Carolyn szúrós tekintettel nézett rám. – Akarod hallani, Bernie?
– Bocs.
– Szóval, amikor bejött a kutyájával hozzám, rögtön azt gondoltam, hogy egymásnak teremtették őket. A nő magas, szőke és szigorú, akár egy mazochista legvadabb álma. Drága ruhákat visel. Arcéle arisztokratikus. Messziről lerí róla, hogy nem közülünk való.
– Értem.
– A Bouvier is egy puccos kutya. Manapság nagyon divatos. Alig pár éve ismerték el csak nálunk hivatalosan. Drága kutyák, és még akkor is nagyon puccosnak látszanak, ha nem tudod, mennyit kérnek értük. Szóval, ott állt ez a hosszúcombú szőke bőrkabátban, oldalán egy fekete Bouvier-vel. Egymásnak teremtették őket.
– És?
– A kutyát a neve miatt vette meg.
– Hadd találjam ki. Anasztáznak hívják.
– Ha kan lenne, akár ez is lehetne a neve, de ez egy szuka.
– Az is divatos dolog. Mármint szukának lenni.
– Soha nem megy ki a divatból. A kutya neve Asztrid. Mert a nő ezt adta neki. De amiért megvette, az a fajtája neve.
– Miért?
– Mert Wanda leánykori neve Flanders.
– Jackie Kennedy leánykori neve meg Bouvier – bólintottam. – Nem tudom, neki miféle kutyája van, de nem is érdekel. Különben sem értem az egészet. Mi köze van a Flandersnek a Bouvier-hez?
– Azt hittem, tudod. A Bouvier belga fajta, a teljes neve pedig Bouvier des Flandres.
– Ó.
– Szóval a nőt ezért kezdte el érdekelni a fajta. Gyorsan vett is egy kölyköt pár éve. Jobban nem is választhatott volna. Megőrül Asztridért, a kutya pedig teljesen odavan érte. Az nem elég, hogy az eb baromi puccos, hanem nagyon intelligens és kiváló házőrző is.
– Olyan jó nekik – jegyeztem meg.
– Ugye? Most már lassan egy éve foglalkozom a kutyájával. Kéthavonta behozza kozmetikázni az ebet, bemutatók előtt meg teljes szervízt rendel. Nem viszik el Asztridot minden kutyakiállításra, de ha mégis, akkor biztosan nyer valamit.
– De jó neki.
– Wandának és Herbnek is. Wanda imád sétálni vele. Az utcán teljes biztonságban érzi magát a kutyával. A férjével pedig mind a ketten nyugodtak, mert a kutya vigyáz a házra. Megvédi őket a betörőktől.
– Érthető.
– Aha. Asztrid az ő biztosításuk betörők ellen. Pár hét múlva azonban tüzelni kezd, és Wandáék pároztatni akarják. A nő amiatt aggódik, hogy az anyaság élménye valamilyen módon rossz irányba befolyásolja házőrzői képességeit, de ennek ellenére pároztatni fogják. A kan meg egy többszörös díjnyertes állat. Pennsylvaniában, Berks megyében lakik. Az valahol Reading környékén van. Az egész országból küldik hozzá a szukákat pároztatni, és nem kevés pénzt kap érte. Mármint a gazdája.
– Akkor sem olyan rossz élet egy kutyának.
– Ugye? Wanda a férjével közösen viszi el Asztridot a kanhoz. Amikor egy szuka tüzel, legalább két napig összezárják a kannal, hogy biztosak legyenek benne: nem hiába mentek. Szóval, kocsiba ülnek, és elmennek Berks megyébe Asztriddal. Kivesznek egy szobát, a kutyát összezárják a kannal, és két nap múlva jönnek csak haza.
– Biztosan mind a hárman élvezni fogják az utat.
– Akkor pláne, ha az idő is szép lesz.
– Hát persze – bólintottam. – Biztos van valami oka annak, hogy ezt elmondod nekem.
– Nagyon vág az eszed, Bernie. Ahogy mondtam, két napig távol lesznek Asztriddal együtt, aki ugye véd a betörők ellen. Elég gazdagok ahhoz, hogy drága ruhákat viseljenek és még drágább kutyát tartsanak. Meg ahhoz is, hogy Herb kiélvezhesse a hobbiját.
– Mi a hobbija?
– Érmegyűjtés.
– Ó – kaptam fel a fejem. – Mondtad is a nevét. Nem Flanders, mert az ő leánykori neve. Meg a kutyáé is. Colcannon. De a férfi keresztnevét nem említetted. Illetve dehogyisnem. Hát persze. Herb.
– Hihetetlen, mennyire figyelsz a részletekre, Bernie.
– Herb Colcannon. Herbert Colcannon. Herbert Franklin Colcannon. Az a Herbert Colcannon?
– Szerinted mennyi van belőlük?
– Múlt ősszel a Bowers and Ruddy aukcióján arany próbavereteket vett, pár hónapja meg a Stack’snél vett valamit. Azt már elfelejtettem, hogy mit. Pedig olvastam az Érmevilágban. Viszont sanszos, hogy a gyűjteményét egy bank széfjében tartja.
– A lakásban van egy faliszéfjük. Szerinted mégis bankban van a kollekciója?
– Most megfogtál. De te honnét tudsz erről?
– Wanda egyszer említette. Hogy mennyire fel akart venni egy nyakláncot egyik este, de nem tudta, mert elfelejtette a széf számkombinációját, a férje meg éppen elutazott valahova. Majdnem mondtam neki, hogy van egy barátom, aki tud neki segíteni, de végül úgy döntöttem, hogy jobb, ha nem tud rólad.
– Bölcs döntés. Lehet, hogy Herb mégsem tart mindent a bankban. Talán néhány érme ott van a nő ékszerei mellett. – Egymást érték a gondolatok a fejemben. Hol laknak? Milyen a biztonság a házukban? Hogyan tudom feltörni a széfet? Mivel sétálhatok ki tőlük a hónom alatt, és kinél tudom a legelőnyösebben pénzzé tenni a szajrét?
– Chelsea-ben laknak – folytatta Carolyn. – Távol az utcától egy nagy házban. A számuk nincs benne a telefonkönyvben, de én tudom. És a címüket is.
– Az hasznos.
– Aha. Csak ketten élnek abban a nagy házban. Nincs gyerekük. Nincsenek bennlakó alkalmazottak.
– Érdekes.
– Szerintem is. Ezért gondoltam, hogy ez a meló a Páratlan Párosra vár.
– Jól gondoltad – bólintottam. – Meg is hívlak gyorsan egy italra.
– Épp ideje volt.

A kiadó engedélyével.

A szerző magyarul eddig megjelent művei:

Matt Scudder:
Az apák bűnei (GM)
Az apák bűnei (RG)
A pusztítás és teremtés ideje
A halál völgyében
Döfés a sötétben
Nyolcmillió halál
Ha a szent kocsma is bezár
A penge élén

J.P. Keller:
Bérgyilkos
Bérgyilkos a célkeresztben
Bérgyilkos mindörökké
Bérgyilkos inkognitóban

Bernie Rhodenbarr:
A betörő, aki parókát viselt
A betörő, akit szekrénybe zártak
A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni
A betörő, aki Spinozát olvasott
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian
A betörő, aki eladta Ted Williamst
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
A betörő, akit temetni veszélyes
A betörő, aki zabot hegyezett

Kapcsolódó írás:A betörő, akit Bernie Rhodenbarrnak hívnak