Főkép

Az eredetileg a holland The Gathering és a svéd Therion nyomdokain elinduló bandák közül elsőként a Nightwishnek sikerült a nagy áttörés: a heavy metalt szimfonikus elemekkel feldúsító, ám elsősorban a dübörgő gitárok, sejtelmes billentyűs szólamok és az éteri női hang nemzetközileg is elfogadott és sikeres összeházasítása.

Bárki, aki utánuk próbálkozott bármi hasonlóval (vagy legalábbis később került be a köztudatba), rögtön epigonként, kivételes esetben a finnek nyomdokvizén előre kapaszkodó hasonszőrűként lett elkönyvelve. Pedig zenéjük egészen kivételes, eredeti és értékes – akár az első befutóénál értékesebb – is lehet.

A femme metalisták közé sorolható az Edenbridge is, akiket legtöbbször – amint az várható – rögtön a Nightwishhez hasonlítanak. A csillogó felszín: a képzett, kellemes női hang mögött megszólaló profi hangszeresek valóban szinte kikényszerítik az önkéntelen összevetést.

Ám akárcsak a finn ellenlábasnál, ahol korábban is tudtuk, de Tarja kiválásával (kirúgásával) teljesen egyértelművé vált, hogy Tuomas a zenei agytröszt, az Edenbridge esetében is hamar kitűnik, hogy a banda minden megnyilvánulása egyetlen ember: Lanvall lángelméjét dicséri. És ebben keresendő a legjelentősebb eltérés a finnek és az osztrák „bombasztikus metál”-zenekar között.

Lanvall ugyanis nem billentyűs hangszeresként, hanem gitárosként (aki mellesleg zongorázni éppoly kiválóan tud) gondolkozik. A riffek vadabbak, féktelenebbek, ugyanakkor áradóbbak Tuomas témáinál, és ha lehet, még több teret adnak az énekesnek, mint a szintetizátoros alapokra épített Nightwish-nóták. Mindennek legkellemesebb „mellékhatása”, hogy az Edenbridge összehasonlíthatatlanul tisztábban szól finn társánál.

Zeneszerző-gitáros-szintetizátorosként Lanvall nem fél az egzotikus hangszerek bevetésétől sem, az „October Sky”-ban pedig egészen odáig elmegy, hogy kissé Malsteenes, ámde az első bécsi iskola hagyományait feltámasztó témával induló, a tetőponton pedig gitár-fugatóval és kórussal apait-anyait beleadó, igazi (s nem mellékesen iszonyatos tempójú) neoklasszicista opussal kápráztat el.

Ugyanakkor nem hiányozhatnak az albumról a himnikus (igen, Nightwishes) dalok sem. Ilyen az albumot záró „The Canterville Ghost”, melynek akusztikus gitárral megszólaltatott melléktémája alatt – vagyis inkább felett – Sabine operai magasságokba emelkedik. És ilyen a „Centennial Legend” is, mely középtempós, kórusokkal, nagyzenekart sejtető, mégis a metál inherens lehetőségein belül maradó szám, kifejezetten nagyszerű gitárszólóval megspékelve.

Hallhatunk aztán folkos, kelta beütésű főtémát a „Wilde Chase”-ben, de hát a Nightwish is feldolgozta Gary Moore „Over The Hills”-ét. Lényegi különbség azonban, hogy míg Tuomaséknak idegen ötletre volt szükségük, Lanvall saját kútfőből írta meg ezt a sodró lendületű, a dallamos, lényegében harci énekként felfogható metáldalok között is kiemelkedő nótát.

A rögtön e két említett szám után következő „And The Road Goes On”, lassúdad, keleties skálára épülő vezér-riffjéből a sivatagi vándorlások végtelen, varázslatos napjai sejlenek fel, ahogy egykor a Rainbow „Gates Of Babylon”-jából.
A refrén viszont fülbemászó énekdallamával és dögös gitárjával ragad meg bennünk. Az, hogy ezen túl, e mellett, felett izgalmas hangnemi bolyongás után még egy sejtelmesen induló, de egészen virtuóz gitárkiállást is kapunk, már csak hab az amúgy is remekbe sikerült tortán.

Mindezek után már nem is meglepő talán, hogy a „What You Leave Behind” újabb finom stílusváltással a Queen merengősebb pillanatait vegyíti össze a himnusszerű fémzene legjobb hagyományaival. A gitárszóló és a híd (bridge) aztán megint visszatérés a neoklasszicista gyökerekhez, Mozart, Haydn, Beethoven extravaganciájának kései visszhangjaihoz.

Az Edenbridge nem szokványos, női hang köré épített szimfonikus metálzenekar tehát, hanem a hasonműfajúak közül originalitásával, elementaritásával és kifinomultságával egyaránt kitűnő csapat. És a Shine úgyszintén több tucatlemeznél. Rendkívüli változatosságával, a megfontolt megszerkesztettséget a természetesség gúnyájába szinte észrevétlenül bebújtató album, amely nem csak hogy megunhatatlan, hanem egyre izgalmasabbá válik, ahogy egyre alaposabban kiismerjük.

Az együttes tagjai:
Sabine Edelsbacher – ének, vokál
Lanvall – gitár, basszusgitár, zongora, billentyűs hangszerek, buzuki, saz
Roland Navratil – dob
Andreas Eibler – ritmusgitár

Közreműködik:
Dennis Ward – vokál, kórus
Astrid Stockhammer – szólóhegedű

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Shine
2. Move Along Home
3. Centennial Legend
4. Wild Chase
5. And The Road Goes On
6. What You Leave Behind
7. Elsewhere
8. October Sky
9. The Canterville Prophecy
10. The Canterville Ghost

Diszkográfia:
Sunrise In Eden (2000)
Arcana (2001)
Aphelion (2002)
A Livetime In Eden (2004) koncert
Shine (2004)
The Grand Design (2006)
The Chronicles Of Eden (2007) válogatás
MyEarthDream (2008)