Jonathan Stroud: Ptolemaiosz kapuja
Írta: Pék Zoltán | 2007. 01. 19.
Bartimaeus visszatér, avagy a Dzsinnek bosszúja? Szerencsére a válasz, mint ahogy maga a regényhármas, ennél összetettebb. John Mandrake, aki pimasz gyermekből kamaszminiszterré nőtte ki magát, egyre inkább látja a máguskormányzás hibáit.
Barátja nincs, árulók és ellenségek veszik körül. Eközben Kitty, akinek csapatát, az Ellenállást egy őrült szellem szétzúzta, azt veszi a fejébe, hogy ellesi a mágia titkait, mert csak így lehet megküzdeni a mágusokkal.
És még eközben Bartimaeus, a kedvesen beképzelt dzsinn ereje végén jár, mert gazdája, bizonyos Mandrake esküjét megszegve nem bocsátotta el, hanem egymás után bízza meg feladatokkal, s köztudott, hogy ami még egy dzsinnt is kifáraszt, az nem más, mint az ember és az ő csip-csup ügyei.
Noha fintoroghatunk, hogy Harry Potter után könnyű szellemekkel meg effélékkel dobálózni, ez koránt sincs így, sőt. Szellemek és dzsinnek és sárkányok mindig is szerepeltek a gyerekmesékben, de ettől még nem mindegyik jó, vagy legalábbis kevés a felejthetetlen.
Stroud nagyszerűsége egyszerre képzeletében és írói erényeiben rejlik: nem tesz felesleges és látványos engedményeket, hogy olvashatóbbá tegye a szöveget; aki meg akarja érteni a cselekményt, a jellemeket és nem utolsó sorban a humort, annak bizony kell lennie egy szinten.
Történelem, mitológia és képzelet fonódik szorosan egybe ezekben a könyvekben. A három elbeszélő váltogatása, a három szemszög alkalmazása nem egyszerű, de nagyon hatásos. Ezzel egy elég erős alsó korlátot húzott, de ez csak segít.
A tartalom ugyanis megkívánja. Ez nem egy szép mesevilág, még annyira sem, mint a már nevezett HP.
Itt nem egy külső gonosz fenyeget, hanem maga a rendszer a romlott, belülről elrohasztotta az idő, a valaha újszerű máguskormányzás konzervatívvá megkérgesedett. A változás érett-érett, és most elkerülhetetlenül előbújik, szétfeszítve a korántsem idilli, de legalább működő világot, és ki tudja, mit hoz.
Ráadásul a szellemvilág sem egységes; néhány szellemet már teljesen korrumpáltak az emberek, mások pedig annyira makacsak, hogy képtelenek együttműködni, még akkor is, ha ez földi rabságuk megszűnését jelentené.
Ami még le-a-kalappal ebben a trilógiában, hogy így a végén látszik: minden előre meg lett tervezve, az utolsó vesszőig és leütésig. Nem úgy készült, hogy: „Na kiadjuk az első részt, Jonathan, és meglátjuk, veszik-e.” A szerző mindent alaposan megtervezett, minden mindenhez klappol, ami szintén csak növeli az élményt.
A Bartimaeus-trilógia zárókötete mindazt megadja, amit egy trilógia utolsó részétől elvár az ember (vagy dzsinn): fortély, kaland, látványos küzdelem, a vereség Damoklész-kardja, és végül…
A „hol nem volt, hol lesz” újabb diadala egy igazán emlékezetes olvasmány, felnőtteknek is.
Barátja nincs, árulók és ellenségek veszik körül. Eközben Kitty, akinek csapatát, az Ellenállást egy őrült szellem szétzúzta, azt veszi a fejébe, hogy ellesi a mágia titkait, mert csak így lehet megküzdeni a mágusokkal.
És még eközben Bartimaeus, a kedvesen beképzelt dzsinn ereje végén jár, mert gazdája, bizonyos Mandrake esküjét megszegve nem bocsátotta el, hanem egymás után bízza meg feladatokkal, s köztudott, hogy ami még egy dzsinnt is kifáraszt, az nem más, mint az ember és az ő csip-csup ügyei.
Noha fintoroghatunk, hogy Harry Potter után könnyű szellemekkel meg effélékkel dobálózni, ez koránt sincs így, sőt. Szellemek és dzsinnek és sárkányok mindig is szerepeltek a gyerekmesékben, de ettől még nem mindegyik jó, vagy legalábbis kevés a felejthetetlen.
Stroud nagyszerűsége egyszerre képzeletében és írói erényeiben rejlik: nem tesz felesleges és látványos engedményeket, hogy olvashatóbbá tegye a szöveget; aki meg akarja érteni a cselekményt, a jellemeket és nem utolsó sorban a humort, annak bizony kell lennie egy szinten.
Történelem, mitológia és képzelet fonódik szorosan egybe ezekben a könyvekben. A három elbeszélő váltogatása, a három szemszög alkalmazása nem egyszerű, de nagyon hatásos. Ezzel egy elég erős alsó korlátot húzott, de ez csak segít.
A tartalom ugyanis megkívánja. Ez nem egy szép mesevilág, még annyira sem, mint a már nevezett HP.
Itt nem egy külső gonosz fenyeget, hanem maga a rendszer a romlott, belülről elrohasztotta az idő, a valaha újszerű máguskormányzás konzervatívvá megkérgesedett. A változás érett-érett, és most elkerülhetetlenül előbújik, szétfeszítve a korántsem idilli, de legalább működő világot, és ki tudja, mit hoz.
Ráadásul a szellemvilág sem egységes; néhány szellemet már teljesen korrumpáltak az emberek, mások pedig annyira makacsak, hogy képtelenek együttműködni, még akkor is, ha ez földi rabságuk megszűnését jelentené.
Ami még le-a-kalappal ebben a trilógiában, hogy így a végén látszik: minden előre meg lett tervezve, az utolsó vesszőig és leütésig. Nem úgy készült, hogy: „Na kiadjuk az első részt, Jonathan, és meglátjuk, veszik-e.” A szerző mindent alaposan megtervezett, minden mindenhez klappol, ami szintén csak növeli az élményt.
A Bartimaeus-trilógia zárókötete mindazt megadja, amit egy trilógia utolsó részétől elvár az ember (vagy dzsinn): fortély, kaland, látványos küzdelem, a vereség Damoklész-kardja, és végül…
A „hol nem volt, hol lesz” újabb diadala egy igazán emlékezetes olvasmány, felnőtteknek is.