Vertigo – Felnőtt képregények

Az októberben megjelent Vertigo – Felnőtt képregények-antológiával a Kingpin Kiadó hazánkban eddig csak kevéssé ismert útra lép.
Mint azt a cím is jelzi, a kiadványban található történeteket csakis az érettebb olvasóknak ajánlják, és nem véletlenül: a három széria egy-egy darabját egybefogó kötet a sztorik témája, szabadszájú nyelvezete, vagy adott esetben naturalista ábrázolásmódja miatt tényleg csak az idősebb érdeklődők figyelmébe ajánlható.

Az Amerika képregény-kiadóinak élmezőnyébe tartozó DC Comics egyik leányvállalata, a Vertigo a ’80-as évek vége óta foglalkozik érettebb comics-füzetek, kötetek megjelentetésével.
Sajnos azonban a számos kiváló művészt tömörítő cég alkotói itthon szinte egyáltalán nem, vagy csak alig ismert alakoknak számítanak (kivétel természetesen a filmadaptációk kapcsán mindenhol elhíresült Alan Moore, illetve talán Neil Gaiman, bár utóbbit sem a világhírű Sandman-sorozatról, hanem az Amerikai istenek című regényről ismerhetjük).

A Kingpin a hiánypótló vállalkozás megkezdéseként három történetet indít útjára: az Y – az utolsó férfit, a Constantine-t, valamint a Prédikátort.

Az Y – az utolsó férfi a több sorozaton (Ex Machina, Runaways, Ultimate X-Men) is dolgozó Brian K. Vaughan egyik legismertebb munkája: a sok lehetőséget rejtő alapszituációban egyszer csak minden férfi meghal bolygónkon, a címszereplő Yorickot (és majmát, Ampersandot) leszámítva.
A fiatal szabadulóművész tehát kénytelen utánajárni, mi okozhatta a hím-apokalipszist, és természetesen alkalmazkodnia kell a megváltozott, egyfelől csábító, másfelől kissé kényelmetlen körülményekhez.

A több mint 50 számot megért sorozat prológusát olvashatjuk a kiadványban: természetesen bemutatásra kerülnek a főbb szereplők, és a katasztrófát megelőző pillanatok.
Feltördelt, gyakori idő- és térugrásokkal elmesélt történetet kapunk, rövid tudósítást a különböző helyszíneken történt eseményekről, figurákról, melyek a későbbiek szempontjából értelemszerűen kiemelt jelentőséggel bírnak.
A főleg lágy színekkel dolgozó első rész gondosan kidolgozott karaktereivel és okos, enyhén cinikus humorával izgalmas felütése a sorozatnak, mely remélhetőleg a későbbiekben is hasonló színvonalon bonyolítja tovább, ill. bontja ki az ígéretes alaphelyzetet.

A középső történet egy, hazánkban már ismert figura első kalandja. Az eredetileg Hellblazernek keresztelt (Alan Moore Swamp Thing című sorozatából levált) széria főhőse John Constantine, a vércinikus, Sting-hasonmás okkult nyomozó, akit a hazai olvasók a tavalyi Constantine – a vámpírvadász c. filmadaptációból, illetve a Fekete-Fehér Képregényantológia számaiból ismerhetnek.

Az aktuális történet során (mely, a kötet másik két darabjával ellentétben a következő számban lezárul) egy pitiáner, lepattant drogfüggő afrikai bolyongása során nagyhatalmú éhség-démonra bukkan, akit a szerencsétlen figura hamarosan New Yorkba juttat el, ezzel pedig akaratlanul is sajátos népesség-tizedelést indít útjára.
A junkie régi barátjára, az ilyesfajta ügyekben jártas John Constantine-ra vár a feladat, hogy felderítse és megoldja a problémát, méghozzá a lehető leghamarabb.

A képregényt olvasva hamar világossá válik, hogy tulajdonképpen mindegy, elpusztítja-e a különös járvány a várost, vagy sem: a Nagy Alma már így is rohadt, legalábbis Constantine világában nincs egy szívderítő helyszín se (még a kiindulópontot jelentő Anglia is nyomasztóbb oldalát mutatja), csak embertömeg, és taszító környezet.

Bár sok színnel dolgozik, John Ridgway karcos rajzaiban inkább a sötét tónusok felé billen el a hangsúly; olyan züllött, koszos, de ezzel együtt igencsak realisztikusnak tűnő világot teremt, melyhez a sorozattal befutó Jamie Delano kíméletlenül cinikus szövegei tökéletesen illeszkednek – a kettő együtt olyan elegyet produkál, aminek (zordabb lelkünk miatt vagy anélkül, de) nehéz ellenállni.

A trió harmadik tagja kilóg a sorból, amennyiben ez nem az adott széria nyitódarabja: a Prédikátor nyolcadik számát vették elő a szerkesztők, mert – a kiadvány végén olvasható saját bevallásuk szerint – az időrendet tekintve ez a sztori jelenti a kezdést, ebből tudhatjuk meg, hogy lett a főhős Jesse Custer az, aki.

A hatásos, villanásnyi idejű felütés után elinduló történetben a cinikus, hitehagyott címszereplő megpróbál segíteni rossz útra tért ex-nőjén: a lány, Tulip végső elkeseredettségében bérgyilkosi munkát vállalt, de az utolsó pillanatban való visszalépés ebben a műfajban komoly következményekkel jár.
A páros mindkét tagja igencsak félresiklott életet tudhat maga mögött, ahogy az őket körülvevő figurák sem épp egy gyerekkönyvből léptek elő: csupa súlyos arc, ennek megfelelően pedig csípős, hatványozottan vulgáris szövegek kísérik végig a huszonvalahány oldalt.

A Prédikátorral ismertté lett Garth Ennis (aki, mellesleg, évekig dolgozott a fenti Hellblazeren is) western-elemeket és vallásos tematikát vegyítő sorozata igazi, kirobbanó sikerré lett hazájában, annak ellenére, hogy a téma szokatlan(ul mocskosszájú, és erőszakos) feldolgozása miatt természetesen bőven akadtak ellenzői is.

Bár jelen számból egyelőre (néhány sikerültebb szöveget leszámítva) még nemigen derül ki, hogy a kiadó által hangsúlyozott, a sorozatot átható fekete humor mennyire jelent enyhítést a komor történet számára, az mindenesetre biztos, hogy újabb egyedi, sok lehetőséget rejtő képregényt ismerhet meg, aki benevez a kiadványra.

A Vertigo – Felnőtt képregények gyűjteménye szembetűnően igényes kiadásával, fordításával, és eleve a témaválasztással is csak erősíti azt a (comics-berkekben már közhelynek számító) megállapítást, hogy a műfajt kizárólag fiataloknak szánt történetmesélési formaként értelmezni súlyos melléfogás.
A remélhetőleg hosszú életű kiadvány beszerzése így azoknak is ajánlott, akik eddig kételkedtek a fenti állítás valóságtartalmában.