FőképNem értem, miként lehet világszerte sikeres az Eragon, amikor legfeljebb másodvonalbeli fantasy történet csupán, miközben eredetiség, átgondoltság és természetesen a kivitelezés alapján mindenképpen az élvonalba tartozó, A Malazai Bukottak Könyvének regéje sorozat (The Tale of the Malazan Book of the Fallen) nem az.
Oké, tudom, a malazáknak is mindenfelé vannak rajongói, meg szerepjátékot is csináltak belőle, de ez azért meg sem közelíti Christopher Paolini trilógiájának dicsfényét.

Pedig a kettő között legalább akkora a különbség, mint a legjobb gyorsétkezdei rétes, meg a házilag készített, az asztal felett akkurátus megfontoltsággal, kézzel húzogatott tésztából, megfelelő összetételű töltelékkel ellátott, friss, meleg, ropogós rétes között. Vagyis ég és föld.

Harry Potter terjedelmes kalandjai után már a vaskos kötetek sem jelentenek mentséget, különben is ez nem a tiniknek, hanem a némileg korosabbak számára íródott, felhasználva a szerző minden tapasztalatát (történetmesélés, antropológia, régészet – meg ki tudja még mi minden).
Pusztán az emlékezetemre támaszkodva nem tudok hasonló méretű és súlyú fantasy sorozatot mellé társítani (talán Robert Jordan az Idő Kereke regényeivel, de Erikson összetettebben alkot, nála tényleg érzem az eltelt évszázadok hordalékát).

Az előzetes tervek szerint tíz, hasonlóan terjedelmes kötetbe fér majd bele a történet. Ez minimum önálló polcot jelent egy átlagos méretű könyvespolcon – szóval már kilóra is tekintélyes lesz.
További pluszt jelent, hogy szó sincs gonosz és jó, rend és káosz örökös ellentétéről, sem az ismert mitológiák nem bukkannak felszínre – effélék szóba sem kerülnek, helyette terjeszkedő birodalom csap össze lázadó nomádokkal, független városok szembesülnek vallási fanatikusokkal, valamint titokzatoskodó emberfeletti hatalommal bíró lények manipulálnak a háttérben.

Erikson nem aprózza el, nagyszámú szereplőt mozgat, akik nem csupán epizodisták, hanem időről-időre középpontba küzdik magukat, ennek következtében legalább tucatnyi szál keveredik rendszeresen egymással.
Ráadásul az egymást követő regények is egymásra épülnek, így az előzmények ismerete nélkül a negyedik rész csupán félárú mozinak számít – vagyis értelmes a szöveg, csak nem tudjuk, valójában miről van szó.
Valami lázadásról, meg testvérekről, továbbá egzotikus humanoid fajokról (teblor, jaghuta, trell, és a többi), mindez majd hétszáz oldalon.

Ami azért jelzi, szó sincs kapkodásról, minden fontos esemény kellő mértékben kitárgyalásra kerül, az unalom és az egyhangúság veszélye nélkül. Ráadásul időnként okosságok is elhangzanak a szereplők szájából, erre példa az alábbi idézet:

„– Az erők és késztetések mindig ellentétesek – kezdte az Edur, s közben lassan megforgatta a nyulat a lángok fölött. – S mindig minden egyensúlyra törekszik. Mindez természetesen az istenek fölött áll, a létezés lényege; nem is, még a létezésnek is fölötte áll, hiszen a létezést legyőzi a feledés. Ebben a csatában mindenki részt vesz, a világegyetem összes szigete. Én így hiszem. Az életre a halál a válasz. A sötétségre a fény. A túláradó sikerre a katasztrofális bukás. Az iszonyatos átokra a lélegzetelállító áldás. Úgy tűnik, minden élőlény célja, hogy szem elől tévessze ezt az igazságot, elvakítja őket, hogy sikert sikerre halmoznak. Nézzétek csak ezt a kis tüzet itt, előttem! Szerény győzelem… De ha táplálom, saját örömömre, akár az egész tisztást felgyújthatom, aztán az erdőt, majd az egész világot. Itt jön tehát a bölcsesség… Ki kell oltanom a lángokat, amint megsütöttem a húst. Mert ha az egész világot felgyújtom, megölök benne minden élőt, ha nem lángokkal, hát a nyomukban támadó éhínséggel. Érted, mit akarok mondani, Monok Ochem?
– Nem értem, Trull Szengár. Ez nem egy megállapítás, nem ad előszót semmihez.
Onrack szólt közbe.
– Tévedsz, Monok Ochem. Ez előszó… mindenhez.”

Azért ugye effélét ritkán olvashatunk fantasy kötetben?

De a harcleírások kedvelői sem panaszkodhatnak, hiszen seregek összecsapásától kezdve a személyes párharcokig bőven előfordulnak vérontások, és jóval kisebb mértékben varázslatokat is látunk.
A Láncok háza gyakorlatilag a sorozat második részének folytatása, annál némileg kevesebb heroikus pillanattal, és ezúttal egyértelműen elmarad az a csúcspont, amit ott Koltén halála, és annak közvetlen előzménye jelentett.

Bár nem szívesen jósolgatok, azért úgy vélem, A Malazai Bukottak Könyvének regéje sorozat öt-tíz év múlva mércének számít majd, amihez legfeljebb George R. R. Martin hasonlóan összetett és hosszúnak ígérkező Tűz és Jég dala ciklusa mérhető (valamint érintőlegesen Glen Cook pár könyve).