FőképMiért érezzük úgy, hogy Shakespeare vagy Balzac alkotásai közelebb állnak hozzánk, mint Plautus drámái, vagy Hésziodosz művei?
Miért okoz nagyobb gondot egy Obrecht- vagy Josquin-mise befogadása, mint egy Mozart-szimfóniájé?
Miként válhat egyetemi tananyaggá Mary Shelley Frankenstein-je vagy akár egy Batman-képregény?

Bókay Antal tankönyve nem konkrétan ezekre a kérdésekre keresi a választ, az irodalomtudomány történetét bemutató és elemző kötet első fejezeteinek elolvasásával mégis némi megvilágosodáshoz juthatunk.
Bókay ugyanis elsőként a transzcendentális tudáshoz, az istenit a mindennapokban is meglátó ember világszemléletéhez kapcsolódó alteritást állítja szembe a szigorú evilágiságot, a tapasztalati érzékelést, vagyis az immanenciát előtérbe helyező modernitással.

Innen vezet el minket saját korunk (minden látszat szerint) e két szemléletet egyaránt elvető, paradox módon, magába építve megtagadó irodalomolvasási beszédmódjaihoz, diszkurzusaihoz.
Lévén, hogy elsősorban egyetemi (esetleg az emelt szintű érettségire készülőket segítő, magasabb évfolyamos középiskolai) tankönyvként való használatra szánták, a mű nyelvezete a tiszta, magyarosan magyarázó fogalmazásoktól apró lépésekben jut el a modernizmus-kori és kortárs iskolák elvontabb, idegen terminusokkal teletűzdelt elemzéséig.
Ám épp ezért, a nyelvezeti egymásra épülés okán talán nem a legszerencsésebb szemezgetni a fejezetek közül, vagy rögtön a minket leginkább érdeklő egyik későbbi résszel kezdeni az olvasást.

Bókay Bevezetése hatalmas tudásanyagból merítő mű. Méltányolandó módon rögtön hangsúlyozza, hogy az egzakt természettudományokkal ellentétben az újabb és újabb irodalomelméleti paradigmák nem hatálytalanítják egymást, hanem egymásba folyva, sőt, egymás mellett, egymás ellenében is (saját beszédterükben) megcáfolhatatlanul érvényes olvasatokat képesek produkálni.
Ám még ennél is fontosabb, hogy meg meri említeni a brit irodalomtudományi iskolák által olyannyira tisztelt, nagy hatású, itthon ugyanakkor a vulgáris marxizmus szemetével együtt kihajított Lukács György munkásságát is.

E mellett a kötet legnagyobb erénye, hogy minden eddigi hasonló próbálkozásnál közérthetőbben és világosabban ír a rendkívül problémás dekonstrukcióról és posztkolonialitásról.
Különösen tanulságos a magyar kánonba szinte kirobbanthatatlanul beépült, és esztétikai-irodalmi értékeihez mérten lényegében megmagyarázhatatlanul nagy hatást kifejtő Egri csillagok posztkoloniális olvasata, melynek révén mintegy működés közben érthetjük meg e többnyire nehézkesen befogadható irodalomtudományi diszkurzus szemléletmódját és e különös szemléletmód kibontásához szükséges eszközöket.

A mű átfogó koncepciója, mely hol az általános eszmetörténettel, hol az alkotó irodalmi törekvésekkel párhuzamosan, azokkal kölcsönhatásban mutatja be az irodalomtudományi iskolák rendszerét és módszereit, sajnos ahhoz a nem súlyos, mégis szembetűnő hibához vezet, hogy kimaradnak az elképzelésbe kevésbé beleillő vonulatok.
Így lehetséges, hogy szó sem esik a Gadamer hermeneutikájával vitatkozó David Hirschről és munkásságáról, vagy a művelődéstörténet határterületeiről az irodalomtudományba beszivárgott kultúrantropológiai felfogásról, mely az archetípusokig fejti vissza az irodalmi motívumokat és hagyományokat.

Eme apró hiányosságtól eltekintve Bókay vállalkozása példaértékű munka. Egyrészt hiányt pótol, hiszen még egy ennyire összeszedett, jól érthető és átfogó kötet nem található a magyar nyelvű kínálatban, másrészt dicséretesen diákbarát, és csak fokozatosan, mintegy úszóövvel fenntartva meríti bele olvasóját az irodalomtudomány mélyvizébe.