FőképIsmét kellemes meglepetésben volt részem, mivel Philip Reeve könyve nem csupán szórakoztató olvasmánynak bizonyult, hanem képes arra a csodára, aminek eredményeként a közömbös betűkből összeálló történet megmozgatja az ember képzeletét, és a puszta befogadásnál többre, fantáziálásra késztet.
Milyen lehet az itt megismert a világ?
Hogyan élnek benne az emberek?
Mi maradt az állatvilágból?
Haldokló vagy megújuló bolygóról van szó?
De hosszan sorolhatnám a kérdéseimet – s mivel nincsenek birtokomban a válaszok, nem tehetek mást, mint várakozóan nézek a szerzőre.

Ifjúsági regénnyel van dolgunk, mivel a főszereplők még csak tinédzserek, de azért sci-fi is egyúttal, hiszen a világ, amiben a cselekmény játszódik amolyan Mad Max után szabadon kreált post-apokaliptikus állapotban leledzik.
De más hasonlóság nincs a két történet között, legfeljebb a technikai szint hanyatlása. A túlélők használnak gépeket, de megfelelő háttér nélkül elérhetetlen számukra az űrutazástól kezdve egy halom, manapság „közismert” vívmány.

Továbbá elkerülhetetlen az összehasonlítás Hayao Miyazaki meséjével (A vándorló palota). Így jobban belegondolva még folytathatnám a sort, mivel egyes elemek ismerősnek tűnnek – viszont a felsorolással éppen az eredeti célommal ellentétes hatást érnék el, hiszen nem csökkenteni szeretném Reeve érdemeit, hanem épp ellenkezőleg…

Philip Reeve ugyanis közös kulturális örökségünkre támaszkodva létrehozta saját, külön bejáratú világát, amiben a hajdani népesség töredéke folytatja mindennapi harcát az életben maradásért.
Mérnökök küzdenek történészekkel (óhatatlanul is a Szexmisszió szembenálló nőcsoportjait juttatva a korosabb olvasó eszébe), miközben a csoportok eltérő céljai morális és technikai kérdéseket is felvetnek.

A történet mégsem fullad unalmas filozófiai fejtegetések és műszaki nehézségek példatárává, hanem kalandregény módjára egyre újabb helyszínekkel és akciókkal kápráztat el bennünket – miközben végig tudjuk, számtalan titok marad rejtve előttünk.
Ezt a mozgalmasságot segíti a többszereplős mesélés, aminek következtében szinte egy perc nyugalmunk sincs, mindig történik valami.

A befejezés pedig korántsem úgy alakul, miként azt hőseink eltervezik, és ebben az esetben is igaz, hogy a vég csupán a kezdet, mivel a kötet csupán nyitódarabja a Hungry City Chronicles sorozatnak. Angolul idén már a negyedik rész is megjelent, ezért bízom benne, hogy hamarosan magyarul is elérhető lesz Tom és Hester következő kalandja.

Kapcsolódó írások: A vándorló palota
Julie Bertagna: Exodus 2100