FőképSzinte elképzelhetetlennek tartom, hogy egy klasszikus zenét kedvelő ne ismerné Mozart népszerű daljátékát, A varázsfuvolát. Saját korosztályom ráadásul különösen elkényeztetett helyzetben érezheti magát, hiszen a művet többek között Ingmar Bergman felülmúlhatatlan filmadaptációjában ismerhettük meg.

E szerencsés körülmény azonban némiképp előítéletessé is tett (természetesen csak a magam nevében beszélhetek), hiszen Bergman alkotását vizualitás és drámaiság szempontjából azóta is zsinórmértéknek tekintem. És jóllehet a régizenés hangfelvételek között nem egy egészen kiválóval találkoztam már, látvánnyal egybekötve eddig nem sok jót ígért számomra egyetlen színre vitel sem.

Ám megtört a jég. A Salzburgi Ünnepi Játékok keretében, a lángelméjű zeneszerző születésének negyedévezredes évfordulóján a további huszonegy opera mellett előadott 620-as Köchel-jegyzékszámúSingspiel valóban érvényes új felfogást képvisel. Vagy ha nem is igazán új felfogást, mindenképp visszatérést az elromantizált, esetleg a díszletezés és előadás terén mereven a hagyományokhoz ragaszkodó megvalósítások előtti elementaritáshoz.

Már a színpad színei egyfajta letisztultságot sugallnak. Mindvégig a nagy felületeket kitöltő, ragyogó, már-már rikító sárgák, zöldek, narancssárgák, lilák és kékek dominálnak, az arisztokratikus operaházak cirádáinak nélkülözésével. Bizonyos szempontból visszatérünk tehát a köznépnek szánt darab eredeti helyszínéhez, legalábbis annak mesterkéletlen, közvetlenül a zsigereknek „üzenő” körítésének szellemiségét illetően.

És minderre a szereplők fergeteges komédiázása teszi fel a koronát. A rasztahajú, született nevettetőnek tetsző Papageno, vagyis Christian Gerhaher nem is annyira azzal lep meg, hogy énekes létére mennyire rendkívül kifejező és eleven az arcjátéka, minden gesztusa, hanem azzal, hogy komédiázás közben mennyire nagyszerűen énekel.

Monostatos hórihorgas alakja, és komikus jelmeze (felkötött, égbe meredő haj, bő bugyogó, magas sarkú cipő, az Amerikában egykor népszerű etióp énekes bemutatók – Ethiopian Minstrel Shows – arckifestését imitáló smink) ezzel szemben anélkül is kacagást váltana ki bárkiből, hogy Burkhard Ulrich akár egy hangot is kiénekelne a száján.

Hogy mindez nem elég komoly? Hogy talán degradálja Mozart vitathatatlan nagyságát? Dehogy. Hiszen A varázsfola mégiscsak vígopera, a műfajiság egyik korai csodája, a nevettetés nagyközönségnek szánt, mégsem közönséges példája. Az egész mű ebben a felfogásban mindenesetre inkább emlékeztet klasszikus amerikai rajzfilmre, mint ünnepélyes(kedő) színpadi előadásra, és valahol ez lenne Mozart e kései darabjának lényege. Hogy gondjaink, minden bajunk ellenére is önfeledten nevethessünk, s mindezt mennyeien szórakoztató zenei aláfestéssel tehessük.

Úgy érzem tehát, Pierre Audi rendezése, Karel Appel díszletei és Jorge Jara jelmezei visszahoztak valamit abból a játékosságból, abból a némelykor naivnak tűnő, ugyanakkor mélységes hitből, amivel az osztrák géniusz a zenés színpadhoz közelített, és amit akkor és most is elvárhatna e műfajtól a kikapcsolódni vágyó közönség.

Előadók:
René Pape – Sarastro
Paul Groves – Tamino
Genia Kühlmeier – Pamina
Christian Gerhaher – Papageno
Irina Bespaloviate – Papagena
Diana Damrau – Königin der Nacht (az Éj Királynője)

Konzertvereinigung Wiener Staatsopernchor
Thomas Lang – kórusvezető

Wiener Philharmoniker
Riccardo Muti – karmester

A szerző életrajza