Főkép
Az ólmos égbolt szinte nyögött a saját súlya alatt. A rádió szerint késő délutánra esni fog, s az ingázók nagy többsége egy életre megbánja, hogy valaha autóba ült.
Martynak egyenesen haza kellett volna mennie Guthridge rendelőjéből. Már a vége felé járt az új regénnyel, és ilyenkor mindig a lehető legtöbb időt töltötte az írással, nehogy kijöjjön a lendületből.
Nem beszélve arról, hogy most különösen tartott a kocsivezetéstől. Ahogy visszagondolt, el tudott számolni minden egyes percével azóta, hogy eljött az orvostól, és abban is biztos volt, hogy nem hívhatta föl Paige-et egy amnéziás rohamában vezetés közben. Persze egy beteg nem emlékszik, mi történt vele, tehát a legalaposabb rekonstruálás sem hozhat semmit a felszínre. Míg az Egyszál halott püspökhöz kereste az anyagot, olvasott olyan betegről, aki száz meg száz mérföldet utazott, tucatnyi emberrel került kapcsolatba, mégsem volt képes visszaemlékezni semmire, mit csinált. A veszély nem olyan komoly, mintha részegen ülne a volán mögött… Bár másfél tonnányi acélt nagy sebességgel hajtani megváltozott tudatállapotban, ez egyáltalán nem volt valami megnyugtató.
Ennek ellenére nem ment haza, hanem elment a Misson Viejo-i bevásárlóközpontba. A munkanapjának így is lőttek. Ahhoz pedig túlzottan nyugtalan volt, hogy tévézzen vagy olvasson, míg Paige haza nem jön.
Ha nem mennek a dolgok, akkor mindig vásárlásba temetkezett, tehát most is könyveket nézett és lemezeket. Vett egy Ed McBain kötetet meg egy Alan Jackson CD-t, és remélte, hogy az ilyen hétköznapi dolgok, mint a vásárlás, segítenek elfeledtetni vele a gondjait. Kétszer is megállt az édességbolt kirakatában, nézte a hatalmas tejszínes csokitortákat, de volt akaratereje nemet mondani.
Amikor kilépett a bevásárlóközpontból, az eső bepöttyözte a járdát. Villámlott, amikor odarohant a Fordhoz, tompa dörgés is hallatszott az ólomszürke égből, és mire beült a volán mögé, már kövér cseppekben hullott az eső.
Hazafelé menet Marty élvezte, hogy ezüstbe öltöztek az utcák, élvezte ahogy suhog a kocsi gumija, miközben áthajt a tócsákon. A hangulat egy Sommerset Maugham novellára vagy egy Humphrey Bogart filmre emlékeztette. Mivel az eső ritka vendég volt az aszály sújtotta Kaliforniában, az újdonság ereje és a haszon többet nyomott a latba, mint a zivatar okozta kellemetlenségek.
Leparkolt a garázsban és a konyhai ajtón át belépett a házba, miközben mélyen beszívta a villámlástól ózondússá lett levegőt.
A sötét konyhában a tűzhely feletti elektromos óra zöld kijelzője 4:10-et mutatott. Paige és a lányok húsz perc múlva itthon lesznek.
Mindenütt felkapcsolta a villanyt, ahol keresztülment. Soha nem volt otthonosabb a ház, mint amikor odakint zuhogott az eső és szürkébe borult a világ. Úgy döntött, hogy begyújt a nappali gázkandallójába és előkészít mindent, ami a forró csokoládéhoz kell, hogy Paige azonnal megcsinálhassa a kislányoknak.
Először azonban fölment az emeletre, hogy dolgozószobájában megnézze a faxot és az üzenetrögzítőt. Mostanára már megtelefonálhatta Guthridge doktor titkárnője a holnapi vizsgálatok időpontját.
De volt egy vad gondolata is, miszerint ügynöke is telefonálhatott, hogy sikerült megint eladnia egyik könyve jogát egy-két országba, vagy talán megfilmesítési jogot, ami okot szolgáltathatna az ünneplésre. Érdekes módon a vihar inkább feldobta, mint letörte volna, talán mert így jobban érzékelhette az otthon melegét, bár általában akkor is inkább derűlátásra hajlott, ha reálisan szemlélve a pesszimizmus lett volna indokolt.
Amikor belépett a dolgozószobába, ösztönösen a fali kapcsolóhoz nyúlt, de megdermedt meglepetésében, mert az íróasztalon égett már a lámpa. Mindig lekapcsolt mindent, ha elment otthonról. Ma azonban, mielőtt elment volna az orvoshoz, az az érzés tört rá elemi erővel, hogy valami úthenger szerű szörnyetegnek került az útjába, és ezért nem kizárt, hogy megfeledkezett a lámpáról.
Amikor eszébe jutott az indulása előtti pánikroham, amitől kishíján lebénult, Marty élvezte, hogy optimizmusának léggömbjéből ereszt a levegő.
A fax és az üzenetrögzítő az U-alakú munkaterület hátsó sarkában állt. Az üzenetrögzítő piros lámpája villogott, s a fax előtt is látott néhány összehajtott lapot a tartóban.
Mielőtt odaért volna a két géphez, Marty megpillantotta a monitor üvegcserepeit a klaviatúrán, s a monitor középen betört üvegét. A talpa alatt megcsikordult az üvegcserép, amikor félrelökte a székét, és hitetlenkedve bámult a számítógépre. Igen, valóban a monitor üvegcserepei hevertek a klaviatúrán.
Hirtelen görcsbe rándult a gyomra. Ezt is ő tette volna tudatkimaradásos rohamában? Fölkapott volna valami nehéz tárgyat, és beverte volna a képernyőt? Az élete kezd úgy szétesni, mint a megnyomorított monitor.
Ekkor vette észre csak, hogy valami más is van a klaviatúrán az üvegcserepek mellett. A tompa fényben mintha olvadt csokoládéfoltot pillantott volna meg.
Marty homlokát ráncolva érintette mutatóujja hegyét a folthoz. Még mindig enyhén ragacsos volt. Egy kevés a bőrére tapadt.
Kezét a lámpa alá tette. A ragacsos anyag az ujja hegyén sötétvörös volt, már-már gesztenyebarna. Orrához emelte az ujját, és közben egy jellegzetes illatra számított. Alig észlelhető volt az illat, de azonnal rájött, mi az. Talán már akkor tudta, amikor megérintette, hiszen a tudatába mélyen be volt programozva, hogy megismerje. Vér.
Aki összetörte a monitort, az megvágta magát. Marty kezén nem volt semmilyen seb.
Mozdulatlanul állt, csak a gerincén tekeredett valami a nyaka felé, amitől libabőrös lett a háta. Lassan megfordult, mintha arra számított volna, hogy közben valaki belép mögötte a szobába. De egyedül volt. Az eső dübörgött a tetőn, és hörögve zuhogott le a közeli csatornán. Odakint villámlott, a fénye belátszott a spaletták lamellái között, s a dörgések finoman megrázták az ablakot. Hallgatta a ház neszeit. De csak a vihar hangját hallotta. És saját vad szívverését.
Odalépett íróasztala fiókoz részéhez és kinyitotta a második fiókot. Ma reggelt rakta oda a 9 mm-es Smith & Wesson-t, a papírok tetejére. Arra számított, hogy nem lesz ott, de ez a reménye sem teljesült. Még a gyenge fényben is tisztán látta, ahogy megcsillan a markolata.
- Kell nekem az életem.
A hangtól Marty megdermedt, de ennek a hatása semmi sem volt ahhoz a bénító sokkhoz képest, ami elkapta, amikor fölnézett és megpillantotta a hang tulajdonosát. A férfi ott állt az ajtóban. A ruha, amelyet viselt, lehetett akár Marty farmere és flanelinge is, mert a férfi megszólalásig hasonlított Martyra. Sőt, ha nem lett volna a ruhájuk között különbség, akár a tükörképének is lehetett volna mondani.
- Kell nekem az életem – ismételte meg a férfi csendesen.
Martynak nem volt testvére, nemhogy ikertestvére. Viszont csak egy egypetéjű iker tud ennyire hasonlítani az emberre, mind arcvonásaiban, mind magasságban és súlyban.
- Miért loptad el tőlem az életem? – kérdezte a betolakodó őszinte kíváncsisággal a hangjában. A hangja nyugodt volt, mintha maga a kérdés nem lett volna teljes őrültség, mintha – legalábbis a saját tapasztalatai szerint – valóban lehetséges volna ellopni valaki életét.
Amikor Marty rájött, hogy a betolakodónak ugyanolyan a hangja is, mint az övé, becsukta a szemét, mintha azzal akarná elűzni a látomást. Úgy gondolta, hallucinál és ő maga beszél a fantom helyett valami furcsa, tudat alatti hasbeszélő technikával. Porionmániás kihagyások, hihetetlenül intenzív rémálmok, pánikroham, most pedig hallucinál. De amikor kinyitotta a szemét, alteregója ugyanott állt, mint valami makacs látomás.
- Ki vagy te? – kérdezte a hasonmás.
Marty nem tudott megszólalni, mert a szíve mintha felcsúszott volna a torkába, s minden egyes dobbanás szinte fojtogatta. És nem mert válaszolni sem, mert úgy érezte, ha szóba áll valakivel, akit csak hallucinál, akkor elveszti utolsó kapcsolatát a valósággal és menthetetlenül belesüllyed az őrületbe.
A fantom finomított a kérdésén, mindazonáltal ugyanolyan őszinte érdeklődés volt a hangjában, mint az előbb, bár fojtottságában volt valami fenyegető is:
- Mi vagy te?
A teste nem fluoreszkált, mint egy szellemnek, nem tűnt áttetszőnek sem, s nem is volt benne semmilyen pulzáló ragyogás, amikor a hasonmás tett egy újabb lépést befelé. A fény és árnyék eközben ugyanúgy játszott a testén, mintha ő is háromdimenziós testtel bírt volna. Ugyanolyan masszív volt a tömege, mint egy igazi embernek.
Marty ekkor pillantotta meg a pisztolyt a kezében. Ott tartotta a combja mellett, csővel lefelé.
A hasonmás tett még egy lépést, aztán alig két méternyire tőle megállt az asztal másik oldalán. Arcán valami démonikus félmosollyal, ami legalább olyan rémisztő volt, mintha a testének körvonalai ragyogtak volna, a fegyveres megint megszólalt:
- Most mi lesz? Valahogy eggyé alakulnak, mondjuk egymásba olvadunk, mint valami őrült tudományos-fantasztikus filmben?
A rémülettől hihetetlenül kiélesedtek Marty érzékei. Mintha nagyítón keresztül nézte volna alteregóját, úgy látta a vonásait, minden pórust az arcán. A gyenge világítás ellenére a sötétben lévő könyveket és bútorokat ugyanolyan tisztán látta, mintha égett volna a villany. Viszont minden felerősödött képessége ellenére nem ismerte meg, milyen gyártmányú a pisztoly a másiknak a kezében.
- …vagy egyszerűen megöltek és a helyedbe lépek? – folytatta az idegen. – És ha megöllek…
Mintha minden általam hallucinált figura csak olyan fegyvert hordhatna, amit jól ismerek, gondolta magában Marty.
- …akkor vajon azok az emlékek, amiket elraboltál tőlem, megint az enyémek lesznek, ha meghalsz? Ha megöllek…
Végül is, ha ez a figura valami szimbolikus veszélyjelzés, amit a beteg pszichém sugároz elém, akkor minden – maga a fantom, a ruhája, a fegyvere – csak az én tapasztalatomból, az én képzeletemből származhat, gondolkodott Marty.
- …akkor vajon megint egész leszek-e? Ha meghalsz, visszakapom a családom? És tudni fogom megint, hogy kell írni?
Viszont, okoskodott magában Marty, ha a fegyver igazi, akkor a hasonmás is az.
Fejét felvetve és enyhén közelebb hajolva, mint aki nagyon kíváncsi Marty válaszára, a betolakodó ismét megszólalt: - Írnom kell, ha az akarok lenni, aminek lennem kell, de nem akarnak jönni a szavak.
Martyt megint meglepte, milyen furcsa fordulatokat vesz ez az egyoldalú beszélgetés, ami megint csak nem azt támasztotta alá, hogy zavarodott pszichéjének terméke lenne az idegen.
Most először érződött ki düh a hasonmás hangjából, inkább keserűség, mint izzó gyűlölet, viszont igen gyorsan kezdett forrani:
- Azokat is elloptad tőlem, a szavakat, a tehetséget, és vissza kell kapnom mindent, annyira kell minden, hogy az már fáj. Az élet célját, értelmét. Érted te ezt? Akármi is vagy, képes vagy megérteni ezt?! Ezt a szörnyű ürességet, sekélyességet…Istenem…ezt a feneketlen űrt… - Most már szinte köpködte magából a szavakat, a szeme pedig lángolt. – Azt akarom, ami az enyém, a pokolba is, ami az enyém: az életem, a sorsom, a feleségem, a gyermekeim, istenem, Paige, Charlotte, Emily…
Csak az íróasztal szélessége és az a két méter van közöttük, ez alig több mint három méter…
Marty kihúzta a 9 mm-es pisztolyt a fiókból, mindkét kezével megragadta a markolatát, kibiztosította és míg a cél felé emelte, meghúzta a ravaszt. Nem érdekelte, valóságos-e a cél vagy valami szellem. Az érdekelte csak, hogy végeznie kell vele, mielőtt az ölné meg őt.
Az első lövés letépett egy darabot az asztal lapjának túlsó széléről. A forgácsok zizzenve repültek szerteszét. A második és harmadik golyó belefúródott a másik Marty mellkasába. Egyik golyó sem repült át akadálytalanul rajta, ahogyan a jelenésen kellett volna, s nem is törte darabokra, mint egy tükörben keletkezett képet, ehelyett hátralökte, ledöntötte a lábáról, meglepte, mielőtt lövésre emelhette volna a pisztolyát, ami viszont kirepült a kezéből és nagy koppanással a padlón landolt. Az ember nekiesett a könyvespolcnak, megpróbált belekapaszkodni, mire magával rántott egy tucatnyi kötetet, a mellkasát elborította a vér – Uramisten, mennyi vér! –, szeme elkerekedett e megdöbbenéstől, s mindössze egy „ah” hagyta el az ajkát, az is inkább meglepetésében, semmint fájdalmában.
A nyomorultnak el kellett volna dőlnie, mint egy zsák, ehelyett talpon maradt. Ugyanabban a pillanatban, amikor megragadta a könyvespolcot, egyben el is lökte magát tőle összegörnyedve kivetette magát az ajtón és eltűnt Marty szeme elől.
Marty sokkal inkább attól döbbent meg, hogy rálőtt valakire, semmint attól, hogy ez a „valaki” a saját tükörképe volt. Karjával rárogyott az íróasztal lapjára és mélyen beszívta a levegőt, mintha nem jutott volna lélegzethez azóta, hogy a hasonmása besétált a szobába. Talán be sem jött. Lelőni valakit igaziból pokoli módon más, mint amikor lelő az ember egy regényalakot írás közben; olyan ez, mintha valami megfoghatatlan oknál fogva a golyó, amely az áldozatot éri, valamennyit kitépne abból is, aki lő. Égett a melle, szédült, látása elhomályosodott, s csak akarattal sikerült megint visszanyernie.
Nem mert elájulni. Arra gondolt, hogy a másik Marty súlyosan megsebesült, s most haldoklik, esetleg meg is halt. Istenem… ahogy szétterült a mellén a vére, akár valami skarlátvirág… De nem tudta biztosan. Lehet, hogy csak halálosnak látszottak azok a sérülések, és az is lehet, hogy a hasonmása még mindig életben van, és maradt annyi ereje, hogy kijusson a házból és elmeneküljön. Ha a fickónak sikerült elmenekülnie, előbb vagy utóbb visszatér, ugyanolyan furcsán és őrülten, de nyilván dühösebb lesz és jobban felkészül. Martynak be kell fejeznie, amit elkezdett, mielőtt a másiknak lehetősége adódik rá, hogy ugyanezt tegye.
Rápillantott a telefonra. Hívnia kell a 911-et. Hívni a rendőrséget, aztán a sebesült embernek a nyomába erdenie.
De az óra ott állt a telefon mellett és megpillantotta rajta az időt – 4:26 volt. Paige és a lányok már úton vannak hazafelé, kicsit később, mint általában, a zongoraóra miatt.
Ó, nagy Isten! Mi van, ha bejönnek a házba, és találkoznak a másik Martyval, vagy ott találják a garázsban és azt hiszik, hogy ez az ő Martyjuk, és odarohannak hozzá, megrémülve a sebeitől, és segíteni akarnak neki, és talán még marad a fickóban annyi erő, hogy kárt tegyen bennük! Vajon csak az a fegyver lehetett nála, amit elejtett? Nem is beszélve arról, hogy kifelé menet ez a rohadék fölkaphatott a konyhában egy kést…
Minden másodperc számít! Hagyjuk a zsarukat a fenébe! Nem érnének ide Paige meg a gyerekek előtt.
Marty megkerülte az íróasztalt, s még mindig egy kissé rogyadozó térdekkel keresztülbotladozott a szobán az ajtó felé. Látta a vérfoltot a falon s a könyvek gerincein. Megint elhomályosult látóterének pereme. Összeszorított foggal ment tovább.
Amikor odaért a hasonmás pisztolyához, berúgta a szoba belsejébe, távol az ajtónyílástól. Ebből az egyszerű mozdulatból erőt merített, mert úgy érezte, így cselekszik egy rendőr is – ne legyen olyan egyszerű a bűnözőnek visszaszereznie a fegyverét.
Talán meg tud birkózni a dologgal, minden rémület és vér ellenére. Talán minden rendben lesz.
De ehhez el kell kapnia a fickót. Ehhez meg kell bizonyosodjék arról, hogy valóban odalent van, vagy esetleg már el is ment.
Hogy hitelesen tudja megírni krimijeit, sokáig tanulmányozta a rendőri eljárás technikáját. Nemcsak rendőrakadémiai tankönyveket olvasott és filmeket nézett, hanem elkísérte az egyenruhás járőrt éjszakai körútjára vagy a civilruhás nyomozókat egy-egy bevetésre. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogyan kell a lehető legbiztonságosabban keresztülmennie egy ajtónyíláson.
Ne légy túl magabiztos. Gondolj arra, hogy annak a szemétnek lehet még másik pisztolya is azon kívül, amit elejtett, de lehet kése is. Húzódj le, és tűnj el az ajtóból, amilyen gyorsan csak tudsz. A legkönnyebb meghalni egy ajtónyílásban, mert minden ajtó az ismeretlenre nyílik. Miközben haladsz, mindkét kezed tartsd kinyújtva magad előtt a markolaton. Előbb balra, aztán jobbra fordulj, ahogy átlépsz a küszöbön, s közben a pisztollyal is fedezd magad. Aztán hátadat a falnak vetve, indulj el az egyik irányba, hogy hátad mindig biztonságban tudd, s csak három iránnyal kelljen törődnöd.
Mindez a sok bölcsesség átvillant az agyán, mintha épp egyik regényhősének bőrébe bújt volna, mégis úgy viselkedett, mint bármelyik pánikba esett civil: szinte kizuhant a folyosóra, miközben csak jobbjában tartotta a pisztolyt, s karját sem feszítette meg, hangosan zihált, s valójában inkább jelentett célpontot, mint veszélyt akárkire nézve. Végül is nem zsaru volt, hanem valaki, aki zsarukról írt. Hiába fantáziált olyan sokat erről, az ember képtelen úgy viselkedni, mint egy igazi zsaru, hacsak ki nem képezték erre.
Szerencséje volt. A másik Marty nem lesett rá. Az emeleti hallban nem volt senki.
„Pontosan úgy nézett ki, mint én…” – villant át az agyán, ám most ez semmit nem számított. Arra kellett összpontosítania, hogy életben maradjon, hogy végezzen azzal a nyomorulttal, mielőtt veszélybe sodorná Paige-et és a gyerekeket. Ha túléled, akkor majd lesz időd, hogy magyarázatot találj erre az elképesztő hasonlatosságra, hogy megoldd a rejtélyt. Most mozogj, zajtalanul, és tartsd előre a pisztolyt, csővel fölfelé!
Épp a dolgozószoba bejárata mellett, egy másik vérfolt mázolódott el a falon. A homokszínű szőnyegen pedig rémületes mennyiségű vér hagyott jókora tócsát. Amíg Marty odabent meredt maga elé, addig a sebesült ember is pihenhetett valamennyit idekint, a falnak támaszkodva.
Marty verejtékezett, hányingere volt és félt. Az izzadtság belecsorgott a bal szeme sarkába és marta, elhomályosította a látását. Mandzsettájával letörölte homlokát, és vadul próbálta kipislogni a szeméből a sót.
Amikor a betolakodó ellökte magát a faltól és elindult – miközben talán Marty még mindig bénultan állt odabent –, akkor bele kellett lépjen a saját vérének tócsájába. Útját ugyanis véres lábnyomok és itt-ott néhány lecseppenő vér jelezte.
A házban csend honolt. Egy kis szerencsével a halál csendje.
Marty borzongva követte a rémületes nyomot, amely elhaladt a fürdőszoba előtt, befordult a sarkon, elhaladt a hálószoba dupla ajtaja és a lépcsőfeljáró előtt. Egy pillanatra megállt azon a ponton, ahol az emeleti lépcsőház a nappali felett egy galériába ment át.
Marty jobbján volt a véres tölgyfa korlát, amely mögött lógott az a rézkandeláber, amelyet még akkor gyújtott meg, amikor végigment a földszinten. A kandeláber alatt volt a lépcső, az alatt pedig a megtört szintű, kőpadlós bejárati folyosó, amely egyenesen a nappaliba vezetett.
Balkéz felől, néhány méterrel beljebb, a galériáról nyílott az az ajtó, amely Paige itthoni dolgozószobájába vezetett. Egy nap majd ez is átalakul hálószobává, vagy Charlotte vagy Emily költözik ide, ha úgy döntenek, hogy külön akarnak aludni. Az ajtó félig nyitva állt, odabent sötétség uralkodott, amelyet csak alig tört meg az odakinti ítéletidő szürkesége.
A vérnyomok elhaladtak az ajtó előtt, egyenesen a gyerekszobáig, amelynek ajtaja azonban zárva volt. A betolakodó tehát odabent volt, és már maga az is dühítő volt, hogy ott van a lányok holmijai között, megtapogathat mindent, beszennyezhet akármit a vérével és az őrületével.
Martynak eszébe jutott a férfi dühös hangja, amelyben ott bujkált az őrület, de amely annyira ijesztően emlékeztetett a sajátjára: „A feleségem és a lányaim, Paige, Charlotte, Emily…”
„Egy francokat a tieid!” – mondta félhangosan Marty, és a Smith & Wessont egyenesen a zárt ajtóra szegezte.
A karórájára pillantott: 4:28.

A Kiadó engedélyével.

Életrajz