FőképAz első hangtól kezdve világos, hogy Norah Jones miért figyelt fel Amos Lee-re, miért hívta meg, hogy a koncertjein kvázi előzenekarként lépjen fel. A két énekes agya igencsak egy srófra jár, még ha máshonnét indultak is.
Norah Jones inkább egy jazzes és déli zenei világot nevezhetne meg gyökereinek, míg Amos Lee egyfajta északi, folkalapú zenét hozott magával örökségként Philadelphiából, ugyanis ott született, de aztán elhagyta a gyönyörű várost, hogy kavarogjon Amerikában: tanuljon, pincérkedjen, és közben írja a dalokat, amik szinte azonnali sikert arattak, főleg hazájában.

Nem hiszem, hogy Lee akkora nemzetközi sztár lenne, mint mentora, Norah Jones. Hiszen Lee nyelvének a fehér amerikai folkzene a forrása, nem pedig a fekete blues.
Az amerikai fehér folkzene a 60-as évek közepén, végén kapott erőre, alapvetően a hippimozgalomnak köszönhetően, ekkor jelent meg ugyanis a műfaj máig koronázatlan királya, James Taylor.
A 70-es évek elején kezdte el akkoriban még sok blues- és folkelemet magába építő albumait kiadni Neil Young, később jött Jim Croce a country és az amerikai gyökerek egyesítésével, végül pedig Jackson Browne.

Különös, hogy ezt a zenét, és Amos Lee két albumát is, a még zeneileg igencsak művelt hallgatók is hajlamosak egyetlen kézlegyintéssel elintézni: ugyan már, ez country.
Még ha az is lenne, semmi baj. De nem az.
Lee a folkénekesek új generációjának egyik legkiválóbb tagja, aki nem szégyelli, kihez nyúl inspirációért.

A fent felsoroltakhoz. Azokhoz, akik az amerikai folkzenét a legmagasabb szinten művelték. Hivatalos besorolása is: singer/songwriter (énekes/dalszerző).
A műfaj sajátja pedig a tiszta, alapvetően akusztikus hangzás (jó sok akusztikus gitárral), a harmóniát biztosító billentyűsök, az egyenes vonalú dallamvezetés, a nyugodt tempó és a már-már versként is hallgatható szövegek.

Lee második albumának címe: Supply and Demand, azaz Kínálat és Kereslet. Már ebből is látható, hogy milyen témakört dolgoz fel: az áruvá válást, a pénz uralmát, az emberi kapcsolatok devalválódását.
Emellett a szerelmet, az otthont, a vágyódást - azaz mindazt, amivel a rádióból dübörgő előadók tudatosan nem hajlandóak foglalkozni.
Lee talán képes lesz ezen változtatni, ugyanakkor ő sem kerülheti el a nehéz döntést. Egy ponton túl már ő is sztár lesz, nem pedig egy gitáros/énekes; áru egy polcon, akinek sikerét éppen a kereslet és a kínálat határozza meg.

Lee zenéjére szerencsére van és lesz is kereslet. Dalai ugyanis őszinték, érzései hitelesek. És mindezt egy olyan jellegzetes, sajátos és könnyen szerethető hangon adja elő, aminek nem lehet ellenállni.
Zenekara elsőrangúan kíséri őt: visszafogottan, értelmesen, érzékenyen. Külön tisztelet Barry Maguire producernek, aki hagyta, hadd szóljon ez a lemez Amos Lee-ről, a kísérőzenészek valóban azok: nem tolakodnak az előtérbe, keretet biztosítanak Lee-nek.

Öröm hallgatni őt. Színtiszta öröm. A dalok látszólagos egyszerűsége, szépsége rögtön megragad, és nem enged. Énekstílusában különös módon még Bill Withers és John Prine is felfedezhetőek, és ettől még pikánsabb lesz az előadásmódja.
James Taylor tiszta, de mégis gyakran vértelen, erőtlen éneklésének hatását csak néha engedi érvényesülni, és ez nagyon jót tesz neki. Amos Lee egyike azon kortárs énekeseknek, akiknek nemcsak értelmes mondanivalójuk van, hanem zenészként, zeneszerzőként is kimagaslanak a többiek közül.
Az, aki olyan remekművet tud írni, mint a lemez címadó dala, a „Freedom”, és a „Sweet Pea”, arra nagyon érdemes odafigyelni és várni tőle a következő albumokat.

Az előbb már írtam a sztárság sajátos dilemmájáról. Szerencsére Lee ezzel teljes egészében tisztában van. „Baby I need a plan / To understand / That life ain’t only supply and demand”, énekli. „Bébi, kell egy terv / hogy megértsem / az élet nem csak kereslet és kínálat.”

Valóban nem az. És én nem féltem őt. Aki ennyire tisztában van saját magával, a helyével a világban, azzal semmi baj sincs. A képlet egyszerű: ő csinálja sorra az egyre jobb lemezeket, mi meg hallgatjuk, hallgatjuk, belefeledkezve, élvezve, és néha egy kicsit elvarázsolva.

Közreműködők:
Amos Lee - gitár, ének, dob
Nate Skiles - gitár, vokál, mandolin, trombita
Jaron Olevsky - basszusgitár, billentyűsök, gitár
Fred Berman - dob, vokál
Chris Joyner - Hammond B3
Pete Thomas - dob
Greg Liesz - steel guitar

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Shout out Loud
2. Sympathize
3. Freedom
4. Careless
5. Skipping Stone
6. Supply and Demand
7. Sweet Pea
8. Night Train
9. Southern Girl
10. Wind
11. Long Line of Pain

Diszkográfia:
Amos Lee (2005)
Supply and Demand (2006)