FőképBiztosra vehető, hogy a brutális kompozíciójú gengszterfilmek ínyencei elsőként A sebhelyesarcú című alkotással találkoztak.
Villódzó neonfények, kecses sportautók, borostás arcú kubai bevándorlók, sistergő diszkózene, kokaint szippantó, goromba maffiózók – hogy csak néhány jellemző életképét villantsam fel Brian De Palma ikonikus súlyú mesterművének.

De Palma sikeres nemzedéktársaitól – Coppola, Scorsese, Spielberg – némileg eltérően hepehupás pályafutást mondhat magáénak, hiszen amellett, hogy felsorakoztatott többek között egy sor klasszikus értékű gengszterfilmet, alámerült a középszerű háborús drámák (A háború áldozatai), bárgyú komédiák (Hiúságok máglyája) és lelketlen akciófilmek (A Mars-mentőakció) ingoványába is.

Ellenben, ha megfelelő alapanyagot kap, és segédkezet nyújt neki egy biztos kezű forgatókönyves – esetünkben Oliver Stone –, akkor zöld utat nyer elegáns stílusérzéke és naturalisztikusan explicit formaművészete.
A sebhelyesarcú mindennek epikus koncepcióba foglalt, agressziótól rángatózó, festői képköltészetű megvalósulása.

Howard Hawks 1932-es, azonos címmel ellátott mesterrendezése inspirálta filmünket, amelyben Tony Montana (Al Pacino), a kubai menekült lehetőséget kap rá, hogy az Egyesült Államokban telepedjen le.
Ahelyett azonban, hogy polgári szakmát választana, barátjával, Manolóval (Steven Bauer) csatlakoznak Miami teljhatalmú drogbárójának, Frank Lopeznek (Robert Loggia) erőihez.

Tony hamar túlnő főnöke óvó szárnyain, s amikor az váratlanul ellene fordul, hősünk előbb kíméletlenül meggyilkolja, majd gyönyörű ágyasától (Michelle Pfeiffer) is megfosztja.
Vérben fröcsögő akciók és rideg üzleti machinációk révén felkúszik egy kacsalábon forgó villa bársonyszékébe, ám a floridai kábítószerpiac csúcsára érve csak magány és áskálódás jut osztályrészéül.

A sebhelyesarcú Stone kifinomult eleganciájú atmoszférateremtésének és De Palma látomásszerű vizualitásának vastapsért kiáltó hibridje, egyben a rendező karrierjének legfontosabb gócpontja.
Stone környezetrajza a produkció kikerülhetetlen erénye. A film retinaégetően részletgazdag, élénk színekben pezsgő képanyaga ugyanis minden eddiginél átfogóbb illusztrációt – szinte kézbe vehető képeskönyvet – nyújt át a nyolcvanas évek jellemző divathullámairól és szokásrendszeréről.

Másrészről Stone megmosolyogtatóan aprólékos munkát végzett a szőrös mellkasú maffia főnökök, nádszálvékony cicababák és korrupt rendőrök megalkotásával.
Leheletfinom, sokszor szűkszavú jellemrajzaiból hiánytalanul domborodik ki a jellegzetes alvilági figurák életmódjának sajátos kvintesszenciája: a kokainnal teli tálba bukó gengszterektől kezdve a vécében pettingelő bűnözőpalántákon keresztül a láncfűrésszel tárgyaló kokaincsempészekig minden huszadrangú mellékszereplő megismerése májhizlalóan izgalmas.

A szinte barokkosan túltelített képekről áradó, masszív hangulatiság és a mindezen hangulatot érzésekkel, motivációkkal kitöltő figuraállomány tehát vastag kölcsönhatásban van egymással, az egyik feltételezi a másik meglétét és magas hőfokát.
Ezen tartópilléreken nyugszik A sebhelyesarcú mérnöki pontossággal megalkotott formavilága, amelynek természetesen releváns összetevője az erőszakábrázolás. De Palma ezen a téren csapongó; haláljeleneteit hol a hitchcocki idegszálborzolás (az objektív állásból felvett láncfűrészes gyilkosság), hol a húsbavágóan nyers naturalizmus (a vérgőzös végjáték) járja át.

Tony Montana, környezete és felszíne akármilyen bárdolatlannak és egyoldalúnak véli, árnyalt jelenség. A kis cézár Rico Bandellójához hasonlóan ő is mélyről felkapaszkodó mániákus, a hatalom bűvöletében cselekszik.
Dühtől rángatózó kudarchős, aki gőzhengerként gázol át másokon, ám lelke mélyén elvhű ember, elkötelezett családszerető. Húga és édesanyja sorsát szívén viseli; felelősségteljes férfit rejt a zord külső.

Ellenfelei – Lopez és Souza – ellenben az általános erkölcsi becsületkódex halvány szikráját sem mutatják fel; ők azok, akik maradéktalanul képesek beilleszkedni a megújhodott maffiokrácia mostoha viszonyai közé.
Montana azonban álarcot visel a külvilág előtt – a főnökein átlépő, gépies mészáros maszkját –, miközben a történet maffiózói közül ő a legemberibb alak.
Valószínűleg megtisztelő hely jutott volna neki a Keresztapa korában, ám pusztulnia kell ott, ahol a nyers kiszámíthatatlanságot, az árulást avatják világrenddé. Ahol nincsenek többé szilárd pozíciók, és az alvilág különböző fokain elhelyezkedő maffiózók sorsa az aktuális széljárástól függ.

A sebhelyesarcú alvilági társadalma tehát végső soron súlyosan depolarizálódott. A főhős a hatalmat birtokolni és megtartani vágyó bivalyok utolsó képviselője. Azoké, akik nem taktikáznak, hanem cselekszenek.
Szükségszerű halálát is egy feloldhatatlan antinómia okozza: egy létfontosságú akció során „gyermekéleteket ment.”
A leszámolás képei véglegesítik a konklúziót: a semmiből előbukkanó kubait felaprítja a modern maffia olajozott fogaskereke. A régi kereteket kinövő, óriásbirodalommá fejlődő kábítószerpiac kiveti magából a stabilitáshoz vonzódó törtetőt.
A biztonságvesztés, a változás, a kikerülhetetlen bukás fátumszerű filmje is A sebhelyesarcú, amennyiben Montana sorsrelevációjának szempontjából vizsgáljuk a mű eszmei lényegét.

Al Pacino játszott már csúcson pózoló keresztapát, és kétbalkezes rablót egyaránt. A sebhelyesarcú karrierjének leghálásabb maffiaszerepe, ugyanis a történetben „végigjárja” a bűnözői szamárlétrát. Precízen, hatásos művészi manírokkal, remek indulat- és jellemábrázoló készséggel mutatja meg a figura fejlődésrendszerét.

Érdemes odafigyelni Robert Loggia kellemes teljesítményére, Michelle Pfeiffer és Steven Bauer sokatmondó játékára is.
Az Amadeusért Oscar-díjjal jutalmazott F. Murray Abraham pedig sokkal csekélyebb jelentőségű szerepében is valósággal lubickol.
A pompás színészállomány óriási tartóoszlopa a világbajnok alkotógárdának, és bár Pacinóékat nem áztatták Oscar-esőben, az általuk képviselt színvonal átlépi az Aki legyőzte Al Caponét és a Carlito útja színészi táborának nívóját.

Végezetül, záró minősítésként csak annyit említenék, hogy A sebhelyesarcút szélesebb körök ismerik és imádják, mint a noir korszakában fokozott nimbusznak örvendő eredetit. Ez pedig csak a legnagyobb filmeknek jár.
Most pedig búcsúzzunk a mű hiúságdagasztó neonfeliratával; ha megnézed Brian De Palma 1983-as filmjét, akkor – három órácskára – tiéd a világ.

A magyar DVD-kiadás technikai adatai:
Hang: angol (Surround), német (Mono)
Kép: 2,35:1 (16:9)
Felirat: magyar, angol, lengyel, cseh, török, svéd, finn, holland, norvég, dán, bolgár

Extrák:
Interaktív menük
Jelenetek közvetlen eléréssel
Így készült… - kb. 50 perc
Kimaradt jelenetek – 17 perc
Filmográfiák